Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

1987. november 25., SZERDA

NOGRAD

3

y

Ceredi változások

Stabilizálódott a gazdaság

$

Tökésexportra készítenek szabadidőruhát a termelőszövetkezet varrodájában tevékenykedő asszonyok^

— Rossz úton jártunk volna, ha a mélypontról való elmozdulást a természeti viszonyokban és a külső körülményekben keressük. Személyi okok miatt került nehéz helyzetbe, a szanálás igen kellemetlen időszakához a termelőszövetkezet. Ugyanis nem volt egységes a vezetés, hiányzott a tagság javát szolgáló, megalapozott, hosszú és rövid távú elképzelés —, vág az irányítás, korszerűsítési téma közepébe Simon István, a ceredi termelőszövetkezet elnöke, aki korábban 1976-ig dolgozott itt vezető beosztásban, majd fél évtizedes kitérő után tért vissza, mivel a tagság bizalmat szavazott neki. Ennek immár négy esztendeje.

Hiába kerestem a felelősöket

— A közgyűlési döntésnek megfelelően, megszüntettük a megyén kívüli, erőltetett ütemben létrehozott veszteséges tevékenységeket. Kellemetlen következményét máig is érezzük. Öt éve folyik az a per, amelyet, ha megnyerünk, akkor ötmillióval növeljük a szövetkezet bevételét — mondja az elnök, majd az akkori állapotok érzékeltetésére a következőkkel folytatja: — A kialakult kuszaságban, egy-egy ügy kapcsán hiába kerestem a felelősöket, nem találtam, pedig volt elég vezető beosztású dolgozó. Akkoriban az aktív dolgozók 25 százalékát képviselték. Ráadásul egyáltalán nem folyt olyan szellemi tevékenység, amely a sok vezető létét indokolta volna. Mindehhez egy igen alacsony teljesítménykövetelmény párosult.

A rendcsinálás, a munka hatékonyságának növelése az előbbi megemelésével kezdődött. Volt olyan vezető, aki az első hét után elment, mások később jöttek rá, hogy magas nekik a mérce, akadt, akinek a szövetkezet ajánlott fel más munkakört, néhányuk esetében kölcsönösen búcsút mondtak egymásnak.

A veszteséges üzemek erőteljes felszámolásával együtt, gyors ütemben apadt a vezetői létszám. Ezzel egyidő- ben zajlott le a házon belüli hiányosságok, mulasztások mérséklése, egy részének a megszüntetése. Arra a kérdésre; szükség van-e négy vezető beosztású növény- termesztőre, kétfős csökkentéssel válaszoltak.

Jelenleg, 1983-hoz képest, a 90—92 fős vezetői létszám 50—52-re csökkent, melyeknek kétharmada függetlenített beosztásban tevékenykedett.

A vezetői létszám csökkentésével egyidejűleg, különböző szervezési és technológiai ' intézkedésekkel növelték a dolgozóknál a munka hatékonyságát, termelékenységét, ami ugyancsak létszámmérsékléssel járt. Ma már az állattenyésztésben, az 1983-ban foglalkoztatott 75—80 fő helyett 25-en látják el a feladatokat, miközben a szarvasmarhaállomány megduplázódott. Mint mondják, a további lehetőségek itt sem merültek ki. Ezzel azonban a folyamat nem zárult le. A fafeldolgozóban és a varrodában a korábbi két műszakról áttértek az egy műszakra. Az ily módon megtakarított energia- és szállítási költséggel előteremtették az erdőműveléshez szükséges pénzt. Végeredményben az 1983. évi 550 fős állományi létszám az idén előreláthatólag 400 alá csökken.

Sajnos, a jelenlegi bérszabályozók — nálunk bérszínvonal van — nem engedték meg, hogy megfelelő anyagi elismerésben részesítsük azokat, akik a létszámcsökkentésből adódó pluszfeladatokat jól ellátják — vélekedik Simon István.

