Nógrád, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-05 / 209. szám

IRODALOM Handó Péter versei elé Bogosi éppen pohara szá­“ jóra helyezte mutató­ujjal, a Tuborg sör habgej- zirjét megfékezendő, amikor Bihari, a hírlapíró benyitott a presszó üvegajtaján. — Átvert az a bestia. Hi-' ába vártam. Ügy látszik nem tudott eljönni — ro­gyott le a székre a nagyda­rab, pirospozsgás fiatalem­ber. — Zsebéből karikára fűzött kulcscsomót halászott elő, s színpadias mozdulat­tal nyújtotta át a sörösüve­gek légterében Bogosinak, aki hanyagul csúsztatta bar­na, kissé már viseltes kord­zakójának zsebébe. Bihari, a hírlapíró hóna­pok óta használta már Bo- gosi lakását, hetente egyszer ott adott randevút Natasá­nak, a szőke, enyhén molett orosztanárnőnek. Bogosi fe­lesége is értesült a dologról, s bár nem nagyon tetszett neki. tudta, hogy hiába is til­takozna ellene, hiszen ő dél­előttönként egy falusi iskolá­ban tanított, így nem állt módjában, hogy ellenőrizze, ki tartózkodik éppen a la­kásban. Bogosi, az estis joghall­gató rakodómunkási állá­sát hetekkel előbb adta föl. asszonya tartotta el, s egy­re gyakrabban és ingerül­tebben hozta tudomására, hogy helyezkedjék el. külön­ben pakolhat. Házasságuk hosszú idő óta húzódó csődjét már csak betetőzte Bogosi mun­kanélküli ..lebegő" életfor­mája. amiből egyelőre nem­igen látszott kiút. Legalábbis az újrakezdés­hez a joghallgató nem ér­zett elegendő erőt magában, meg aztán a panel kény­szerű börtöne is összekötötte őket. a kislányról nem is beszélve, akitől önszántából képtelen lett volt megválni Bogosi. Különös együttlét volt ez. többnyire tisztelet­ben tartott játékszabályok­kal. amit csak ritkán rúgott föl az ösztönök vad és ki­számíthatatlan lázadása. A kielégíthetetlen szeretetéh- ség lassan, de biztosan fi­noman roncsoló gyűlöletbe váltott Ebbe a furcsa el­szakadásba még az is bele­fért. hogy olykor-olykor lefeküdtek egymással, meg­kívánva a másikban felgyü­lemlett. zaklató idegenséget. Bogosi délelőtt tízkor ad­ta át a lakáskulcsot a hír­lapírónak. aki a szertartás­nak megfelelően unicum- mal és sörrel hálálta meg barátja szívességét. De ma. mit volt mit tenni, nem jött el az asszony, így alig ne­gyedóra elteltével a két cimbora már újra együtt iszogatott. Bihari. aki egv vadász öntudatával vallotta és hir­dette. hogy villanásnyi éle­tünk egyedüli értelmes cél­ja a szeretkezés, éppen ta­valyi kalandjáról mesélt az autóstoppos keletnémet lány­nyal. amikor hirtelen föl­pattant, és az ablakon át a túlnani járdát vizslatta, ahol egy gyászruhás, fiatal nő tipegett, babakocsit tolva maga előtt, aztán se szó se beszéd, kirohant az utcára. A joghallgató odabentről figyelte a nem mindennapi társalgást: a falstaffi po­cak és a feketébe csoma­golt deszkamellek találko­zását a ringatózó gyerekko­csi két oldalán. — Kérhetek tőled egy szívességet? — kérdezte ba­rátját á gondterhelt ábrá- zattal visszaérkező Bihari. A hírlapíró néhány gyors, jól irányzott mondattal avatta be Bogosit: a gyász­ruhás jelenés egykori barát­nője, akinek néhány napja temették el a férjét. Az ifjú özvegy kisfiával eddig anyó- sáéknál lakott, de tovább már nincs maradása: az egyetlen gyermeke halálába belebetegedett anya képte­len a fiatalasszonynak meg­bocsátani. — A csecsemőt is csak ad­dig kapta meg. amíg a kö­telező védőoltásra elvitte, de ő már a