Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

Olvasónapló |

Gazdagodó Krúdy-képünk

Szinte kérdezni is felesleges, hogy nagy író-e Krúdy Gyula. Természetesen igen, s így az életművét elemző monográfia okkal kapott helyet a Gondolat Kiadó Nagy Magyar írók című sorozatában. A kérdés mégsem nevetséges, hiszen tudnivaló, hogy nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy Krúdynak szinte a nevét se hallotta. Csak az 1978-as centenárium után készült gimnáziumi tankönyvek foglalkoznak végre méltó terjedelemben a szerző életművével, de a „törzsanyag” még mindig csak egyetlen elbeszélés.

Egyetlen regényét nem kell tehát elolvasniuk ma sem az érettségizőknek. Szerencsére Krúdynak vannak, s egyre nagyobb számban, olvasói. Művei — főleg az utóbbi évtizedben — rendre megjelennek és el is fogynak. Krúdy tehát kényszerű és szükségszerű Csipkeró- zsika-évtizedek után ismét népszerű szerző. Nemcsak nagy magyar író, hanem egyike a legnagyobbaknak.

Voltaképpen ez az állítás Czére Béla monográfiájának is központi tétele. A modern

— de már klasszikus értékű

— magyar prózának Móricz Zsigmond mellett legnagyobb, de egy másik póluson elhelyezkedő mesterét

látja Krúdy Gyulában. S ehhez legfeljebb kiegészítésképp érdemes hozzátenni, hogy van a század ezen első évtizedeiben egy harmadik pólus is: Kosztolányi Dezső prózája. Vagyis a színkép sokkal gazdagabb, mint régebben gondoltuk. A magyar próza a század első harmadában egyértelműen túllépett a hagyományos lí- raiságon és anekdotizrrtuson, s a magyarság és európaiság kettős kötöttségében a korszerűség különböző változatait dolgozta ki.

E változatok közül Krú- dyé azért látszik a legkülönösebbnek, mert a legnagyobb szerepet szánta az alkotói szubjektumnak. Nem lírizáló, hanem valóban lírai próza ez, vagyis a lírai- ság nem modor, nem következmény, hanem e prózának lényegi jellemvonása. Olyannyira, hogy mint Czére megállapítja, a költői kép, a stílus fontosabb szerepet kap, mint a cselekmény a művek szerkezetében.

A lényegi pályaegység ellenére is változó Krúdy szemlélet- és ábrázolásmódja. A pályakezdő, 1910-ig tartó szakasz után a szerző három nagy alkotói korszakot különböztet meg. Az első nagy alkotói korszak (1911—1917) a Krúdy-hason- mások jegyében telik el

Színdbád és Rezeda Kázmér alakjának megteremtésével. A második korszak (1918— 1921) nagy művei a látorná- sos regények (Napraforgó, N. N., Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban.) S végül az utolsó korszak (1922—1933) a lírai realizmus és az anekdotizmus vonzásában telik el, nyitányként a Hét bagoly című regénnyel.

E regény egyik hőse így búcsúzik a század végi világtól: „Új világ jön ide, megszűnik a régi Magyarország ábrándosainak, tehetetlen álmodozóinak világa. Elmúlnak a szélmalmok az Alföldről és eltűnnek a fantasztikus, , légvárakat építő magyarok. Reális, bátor, mindenkin és mindenen keresztülgázoló emberek jönnek.” S bár nem egészen így történt, azt mindenesetre láthatjuk, hogy az „álmodozó” Krúdy nyitott szemmel figyelte a magyar világot és annak változásait.

Czére Béla könyve nemcsak hasznos, hanem szépen és jól meg is írt bevezetés Krúdy műveinek világába. S annak is érdemes forgatnia ezt a munkát, aki már sokat olvasott Krúdytól és Krúdyról, mert a szerző szuverén módon építi fel a pályaképet.

V. G.

„Vendégek” építészetkritikai kiállítás

A „Vendégek” című kiállítás a Budapest kiállítóteremben, a fővárosban az utóbbi évtizedben épült öt, urbanisztikai és építészeti szempontból egyaránt fontos épületet, a Hotel Tavernát, a Hotel Fórumot, a Hotel Atrium Hyattet, a Hotel Buda Pentát és a Novotelt mutatja be. A kiállítás új műfajban, az építészetkritikai kiállítás műfajában tesz kísérletet, tehát nem a szállodákkal, mint intézményekkel, vagy azok működésével és üzemeltetésével foglalkozik,

nem idegenforgalmi, hanem műkritikai jellegű.