Önállóság korlátozás nélkül

Az elnök, a küldöttgyűlés határozatának megfelelően, a gazdálkodás eredményességének fokozása céljából növelte az üzemek önállóságát. A létszámfelvételt kivéve, az ágazatvezetők a részükre lebontott terv alapján, önállóan oldják meg a termeléssel, gazdálkodással kapcsolatos feladatokat, a szerződéskötéstől kezdve, a jó jövedelmet hozó vállalkozásokig. A növénytermesztési ágazatvezető a szövetkezet vezetésével egyetemben alakítja ki a legcélravezetőbb termelési szerkezetet, utána már a gazdálkodási követelményeknek megfelelően határozza meg, kinek adja el a betakarított gabonát. De az ő hatásköre a termeléshez szükséges feltételek megteremtése is.

Vagyis, sokirányú mozgásában senki sem korlátozza őt.

— Nem szeretném, ha bárki is arra a következtetésre jutna, hogy dicsekszünk, nálunk minden jól megy — kér ismét szót Simon István. — Eddig csak a szembetűnő hiányosságokat igyekeztünk megszüntetni, s ez elég volt ahhoz, hogy stabilizáljuk gazdaságunkat. Ennek igazolására a következőket: 1983—87. között termelési értékünk 8—10 százalékkal emelkedett, nyereségünk pedig az 1983—84 és 85-ben elért néhány százezer forint után, 1986-ban már 5,3 millióra nőtt. Az idén előreláthatólag 6—7 millió forint nyereséggel számolhatunk.

Á folyamat nem áll meg

— A munkafegyelem további erősítése felszínre hozza a megszüntetésre váró lazaságokat. Mérséklésük,

esetleges megszüntetésük céljából olyan komplex irányítási és vezetési megoldásokat keresünk, amelyekkel kettős célt érünk el: nem zavarjuk a munka folyamatosságát, gyorsítjuk, ésszerűsítjük azt, keves'ebb létszámmal. Remélem, hogy a kormányprogramban ígért, munkánkat segítő, ésszerű és hatékony létszámgazdálkodásra vonatkozó utalások nem maradnak puszta szólamok, s ránk, a szövetkezet vezetőire bízzák, hány emberrel dolgozzunk. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az irányító szervek nem írnak elő olyan beosztásokat, amelyeket az élet egyáltalán nem Igazolt vissza. Itt említem például az emelőgép-ügyintéző« beosztást. Egy 1960- ban kiadott rendelet szerint erdészetünkben 10 szakembert kellene foglalkoztatnunk. Ma négyen oldják meg a feladatokat az ágazat eredményének növelése mellett.

Venesz Károly

..................................................................... ...............3-tt ...............................................................: ■

T

áskaalkatrészek szabására új papírYÚgá gépet helyeztek Szembe a* FKV pásztói bőrdíszmű gyáregységében. — bp —

Potcselekvesek helyett érdemi politizálást

A

z egyik vállalatnál a taggyűlés után néhány embert megkérdeztem, hogy miért váltott ki a megvitatásra szánt téma a tagság részéről teljes érdektelenséget. A taggyűlést követő „nem hivatalos” beszélgetés során kiderült, hogy a véradómozgalom helyzetét taglaló napirend mindössze azért került be a munkatervbe, mert az alapszervezet rég tárgyalta. Mellesleg az adott munkaterület kollektívájának tagjai példamutatóak a véradásban, szívesen segítenek rendkívüli felkérésekre is embertársaikon.

Rákérdeztem, hogy most melyek azok a témák, amelyekről a dolgozók magánbeszélgetéseikben leginkább vitatkoznak. A válaszokból kiderült, hogy naponta több órát kénytelenek állni a szervezetlen anyag- szállítások miatt, — bár számtalanszor felvetették — a szerszámok már megkoptak, s így bármennyire igyekeznek, munkájuk minőségére egyre több a panasz, és emiatt a prémiumok is lecsökkentek, amit 'nem tartanak igazságosnak. Főként azért, mert akik valójában felelősek, megkapják a fizetésüket.

