Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
IRODALOM A békés, salakrágta föld megadóan sunyt a napon. Hol vörös, hol fekete hepehupában sisteregve lapult a por. Az óriási ócskavastelep fölött föl-fölbúgott a viillanydaru motorja. Óvatosan engedte le a csápját, markolta föl a rozsdás hulladékot, mintha attól félne, akármikor visz- szaejtheti őket. A gyűrött roncsok, mint a pókhálóra a bogarak, olyan bizonytalanul, s kelletlenül ragadtak rá a mágnesre. Távolban, az út végén ott komorlott a bezárt gyárkapu vasrácsa. Néhány inas ődöngött előtte, bizonytalanul káromkodtak, belebelerúgtak a kapuba, de csak óvatosan, nehogy leváljon a bakancsuk talpa, eltörjön a lábujjuk. Valószínű, a portással veszekedtek az imént, és most így próbálták levezetni az indulataikat. A portás rájuk se hederített. A feje olyan mozdulatlanul virított a kapu melletti üvegkalitkában, mint egy agyagszobor. Kissé ügyetlen munka: a koponya túl lapos, a homlok behorpadt. Benne volt a. hanyag mester váll- vonása: a célnak így is megfelel. Az inasok megunván a hiábavaló okoskodást, leültek a kerítés betonlábazatára. Egyikük alacsony, köpcös, szőke alak, afféle hangadó típus, sört vett elő egy reklámszatyorból. Az üveget egyetlen ügyes mozdulattal a kerítés vasán nyitotta föl. Jó haverként a többieket kínálta először. Az idegen, úgy volt öltözve, mint valami elöljáró, öltöny, fehér ing, nyakkendő, messziről figyelte a jelenetet. Kissé furcsának találta, amit lát. A bezárt kapu megtorpedózásra késztette. Nem volt biztos benne, hogy őt kiengedné a portás, hiába van hivatalos, egy alkalomra szóló kilépési papírja. Tudta, a gyárnak három kapuja van. Most különösen félt attól, hogy a távozási szándéka meghiúsul, nemvárt nehézségekbe ütközik. Ügy érezte, képtelen volna elviselni még egy ilyen jelentéktelen kudarcot is. Amíg a másik kapu felé baktatott, sok minden megfordult a fejében, de gyökeret verni egyetlen gondolat se tudott. Ez az ismerős bizonytalanságérzés csaknem teljesen úrrá lett rajta. Minél jobban gyűlölte, annál maka- csabbul tért vissza hozzá, az utóbbi időiben már szinte naponta elővette. Ki vagyok én? Mit keresek egyáltalán ezen a világon? 6, hogy gyűlölte ezeket a közhely kérdéseket, mégsem tudott hátat fordítani nekik. A sarokba szorították, leköpdösték, kinevették, mint hajdan a kérges kezű, cigarettaszagú, százszor bukott vagányok az osztályteremben. Ügy érezte, most is azok veszik körül. Mennyire szeretett volna, mégsem sikerült soha egy szemernyit se hasonlítani hozzájuk. A villanydaru felbúgott, és zörögve elejtette a terhét. Az öntödéből vastag gőzoszlop csapott fel. A köszörűcsarnok egykedvű visítása meglapult a háttérben. A salakút közöttük kanyargott. A forduló végén már látszott a keleti kapu. Innen belülről semmiben sem különbözött a nyugatitól. Az idegenben felmerült a kétely, csak nem eltévedt? , Álmodni sem könnyebb, mintha ébren tévelyegsz a világban, nem, semmivel se. Van úgy, hogy az álom súgja meg, amikor már végképp nincs tovább, hogy mit tegyél. Ha nem figyelsz rá, elveszel. A valósággal szemben az álom mindig önzetlen, minden ellenszolgáltatás nélkül segít, ha segít. Az érzékek idővel eltompulnak, a gyermeki elfogulatlanság kincsei szanaszét gurulnak a világban, és nincs az a zsugori fajankó, aki összeszedhetné, vagy akár csak megőrizhetné őket. Megesik, hogy az egyetlen segítőkész hangot elengeded a füled mellett, és akkor ott maradsz az ájulás zöld zsibongással fűtött, tehetetlenséget sugalló göröngyös csapdájában, mindaddig, amíg valaki föl nem emel, le nem porolja a ruhádat, be nem kísér az üzemorvosi rendelő olaj- festékkel lemázolt, külvárosi vizeldéhez hasonlatos előszobájába. Alapjában véve minderről nem tudsz. Eltűröd, mert képtelen vagy másra. IJalvány sejtelmek vesznek körül, és nem egészen biztos, amiről beszélnek. Sokáig ülsz a kényelmetlen lécpadon, félrebillent fejjel. Tudod, hogy