A szerző (rendező) üzenetét több médium együttesen hordozza: a fotók, amelyek az installáció részesei, de minőségüknél fogva önmagukban is megállják a helyüket; maga az installáció, s ennek kiegészítője a hangháttér: a Hyatt Szálló liftzenéje és Budapest közönségének magnószalagra vett véleménye, valamint az írott szöveg is szerepet kapott. Képeink: a rendhagyó kiállításról.

A legutóbbi három évben hol itt, hol ott találkoztunk a sajátságos zenekar-elnevezéssel : Amadinda ütőegyüttes. A zenekedvelők közül sem sokan tudták, mit jelent a szó; talán fantázianév? Most, első nagylemezük élő bemutatóján, a Vígszínház zsúfolt nézőtere előtt, bemutatták névadójukat, a lemezborítón is látható amadindát. Leginkább egy gigantikus xilofonra emlékeztet. Hangja, megjelenéséhez illően, erőteljes, kemény, tompán, zengő, vademberek ősi tamtamját idéző.

Amadindáék káprázatos virtuozitással bánnak sokféle, különös, távoli földrészeket és időket közelhozó és jelenkorban konstruált, modern hangszereikkel. Van belőlük több mint száz, ha a sokféle apró ritmusinstrumentumot, triangulumot, csengőcskéket is beleszámítjuk, márpedig ezek nélkül nem érik el a kellő hatást a méltóságteljes hangú gongok, dobok, marimbák sem.

Három éve alakultak, 1984 tavaszán. Az alapítók — Bojtos Károly, Rácz Zoltán, Sárkány Zsolt és Váczi Zoltán — mindmáig az együttes tagjai, vallják, hogy a négytagú ütőegyüttes az ideális; csak vendégszereplőkként vonnak be egy-két muzsikust.

Még nem száradt meg oklevelükön a pecsét, amikor első nagy sikerű koncertjüket adták a Zeneakadémián. Első fellépésüket bel- és külföldi meghívások, felvételek követték. Már 1984-ben elnyerték a Magyar Zeneművészek Szövetségének a hazai kortárs- művek előadásáért kiírt díját. Darmstadtban pedig a kortárszenei Stipendiumot. Szinte a főiskola kapujában várta őket a Hungaroton ajánlata is az

első nagylemezre. Erre, amelyet az idei hanglemez hetekre bocsátott ki a vállalat, s amelynek élő bemutatóját elsöprő siker nyugtázta.

Kitűzött céljuk, hogy közkinccsé tegyék az ütőhangszeres zene színe-javát, profiljuk tudatosan színes és sokrétű, barokk zenei művek átiratától a regtime-ig, hagyományos afrikai zenétől a kortárs szerzők műveiig. Univerzális repertoárt alakítottak ki és tartanak meg. Néhány magyar kortárs muzsikus is ír a számukra.

P. G.

Szépen magyarul — szépen emberül

Nagyképű-e a magyar nyelv

Természetesen nem. Viszont az, aki használja, néha a valóságosnál fontosabbnak, műveltebbnek szeretné magát feltüntetni. Ennek egyik formája az, amikor idegen szavakkal, nyelvtudással henceg — de köny- nyen kilóg a lóláb!

Olvasom, hogy a Balatonnál üzlet eladó „bevezetett vendégekkel”. Máshol „jól bevezetett fűszer-csemege boltot” kínálnak eladásra. Valószínű, hogy ez a kereskedelemben, vendéglátóiparban használatos zsargon a német einträglich (Jól jövedelmező’) eintragen (Jövedelmez’ ,bevezet’) szó rossz tükörfordítása. Magyarul: egy üzlet lehet jól jövedelmező, a vendégek pedig jó jövedelemmel rendelkező törzsvendégek lehetnek.

Itt van egy nagyképű másik divatszó: originált (csomagolás). A latin eredetű originális melléknév csonkított változatát újabban igének vélik, pedig original ige nem létezik, tehát csak melléknévként használhatjuk: original csomagolás. Sokkal helyesebb azonban, ha a magyar megfelelőivel helyettesítjük: eredeti, hiteles, bontatlan, szavatolt (csomagolás).

