Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
Növényi világbirodalom Színes linómetszetek a Képcsarnokban Lunczer Anikó és Németh András grafikusművészek színes linómetszetei várják a látogatókat november 23- ig a Képcsarnok salgótarjáni bemutatótermében. Az érdeklődés rendkívül élénk e szép metszetek iránt, amelyek meghittebbé tehetik a lakások belső tereit, a tapétás otthonokat ia mértéktartó eleganciával díszíthetik nemcsak a nappalikat, hanem az ebédlő- sarkokat, hálószobákat is, -Érthető tehát a salgótarjáni közönség figyelme. A művészi sokszorosító' eljárással készült grafikák között mind a művészek, mind pedig a közönség körében igen kedvelt a linómetszet. A sokszorosítással kapcsolatban alapvető kérdés, hogy a művész által készített eredetiről hány darab tekinthető eredeti műalkotásnak. Emlékeztetőül: grafikában a hazai gyakorlatban négyféle levonat készülhet a nyomóformáról fázisnyomat, próbanyomat, kisszéria és szérianyomat. A jelenlegi grafikai bemutatón mindkét művész 15-ös sorozatokat állított ki, 1-es, 2-es, 3-as és 4-es sorszámú linómetszeteket. A lapok tehát e szempontból is értéket képviselnek. Lunczer Anikó 1967-ben a Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Németh András 1966-ban a sokszorosító grafika szakon végzett. Rendszeresen kiállítanak országos tárlatokon Szegeden, Hódmezővásárhelyen és másutt. Több egyéni tárlatot rendeztek Budapesten, továbbá Püspökladányban és az NSZK városaiban. A színes linómetszetek a mindennapi létezés csöndes örömeihez tartozó növényi világirodalmat mutatják be. Hiszen naponta kell élni, s talán színeket, formákat is álmodni önmagunknak és az utánunk jövőknek, hogy érezzük, ami körülvesz bennünket, nem pusztán vegetáció, zöld vagy havas növény, görcsös ágú fa, érett termés, tündöklő virág, szélben zördülő kóró, hanem maga a természet, aminek mi emberek is részei vagyunk, s ha pusztul, mi is pusztulunk, ha szegényebbé válik, mi leszünk szegényebbek. A természet védelme is embervédelem. Persze, a két grafikus- művész nem természetvédő a szó hétköznapi értelmében. Ők inkább csodálatukat kívánják megosztani a nézővel. Csodálatukat, amit a táj, a világ, a fa, egyáltalán minden iránt éreznek, ami eleven. Innen a ragyogó színek, a roppant gazdagságú formakincs a linómetszeteken. Az, hogy nem az emberi formák tűnnek föl a metszeteken, távolról sem szkepticizmus és menekülés. Inkább halk figyelmeztetés — az is csak közvetett módon —, hogy életünk elengedhetetlen feltétele a létezés örömének legalább pillanatnyi átélése, ami által türelmesebbé, ezáltal jobbá válhatunk. Van valami alig megfogalmazható nyugalom Lunczer Anikó és Németh András linómetszetein, ami meghittebbé varázsolja a virágok, fák által benépesített világot. Ez a világ még tiszta, fények és csöndek fogják körül. Ez az eredendő tisztaság a nézőt * is vággyal töltheti el az egyszerű szépség iránt. A két művész áhítattal köszönti színes linómetszetein az élet sokrétű pompáját, ami örökké képes a megújulásra az évszakok váltakozásában. A színek és formák gazdagsága ugyanakkor nem jelent harsány- ságot. Ellenkezőleg, csöndes „remegéseket” érzünk, mint amikor a szellő borzolja a földet, a fák leveleit, a virágok szirmát, a termés felületét. T. E. A televízióban folyamatosan találkozhatunk az úgynevezett nemzeti estekkel. Legközelebb az NSZK második csatornájához, a ZDF-hez „látogat” a Magyar Televízió. A ZDF emblémájával sokszor találkozhattunk már, hiszen produkcióiból gyakran sugároz a mi televíziónk. A Mainzban székelő, és négyezer embert foglalkoztató „nagyüzem” munkájáról lehetetlen átfogó képet adni. Ezt még a november 27-i, egész estét betöltő műsorfolyam sem vállalhatja. Azt azonban igen, hogy legalább néhány ottani állandó műsorral megismertet minket. Ezeknek a magazinoknak a sorában részleteket láthatunk a kultúrával foglalkozó Aspektből, amely legjobban