itt vannak veled, de nem látod a fogfájós szomszédarcokat, mintha teljesen, de teljesen egyedül volnál. A nővérek vihorászása, műszercsörgés zaja szűrődik ki a bezárt ajtók mögül az L alakú várótérbe. Szeretnél így maradni, szeretnéd, ha sohase kerülne rád a sor, megúsznád kezelés nélkül. Igen, úgy érzed, nincs már semmi bajod, akármelyik pillanatban fölállhatnál, elmehetnél, A barátságos megnyugtatóan öreg arc ailghanem az orvosé. Beszél hozzád, és nem várja el, hogy válaszolj. Ez minden, ennél többet nem is szeretnél. Oláh ]ános: AZ IDEGEIN Azért bízol meg benne, mert öreg. A káderlapja az arcára van írva. Nem firtatod, mi lehetett a bűne, pazarolta a vizet, a gázt, szabotálta a május elsejei felvonulást, vagy éppen a templomi esküvőjén vesztett rajta. Látszik, beletörődött a száműzetésbe. A fiatalok mind ingerültek, sértődöttek, aljasak, kíméletlenül törekszenek fölfelé. Avval, hogy milyen áron, nem érnek rá törődni. Elhagyod magad, mélyet lélegzel a hűvös gyógyszer- illatból. Aztán a fehér köpeny mord gyűrődéseire látsz. A szemed az ablakra téved. Egy vézna akác csapkodja mohón leveleivel a füstös üveget. A gyárkapu vasrácsára kóbor újságcafatot ragasztott a szél. Az idegen visszanézett. Ez az önkéntelen mozdulat árulta el. Egyébként kínosan ügyelt rá, hogy ne gondoljon semmire. Nem volt kedve emlékezni. Kidobták, elengedték? Ezek most valahogy mellékes szempontnak számítottak. Esze ágában sem volt értékelni a váratlanul furcsa szabadságot. Az inasok, mint valami régi jó ismerősre, úgy vigyorogtak rá a rács túloldaláról. Féktelen jókedvükben a nyelvüket is kiöltötték. Most is a szőke, köpcös járt elől. Csak úgy virítottak a szeplői. Végül az üres sörösüveget is feléje hajította. Az idegen nem ugrott el. Föl se merült benne a menekülés lehetősége, de a szükségessége se. Az üveg közvetlenül a lába előtt csattant szét az aszfalton. Hátat fordított a rács vasára tapadt, kárörvendő ifjú arcoknak, egykedvűségéből a trágár kiáltozás se zökkentette ki. S elindult a helyiérdekű üres megállója felé. A rozoga bádogbódé megvédelmezte az illetéktelen tekintetektől, módot adott rá, hogy bele- feledkezhessék az öntudatlan várakozásba. Műrészét és forradalom Az idei évad nagy szenzációja a Műcsarnok reprezentatív kiállítása, mely a Szovjetunió határain kívül először Magyarországon mutatja be a maga teljességében az orosz-szovjet avantgárd művészeiét A kétszáznegyvenegy alkotó több mint hétszáz műve méltán képviseli azt a termékeny sugárzást, amely 1910-től 1932-ig az orosz művészetet betöltötte. A század tízes éveiben kibontakozó, serkentő szellemi- kulturális közeg, melyben az orosz avantgárd művészet létrejött, voü az ihle- tője azoknak az alkotásoknak is, amelyek ma már a 20. századi egyetemes művészet klasszikusai, és először láthatók Magyarországon. A kiállítás tanúbizonysága annak a tételnek, hogy a társadalom forradalma a tehetségek forradalmával párosulva meghatározó mértékben ívja át a művészet fejlődését — a Szovjetunióban ezekben az évtizedekben éppen a modern művészet történetét. A történelem drámai lendületét jól közvetíti a kiállítás. A „hadikommunizmus” éveiben, amikor az ország élethalálharcát vívta a reakcióval, a polgárháború idején a művészei harci' fegyver volt, a művészek plakátokat rajzoltak, agitációs vonatokat, jelszavakat festettek, tribünöket terveztek. Vezetőjük Majakovszkij volt. A forradalom előtti években az avantgárd művészek új korszakot nyitottak a színházi díszlet- és jelmeztervezésben, a színházat elvi programjaik megtestesítőjének szánva. Széles távlatú utópisztikus terveikben tárul fet a ma építészete, technikája. A forradalom után a forradalom előtti absztrakt kezdeményezéseket az építészet, a formatervezés területein kívánták hasznosítani. Itt születtek meg a konstruktivizmusnak a későbbi 3auhaus-mozgalom- ban realizált, az egyetemes művészet képtét átalakító alapkoncepciói Rodcsenko, Liszlckij. Br.k műveiben. A művészek kísérletezéseiket laboratóriumi stádiumnak tekintették, amelyre hitük szerint hamarosan szükség lesz, amikor művészek irányítják az új társadalom építészetét, festészetét, formatervezését, színházi díszlet- és jelmeztervezését stb. Iparművészeti tárgyakat, edényeket, porcelánokat, ruhákat, szöveteket is tervez- ' tek. A kiállítás ezen érdekes darabjai tulajdonképpen az or>Sz Art Deco különleges jelenségei. 