Energiaracionalizálási programot hirdetnek az újságban. A racionalizál jelentése: ,munkafolyamatot ésszerűsít’. Pontosabban fogalmazunk tehát akkor, ha az energiafelhasználás racionalizálásáról beszélünk. Még egyszerűbben és közérthetőbben: ésszerű energiafelhasználásról van szó.

Ha egy polgári védelemről szóló cikkben azt olvasom, hogy árvíz esetén feltétlenül szükséges a „fertőtlenítés, rovartalanítás és derati- zació”, akkor már elő kell vennem az idegen szavak szótárát. A deranzsált (.rendetlen, pongyola’) és a derb (.nyers, goromba, kíméletlen ) szó között kellene lennie. De

nincs ott! így aztán kénytelen vagyok a fenti szavak magyar jelentésével minősíteni azokat, akik az olvasókat „deratizálják”.

Végül még egy kereskedelmi zsargonszóról „A Pest Vidéki Vendéglátó Vállalat likvidátort vesz fel.” örömmel mennék, de attól tartok, hogy maga a vállalat sem tudja, mit hirdet. A szó jelentése: „olyan személy, akit valamely üzem vagy intézmény felszámolásával bíztak meg, illetve olyan személy, aki valamely intézmény, szervezet stb. felszámolására törekszik.” Lehet, hogy számlalikvidátort keresnek? Ez is nagyon csúnya szó, s az átlagos újságolvasónak nem sokat mond. Akkor talán likvidalúrára, azaz számfejtésre keresnek munkaerőt? Amíg ki nem derül, addig egy időre én is „likvidálom” magam.

S. A.

Beszélő tájak

m:,

Ágasvár barlangjában

A szuperkocka persze engem is izgat. Tehetném, hogy amíg nem látom a magam szemével — nem hiszek azoknak, akik látták, akik érintették, mérték, sőt fotózták. Már amennyire az ágasvári Csörgölyuk hasadék- barlangban fotózni lehet.

A „termek” mindössze néhány négyzetméternyi nagyságúak idelent, ahol az országban egyedülállóan a patkósorrú (vagy mifene) denevér él. A kockáról mondják, hogy élei jól láthatók és anyagában is eltér a környezettől, az egymásra hasadt, egymásnak feszülő rio- littufától. Ezért szuper. És mert tán még forog is valamilyen tengely körül, perszer nem szemlátomást. Mozog itt minden, ha nem láthatóan, akkor is, talán a név; Csörgőlyuk is erre utal. Elég volt leülni a valamikori szélesebb kőlyukhoz, és ha volt türelme az embernek, hallhatta, miként csö- rög-gurulgat-f eszül egymásnak odalent a sok hasadék- kő.

Túl sokat tudunk erről a barlangról. Ami túl kevés ahhoz, hogy eleget tudjunk róla. A „sok” nem hagy nyugodni. Mindent tudni

kell, mindent érteni, felkutatni, feltárni — igazi, hegyre követ görgető, emberformájú istenként, hogy végre nagy szavakat is mondjak. Ismerek ilyen embereket. Itt élnek közöttünk, Ágasvár éppúgy vonzza őket, mint a legmagasabb hegyek csúcsa; Buda László, a megyei múzeum fotósa az egyik, Manga Mihály, bolyais gimnazista, a nógrádi barlangászok vezetője a másik. Most ő „megy” elöl a Csörgőlyukban, mögötte kászálódunk még ketten.

A bejáratot néhány évvel ezelőtt a Heves Megyei Tanács berobbantotta. Európa szinte valamennyi tájáról érkeztek tiltakozó levelek, táviratok. A Csörgőlyuk kevesek által bejárt — a pesti „nagymenők" irtóznak tőle —, mégis nagyon ismert hasadékbarlangja az országnak, de messze földön nincs párja éppen vulkanikus eredete és hasadé- kos „talaja” miatt. A barlangászok talán tíz fokozatra osztják nehézség szerint az egyes szakaszokat, az átlag az ágasvári barlangban, úgy tudom . öt, de vannak helyek, ahol a kilencet is eléri a pontszám!