A szenvedélyes panaszokat hallgatva kiderült, hogy a taggyűlés ez esetben nem volt más, mint egy formális aktus, kollektív pótcselekvés, melyben minden az előírt rendben, a munkatervnek megfelelően történt, de az égvilágon egyetlen valóságos gond megoldását se vitte előre. Az idő elment, politikai haszon nemigen mutatható ki. És itt nem arról van szó, hogy a véradást elhanyagoljuk, hanem találjuk meg a legalkalmasabb módját annak, hogy a véradók számára mily módon lehet leghatásosabban kifejezésre juttatni elismerésünket.

Az említett példa jelzi a pótcselekvés egyik leggyakrabban megnyilvánuló formáját, amikor a szervezeti megoldások eluralkodnak a cselekvő politizálás, az érdemi munka rovására. Valljuk be, hogy az ilyen jelenségek nemcsak az alapszervezetekben, hanem az irányító pártszervek munkájában sem ismeretlenek. Amikor például vizsgálódásainkban az a legfőbb szempont, hogy az alapszervezeti taggyűlést megtartották-e, milyen volt a megjelenési százalék, hányák, hányán szóltak.

Sajnos, a figyelem itt néha megreked, és azzal már nincs kellő törődés, hogy mi változik a megvitatás, a feladatkijelölés nyomán, milyen , új nem várt hatások jelennek meg, esetleg miben kellene, miben lenne célravezetőbb az eredeti elgondolást módosítani. Márpedig ez legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga a napirend megtárgyalása, maga a döntés.

Az igazi politizálás lényegének megragadása nem valami ördöngösség, egyszerűen csak annyi, hogy a párttagok maguk között a pártélet erre alkalmas fórumain rendszeresen tisztázzák a bennük, a környezetben felmerülő választ, vagy intézkedést kívánó kérdéseket. Mindez persze csak látszólag tűnik könnyűnek, mert a

tényleges kérdések kiválasztása, nem kívánatos a helyzetek megváltoztatásához szükséges módozatok kidolgozása, jó politikai érzéket, eltökéltséget, bátorságot, állhatatosságot igényel.

Vajon az ilyen kézenfekvő, érdemi munka helyett — a felgyülemlett gondjaink ellenére — miért gyakori még mindig a pótcselekvés? Az egyik ok mindenképpen a gyakorta tapasztalható bátortalanság, a kockázatvállalástól való irtózás, az „éles” problémák felvetésében.

Ilyenkor tapasztalni azt, hogy a társadalom élete és a pártélet útjai elválnak egymástól, mindkettő a saját örökérvényűnek hitt törvényei szerint működik. Előfordul olyan is, hogy a választott tisztségviselők tájékozatlanok, vagy felkészületlenek, csak a jelenség szintjén, az összefüggések értése nélkül képesek foglalkozni a gazdasági kérdések politikai vonatkozásaival. Ilyenkor gyakori a gazdasági vezető általános beszámoltatása, amelyet követő eszmecsere a legritkább esetben megy túl azon, hogy a tájékoztatót formálisan elfogadják.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy a pótcselekvést nemritkán felülről gerjesztik. Gyakran előfordulnak túlzott beszabályozások, sok a kötelezően előírt napirend, a feleslegesnek tűnő írásos jelentés. Ezek egy része formális, semmire se jó, másik részét pedig nem dolgozzák fel érdemben.

E néhány jelzett belső, külső tényező fékezi a tényleges konfliktusokkal való szembenézést, helyi kérdésekben a cselekvési egység kialakítását, hatásos érvényesítését.

Ügy gondolom, akkor politizálunk maradandó hatással, ha érdemi kérdéseket viszünk taggyűlésre, vagy egyéb pártfórumok elé, azokon érdemi vitát folytatunk, és valóságos egységet teremtve közös nevezőre jutunk a tennivalók kijelölésében is.

Az ma már egyre inkább látszik, hogy az élet nem fogja elviselni a pártmunká- bain sem az üresjáratokat, a pótcselekvést, a problémák megkerülését, a határozatlanságot, a lassú reagálást, és a cselekvés halogatását, mert így az élet elmegy a párt- szervezet mellett, önmagukat zárják ki a társadalmi élet játékteréről, a cselekvés lehetőségeiből.