1920-as év végétől kezdve a soron következő politikai feladat a „termelés5 propaganda” volt, melynek hatásos művészeti támöga- tója ismét Majakovszkij volt. A tömegek igényeit a konstruktivista szellemben kiállított, célszerű, .mérnök- művészek” által képzett formákkal kívánták szolgálni. E művészeket a ,VHUTE- MAUSZ”, az orosí Bauhaus műhelyeiben képezték. A „Művészetet az életbe” a „Művészetet a technikába” jelszavak hasonló célkitűzéseket szolgáltak. A festészetben a kubiz- mus orosz variációját, a „kubofuturizmust” Popova, Kljun, Udalcova és Majakovszkij munkái képviselték. A kubizmus tagadásaként létrejött „tárgynélküli” művészet különböző áramlatait Larinov, Malevics és Tatlin ma már világhírű munkái hirdetik. Nagyon frissek ma is ezek a művek, számtalan utánérzésük sem tudta elhalványítani elementáris hatásukat. Széles e v'lágon jelen vannak kői társművészetünkben is. Tatlin világhírű, III. Internacionálé makettja is látható az első teremben, ahol Kpndinsz- kij képei előtt mindig sokan állnak. Ő a „szabad zenei inprovizációkat” akarta közvetíteni színálmaiban. A kiállítás lélegzetelállító szenzációi Chagall magán - gyűj töményekből előkerült korai képei ;s, az első világháború idejéből származó Katonák, az 1917-es Múzsa, mely már teljesen érett mű. Lehetetlen felsorolni rövid beszámoló keretében a sok kiváló művet, mely a nagy alkotók vonzáskörében jött létre. A korszerű művészeti formanyelv keresésében a húszas évek végétől az egymással versengő csoportosulások közül a realizmus hagyományait követő csoport győzött. A nagy avantgárd mesterek hazájukat elhagyva a 20. századi egyetemes művészet formálói le^ek. Sevcsenko A. V.: Tükör előtt Zaklikovszkaja Sz. L.: Régi és új életforma Angyal Barnabás: Őszi erdő VARSA ZOLTÁN: ' ŐSZ ez az ősz az utolsó is lehetne... didergő álmok és emlékek között piacolva, lélegzetem párálló bokrai rejtőztetnek még a közelgő fagy elől. az árvaság évadja jön, tetovált célkörök villannak rajtam, seb hátán, seb virágzik.! s az utolsó virágokon már halálos sebek.. .1 miféle arcot viseljek a nagy elszámoláshoz? hogyan s kiknek köszönjek? kapkodó, sápadt fények között hátrálva a jelenből, emlékezem a szerelemre, csöndjeit s viharait becézem újra, kihalt terein kószálva meg-megállok, jelre, üzenetre lesve, halott igék a hó alatt, szobor-szerelmek, gyönyörűségem emlékművet, fagyott tekintetükben arcom zúzmarája, utolsó üzenethez lehullva jeltelen, törékeny, puha hóra karcolgatom nevem„• RADNAI KETYKÓ ISTVÁN: KÖNYÖRGÉS KÍNOKÉRT Már sóhajokká szelídültek bennem az évek hangos szív-dörömbölései; még ide-idepörköl e fehér papírlapra egy-egy vers-sorozat, de már csendesebbek a dobbanások. .. csak el ne múljanak végleg gyönyörű kínjaim1 Még néha látom anyám föld-arcát apám s bátyám köd-fantomja villan felém; három szép halottam fogja toliam gödör-szemükből rámzuhan néha egy kis fény, de már hűvösebbek a hajnalok... csak el ne múljanak végleg gyönyörű kínjaim1 Még át-áthallatszik a gyermekkori 'harangszó az idő szigetelt falán; még el-elbődül egy tehén a régi úton — még látszik cipőmön egy-egy nyár pora, de már halkabbak a fűzfasípok. . . csak el ne múljanak végleg gyönyörű kínjaim1 Már sápadnak egyre a szügyi pipacsok árvalányhaj-hosszúak lettek a verőcei éjszakák; még fel-fellobban a sötétben petróleumlámpánk távoli fénye, de már kormosabbak az üvegek. . ■ csak el ne múljanak végleg gyönyörű kínjaimI CL