Már a bejáratnál nem

megy másként, csak négykézláb és hasmánt előre, egy kis üregig, ahol egy párkányfélén beírunk a barlang naplójába. A kis füzet elején három név és cím, akiket értesítenem kell, ha valami baj történne, közöttük látom Buda László nevét. Manga Miska előre bemond minden „lépést”, amit nem kell szó szerint érteni, nem is lehet, hiszen az egész két és fél órás bujkálásban lépni talán néhányat lehetett, amint azt később összeszámolom.

Minden centiméter-méter erős szintbeli eltérések fejjel, karral, könyékkel, térddel, derékkal kiegalizált megkúszását jelenti, s vannak részek, ahol hatalmas terpesszel kell le- és áthidalni mélységeket és távolságokat egyszerre. Nem is megy egykönnyen, különösen nem ott, ahol eleve lábbal be-lefelé kell haladni úgy, hogy közben nem láthatom a barlangot már-már ásítozva, unatkozva bekúszó Manga Miskát. ö már réges-régen a finomságokkal foglalkozik; hogy itt, vagy ott, mennyit ment össze, vagy nyílott szét egyik-másik hasadék; hogy ide, vagy oda, mi fért be még néhány napja, és hogy ugyanaz a valami (sisak például) már nem megy be a nyílásba.

Hogy Buda Laci mit mondott arról a nagyon kopott kék jelzésről, amelynek itt lent bizonyítható logikája van, de amely egy helyen egy újabb kori kőzáródás miatt megszakad; hogy azt most majd ki kellene vésni, mert sokan beszélnek egy alsó járatról, ami mostanában már nem található...

Valahogy lejutunk a „nagyterembe”. Innen legalább hét vagy nyolc, csak a barlangászok által jól ismert elágazás közül választhatunk; mehetünk a „tó” felé, persze ugyanúgy, mint eddig, kúszva-kínlódva, rókalyukszerű kürtőkön, amik

még külön meg is csavarodnak, átpréselődve; mehetünk az 1644-es! felirat felé (ott szakad meg állítólag a régi járat, a „főútvonal” kék jelzése), mehetünk egy viszonylag egyszerű „sétaúton” a kocka felé.

Vagy mégis, válasszuk a nehezebbet, hogy végre valóban fogalmunk is legyen arról, milyen ez a barlang, milyen valóságos veszélyei lehetnek azoknak, akik semmilyen módon nincsenek felkészülve erre a hasadék- és kődzsungelre! Ha fiatalabb lennék és jó tíz kilóval kevesebb, s ha már elég edzettséget szereztem volna valamilyen sportban (például a hegymászásban!) nem csak szinte formálisan, eszmei támogatást ígérve, lépnék a megyei barlangászok kis, de nagyon erős tudatú és szakmai felkészültségű tagjai közé.

Akkor is ezt mondanám, ha mint most, nem fogyna el hirtelen a levegő körülöttem egy S kanyart formázó kürtőben. Ez az első elakadás, érzem a veszélyt, talán lappangó légritka helyre szorultam, mert rosszul indítottam ezen a kis szakaszon, fölöttem a kürtő (ki tudja hányadik?) szájánál a

fiatal kolléga jönne lejjebb, kénytelen vagyok kérni, hogy húzódjon vissza. Deák Ferenc mellényére gondolok, amit köztudottan nem lehet húzogatni, ha egyszer rosszul gomboltuk be, ki kell gombolni és újragombolni.

Ki kell bírni a kezdődő rossz érzést, másra kell gondolni, vissza kell térni, koncentrálni kell valamire, ami egészen hétköznapi dolog; például, a sisak, rajta a bányászlámpa a fejemen, Gheorgiu, román aranybányász ajándéka, ezt most le kell tépni, mert nincs levegő és nincs egyáltalán, nincs elég hely tovább ... De aztán újrakezdve, segítséggel, tovább haladunk, elakadok még egy hatalmas éknél, amin át kell mászni ...

Engem Némethi Kálmán (Szécsény, 1855) szelleme vezérelt ide. Majd egy évig élt ebben a barlangban, előtte bölcsészetet végzett, vegetáriánussá vált, érteni s nem élvezni akarta az életet, őstörténetünket és ősi írásunk titkát kutatta. Mit keresett itt?

T. Pataki László