a mi Stúdiónkhoz hasonlítható. A szabad idő hasznos eltöltéséhez ad útmutatást a Freizeit, külpoA ZDF-EST litikával foglalkozik — a mi Panorámánkhoz hason- líthatóan — az Auslandjournal; színes, szórakoztató magazinműsor a Telilluszt- rierte. Belőlük kaphatunk ízelítőt. November 27-én, 19 órakor érdekes televíziós párbeszédre kerül sor. Két olyan asszony a résztvevő, aki elkötelezetten, energikusan képviseli a „gyengébb nemet”, ha a társadalom jólétéről, a családról, az egészségvédelemről esik szó. A budapesti stúdióban dr. Csehák Judit miniszterelnök-helyettes, Bonnban dr. Rita Silssmuth szövetségi miniszter foglal helyet. Folytatják a kettejük között naár korábban — -a televízió nyilvánossága nélkül — megkezdett beszélgetést. A másik nagyon érdekes produkciónak még nincs magyar címe. Története: az NSZK-ban van egy város, ahol a II. világháború alatt az egyik legnagyobb munkatábor működött. Egy 16 éves fiú elhatározta, hogy feltárja a múltat, és kutatni kezdett. Videofelvételeket készített, megkeresett néhányat a még élő egykori foglyok közül, és beszélgetett velük. Munkájában elkísérte őt a német filmesek egy stábja. ízelítőül még az esti műsorból: Ottó Schenck, a neves operarendező ezúttal humoros szerepben mutatkozik be. És színes show- műsort láthatunk James Last és vendégei címmel. A ZDF-est főszerkesztőrendezője Bánki Iván, a műsort Szegvári Katalin vezeti. (erdős) Beszélő tájak A széki „cserép” erejével A szomszédvárban, Miskolcon megülő költő, Serfőzc Simon torokszorítóan igazszép verssorai csak később jöttek. Elébb volt maga Szék (románul Sic) Birtalan nap tájékán, ami augusztus 24- én, tehát a román nemzeti ünnep másnapján esedékes és a legerősebb szokás minden létező között e napnak ünneplö-búcsúzó össznépi forgataga ebben a mezőségi, félig paraszt, félig polgár községben (egykor városban, mert Szék városa még a dalban is benne van...) Széket megelőzte számunkra is híre-neve, legendásan erős önmegtartó akarata, történelme, ami az errefelé élő valamennyi népnek egyazon sorsot adott. Egyéves késéssel kerültünk végre Nagybánya-Baia Maré felől közeledve, ragyogó időben, majdhogynem lépésben „hajtva” a jó öreg Dáciát, mert bolond az az ember, aki elrohan olyan tájak mellett, mint errefelé a Kővár, vagy egykori Kemény Zigmond közel eső birtoka. Éppen egy esztendeje állt elénk valami kéréssel (amit teljesítettünk) Kolozsvárott-Cluj Napocán egy égszínkék posztómellényt, fehér, bő szárú inget, sárga, kajlaszélű fonott szalmakalapot, fekete nadrágot és csizmát viselő férfi, akiről hamar kiderült, hogy a Kolozsvárhoz közeli Szék szülötte, s hogy olyanból mint ő, akad ott még vagy két-háromezer csak férfiban számolva. Tőle jött a meghívás, aminek akkor nem sikerült megfelelni, pedig mondta a széki koma, hogy „Birtalankor jöjjenek, olyant még úgy sem láttak, akkor mindenki viseletben van és rengeteg a vendég mindenünnen...” Csak any- nyit mondjunk a kocsma mellett, hogy „János, a villanyszerelőktől”, a többit bízzuk a székiekre. Hát, Jánossal nem találkoztunk egy évre rá sem, de annál több Jóskával, Pállal meg Péterrel, Istvánnal meg Erzsivel, Zsuszannával, Annával, időssel, fiatallal, öreggel, gyerekkel- Híre-neve előzte Széket Kós Károly nyomán is, aki majd harminc esztendeje kutatott Széken, elsősorban a véleménye szerint elhanyagolt társadalomnéprajz széki, máig gazdag közösségi kincsei között. Az ember Szamosújvár- Gherla előtt elkanyarodik balra (ha fentről jön), aztán a sárga jelzésű útról egy juhhodálynál meg jobbra, és ha már tengelytörés nélkül átvészeli a Székig vezető éktelen rossz út gyötrelmeit, biztosan bejut a körülbelül öt-hatezer lelkes, hegyek közé ékelődött községbe. Előtte elhalad még egy tó mellett is, amit talán gátolással fogtak meg a helyiek, mint idehaza nálunk a kétbodonyiak a patakjaikat. Ott akár sátrat is verhet, amiként mindenütt szabadon megteheti