E

nnek elkerülése végett a pótgondolkodást, a pótcselekvést mielőbb csökkentsük minimálisra, majd szakítsunk azokkal véglegesen. Járható útnak tűnik, hogy igyekszünk a dolgozókkal együtt megélni, megítélni a folyamatokat, azokból táplálkozni a pártmunkában. Segítsük a munkahelyi és lakóhelyi kollektívát abban, hogy a nehézségeket, az elkerülhetetlen változtatásokat a lehető legkisebb veszteségekkel, ismételten megvitatandó közmegegyezéssel megoldják. Az ilyen gondolkodás és cselekvés megóvhat bennünket az üresjáratoktól, az időt és energiát fecsérelő, nemegyszer bizalmat koptató pótcselekvésektőlB. P.

Idénymunkarend az építőiparban

Két hónapos téli szünet?

Az építőipar' a korszerű technológiák és a magas fokú gépesítés ellenére is idényjellegű iparág, mert munkáját a tél erősen befolyásolja, nehezíti, drágítja, esetenként pedig lehetetlenné teszi. Az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium és az építők szakszervezete, 28 vállalat téli munkájának tapasztalatait megvizsgálta, s kitűnt, hogy a vállalatok túlnyomó részénél (Veszteséges a téli munka, indokolt tehát olyan idénymunkarend alkalmazása, amely a heti munkaidőt a téli hónapokban az eddiginél rövidebb- re szabja, s az építésre jóval kedvezőbb főidényben hosszabbítja meg, hogy kiegyenlítse a különbséget. Mégis csak néhány vállalat élt a múlt télen azzal a lehetőséggel, hogy 32 órás, négynapos munkahetet tartson, s a különbözetet nyáron pótolja.

A szakszervezet azt kérte a minisztériumtól, hogy keressen további lehetőségeket a gazdaságtalan téli

munka csökkentésére és intézkedjen a kényszerű fagyszabadság után járó fagyszüneti díj felemeléséről. Ez utóbbiról már a napokban megjelenik az ÉVM rendelete, amely szerint 1988. január 1-jétől, a bruttósítással is összefüggésben, a fagyszüneti díj összege a segéd- és a betanított munkásoknál megközelítően 40 százalékkal, a szakmunkásoknál pedig majdnem duplájára növekedik. így a jövő évtől szociális megfontolások sem indokolják, hogy a vállalat ne küldjön dolgozót fagyszabadságra, ha a hideg miatt nem végezhet építési munkát.

Egyéb jogszabályok is lehetőséget adnak az idény- múnkarend gyökeresebb átalakítására. Mód van arra, hogy a hidegre érzékeny munkahelyeken a télen két hónapos szünetet tartsanak, s ezt az időt a főidény 28 szabad szombatján pótolják, tehát hiánytalanul kidolgozzák az éves munkaidő- keretet. Ennek a megoldásnak nagy hátránya, hogy a vidéki dolgozó a főidényben csak 10—12 szabad szombaton utazhatna haza a családjához. Ezért a minisztérium szakértői olyan jogszabály- módosításokra készülnek, amelyek lehetővé tennék, hogy a főidényben — a szabad szombatok felhasználását mellőzve — a napi munkaidő meghosszabbításával dolgozhatnák le a munkások a téli szünetet.

Ebben az esetben sem lenne több a napi munkaidő a törvényesen megengedett 10 és fél óránál. További megfontolást igényel, hogy a két hónapos szünet idején miből éljenek rheg a dolgozók. A minisztérium szakértői szerint a legelfogadhatóbb megoldás az, hogy a két hónapos szünet idején a dolgozóknak előleget fizetnek. Az előleget év közben vonnák le, megfelelő részletekben. A végleges döntés meghozatala előtt azonban további egyeztetések szükségesek még a szak- szervezettel és az. érintett főhatóságokkal.