ezt egész Romániában — szemben a hazai gyakorlattal, amikor vagy vesz az ember magának egy darabot a neki tetsző tájból és akkor sát- razhat is rajta kedvére (legfeljebb bolondnak vélik mások), vagy bezsúfolódik a pénzszedésre alkalmas gyérszámú kempingek valamelyikébe. A széki tónál ezerszámra sátraznak minden évben, azok akik Birtalankor jó korán a községben akarnak lenni... Odabent aztán ahány régi szép széki ház — éppen annyi meghívás, ahány ember, annyi egyenes-nyílt tekintet, feltűnően szép tartás, takaros-kerekded mondatokból álló szép beszéd, s mindenkin viselet, széki öltözék idehaza. Belső útjai is rosszak, porosak-gödrösek mindhárom szegben. Félszeg, Forrószeg és Csipkeszeg ma is elkülönül, miközben ösz- sze is szerveződik, ma már csak inkább az erős helybe- liség, a szokás alapján és nem, mint régen, az egyház- községi és faluközösségi önigazgatás kereteiben. Szék nevében a só; gazdag sóbányái voltak, azokon, és a közös földeken a múlt században is megélt-megállt a teljes önkormányzat és semmilyen Habsburg praktika nem osztotta meg ezt a népet. Szamosújvárt szó- szerint a nyakukra telepítette az osztrák és az erős ellenreformáció, örmény telepesekkel, katolikusokkal akarta ellensúlyozni a széki reformáltak (a legkorábban, már a XVI-században!) összetartó erejét. A középkorban királyi város volt Szék, pecsétjében, a máig álló híres református templom képével. A faluközösségi hagyományokra jellemző adat, hogy a háború utáni (1946.) belső felújításkor is ügyelni kellett a szegek szerinti elkülönülés megőrzésére a templomban. Ellenállt a feudalizmusnak, a kapitalizmusnak, miközben maga részt vett embereivel a parasztfelkelésben, a kurucvilág harcaiban, a negyvennyolcas—kilences szabadságharct/an. Ellenállt a földesúri tagosí- tási kísérleteknek, a jobbágytelepítéseknek, • ellent tudott állni sokáig, a hagyományőrzés alapján, szinte mindennek. De már a századelőn megváltozott abban, hogy parasztjai között eltérő nagyságú tulajdonok keletkezhettek, azok aztán szakítottak sok mindennel, gépet járattak, gyereküket földésznek taníttatták Kolozsvárott és így tovább mindenben, ami . a régi közösséget, mint a cserepet, egymásra szorulva megtartotta. Az ötvenes évek végén előhozott szövetkezeti szervezést mégis az öregebbek értették meg jobban szükségessége szerint. Mert ők már átélték, hogy lehet másként is. mint régen... Ma a székiek többsége lapátos munkára jár a nagyobb helyekre, s az a legényforma gyerek, akivel szót válthattunk anyja jelenlétében (apja gépkocsivezető és külföldi munkán van egész évben), ugyancsak azt tervezi, hogy kitanulja a vezetést, s akkor nem függ semmitől-senkitől. Hatvanezer lejes stílbútorok vesznek körül bennünket a Félszegen * élő család takaros házában; hátul, az udvarban, nemrég építettek újjá egy ősi sütőkemencét, bent a házban a falakon, a földön perzsaszőnyegek vagy utánzatok, színes fotók, népi fazekas remekek, gyönyörű széki viseletből teljes rend, több is eladó- A tányér, amit megveszek hamarjában, nemes egyszerű díszítésű, színeiben a kék, a zöld és a sárga úgy harmonizál, hogy mindig mosolyogni kell, ha ránéz az ember. Odakint elindul egy menet a templom felé, megyünk gyorsan mi magunk is: csatlakozik hozzánk egy feltűnően komor japán, három-négy fotóapparáttal a nyakában, „nehogy lemaradjunk. ..” Lehetünk vagy félszázan. Rajtunk kívül mindenki széki viseletben. Lassan bandukolunk Csipkeszegnek, a menet végén fiatal pár. Egy hete volt az esküvő, ez a menet most ősi hagyomány szerint pártaváltságra a lányos házhoz megy, ahol rezes pálinkával köszöntenek ránk a székiek. „Ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják...” írja a költő, Serfőző Simon. Az együvétartozás széki példájában megkésve koppannak a szavak. T. Pataki László ESIK ESŐ, CSEPEREC... Kulcsár József képriportja ....Ilii HMM -.............—------------ Mis “! I