lakásba nem mehet vissza — magyarázta fi­lantróp szenvedéllyel a ter­metes hírlapíró. — Szóval, megengednéd, hogy nálatok megfürödjön...? Bogositól jó néhány dol­got kértek már az utóbbi időben — Bihari például visszatérő rendszerességgel a lakáskulcsot —, de ilyesmit még soha. — Felőlem — vonta meg hanyagul a vállát —, bíz­zunk benne, hogy elég me­leg lesz neki a víz.., — Köszönöm. Bogó — derült föl a hírlapíró bí­borba játszó képe —, tud­tam, hogy rád mindig le­het számítani. Érdekes, gon­dolta a joghallgató, a fele­ségemnek homlokegyenesen más erről a véleménye: na meg különben is, miért nem viszi haza a szerkesztő úr íüröszteni a fekete özve­gyét. .. Colstok asszony —. ahogy magába Bogosi a gyászruhás leányt elnevezte —. nem lehetett több húszévesnél, csontos térdei szinte átbök­ték a fekete nejlonharisnyát. Apró madárfej, mint kerí­tésoszlopon a díszgömb, ült hosszú libanyakán. A fene tudja, hogy miért — talán a combközépig érő fekete szoknya meg a nejlonharis­nya tette —, mégis szerfö­lött izgalmas jelenség volt. — Remélem, nem túl ciki, amit kérek, de Bihari aján­lotta föl, és igazán nagyon kedves, hogy megengedi — szólalt meg Amanda Lear hangján az özvegy, hóna alatt két teli Skála-szatyrot szorongatva. — Ugyan már, szóra sem érdemes, használja csak nyugodtan, amire szüksége van — nyugtatta meg Bo­gosi. miközben lelki szemei előtt megjelent Bihari, a disztingvált hírlapíró, amint éppen az ő fürdőszobáját ajánlgatja. ..Olyan vagyok, akár egy kukkolásra kész impotens házibácsi" — gondolta ké­sőbb. ahogy a heverőn ol­vasást. színlelve figyelte a zárt ajtók mögül kiszüremlő hangokat: a víz csobogását, a spray összetéveszthetetlen surrogását. Az özvegy sárga fürdőle­pedőbe bugvolálva lépett elő, lején turbánba csavart törül­közővel. Így már nem is tűnt annyira hosszúkásnak. ..Ha akar tőlem valamit, majd idetalár — fickándo- zott a számító rosszaság a férfiban. De a lány csak a vasalót kérte el, bedugta a konnektorba, aztán visszasé­tált a fürdőbe. Bogosi a konyhába indult, hogy egy pohár hideg víz­zel itassa át gyomra unj- cumtól kiszáradt szivacsát, ám egyszer csak kedve tá­madt rányitni az özvegyre. Az asszony mélyen a kád­ba hajolva mosott, észrevette a férfit, de egy csöppet sem zavarta, hogy hátulról bá­mulják. — Mi történt a férjével? — bökte ki zavarában az ajtófélfának támaszkodó Bogosi. A lány éppen egy aprócska bugyit dörzsölt el­merültem meg sem fordult, úgy mondta érdes, szenvtelen hangon: — Elütötte a vo­nat. A fénysorompó pirosat jelzett, de ő nem vette ész­re. — Nekem Bihari úgy me­sélte, hogy öngyilkos lett. Maga miatt. Merthogy ott akarta hagyni. A nő hirtelen mozdulat­tal a kádba vágta a bugyit meg a szappant, és szembe­fordult a joghallgatóval. — Ez nem igaz! Az any­ja terjeszti rólam — ha­darta remegő szájszéllel. — A jobb fülére tök süket volt, ezért nem hallotta meg a közelgő mozdonyt. Bogosi tehetetlenül állt a felindult asszony előtt, nem merte, nem akarta megérin­teni. Ügy érezte, ereje vég­érvényesen elhagyta, s kép­telen lenne most arra, hogy felemelje a kezét. Az özvegy gyorsan össze­szedte magát, elnézést kért a férfitől, majd folytatta a mosást. A joghallgatónak mindentől elment a kedve, hevert az ágyon, és a pla­font bámulta, amikor egy­szer csak a bejárati ajtóban a kulcs szöszmötölését hal­lotta. — Hát te. itthon vagy — kérdezte, vagy inkább álla­pította meg tettetett közöny­nyel a szobába lépő feleség. Bogosi feltápászkodott az ágyról, kellemetlen bűntu­data támadt, holott erre az­tán semmi oka nem volt. — Kérlek, egyelőre ne menj a fürdőszobába — szerCncsétlenkedett az asz- szony körül — Vnert. . ., mert egy nő van odabent... — No fene, csak nem rosszkor érkeztem ? — kér­dezte gúnyosan a felesége, de a máskor szokásos cir­kusz most elmaradt. Ügy lát­szott. hogy ez a félreérthe­tetlen szituáció is kevés volt már ahhoz, hogy kizökkent­se az öntudatra ébredt, lán­cait végleg lerázni készülő Nö szerepéből. Az özvegy ismét talpig gyászban volt már. mikor kijött a fürdőszobából. A két nő kedvesen mosolygott egymásra. aztán — hiába várva a férfira — bemutat­koztak egymásnak. •gosi csodálta felesége nyugalmát, aki úgy \ iselkedett, mintha csak a világ legtermészetesebb dol­gának tartaná, hogy egy vadidegen nő fürödjék a kádjában. (Arra. akkor gon­dolni sem mert, hogy "már ennyire nincs közük egy­máshoz.) A joghallgató újra valószí- nűtlenül nyúlánknak találta a feketébe rejtező özvegyet, aki immár feleségétől kért engedélyt a vasaláshoz. Ami­kor befejezte. összecsomagolt, aztán megköszönve mind­kettőjük jóindulatát, távo­zott. Bogosi soha többé nem lati a. (A Salgótarjánban élő fi­atalember 1961. augusztus 9-én született. Tanult szak­mája a villanyszerelés. Je­lenleg szakmájában dolgo­zik a József Attila Városi- Megyei Művelődési Köz­pontban.) Minden nyafogás nélkül: van-e nagyobb felelősség, mint egy pályakezdő költőt útjára indítani? Mert mi a garancia arra, hogy pálya ível az egymás alá rótt so­rokból, az egymást szorító év­gyűrűkből? A mai irodalom­tankönyvekből már hiányzik, illetve nem kap elég nyoma- tékot Petőfi szép verse, in­telme a XIX. század költői­hez. Oly sokan írnak ma ver­set. mintha nem hallanák az intelmet: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pen­getéseihez. . . Az első gesztus, mozdulat tehát ösztönszerűen is, de pe­dagógiai megfontalásból is az óvásé, a lebeszélésé. Csak akkor fogjon tollat az ifjú — a közlés szándékával, ha le­küzdhetetlen ez a vágy, ha valóban van mondanivalója a világnak. Hivatkozhatnék még a jó Horatiusra. ama kilenc évre. amely kell az érlelésnek — mert a jó vers Swierkiewicz Róbert festő, szobrász, grafikus, perfor­mer nem a modern technikai kommunikáció szülötte. Ma­gamban a kelet-európai vá- tesz művésze közé sorolom, akikből egy-egy születik egy évszázadban, akiknek nem kell iskola, mozgalom. Stí­lusa közvetítőkapocs az öt­venes évek absztrakt exp- resszionizmusa és napjaink új festőisége között. Első hangfelütése Antoinp Tapiés szellemiségével volt rokon, de a spanyol művész Pá­rizsban túl elegáns lett és amerikanizálódott, míg Swi­Jnába foglalva mint a nemes borokét, de — tudom — e mai fiatalnak nincs ennyi türelme. És alá­zata — tegyük hozzá. Ered­mény- és sikerorientált ko­runkban sokszor a puszta je­lenlét fontosabbnak tűnik, mint maga a.teljesítmény. Ezek után türelmetlenül várja az olvasó a minősítést: milyenek is hát Handó Péter versei? A válaszom nem csu­pán a (kötelező) megfontolás, óvatosság miatt nem egyér­telmű — Illyést szokták ilyenkor idézni — márpedig ő értety a vershez. . . —, mi­szerint három szonett alap­ján biztosan meg tudja ítél­ni, hogy az illető költő-é, vagy nem. Ám Handó Péter Szabadverseket ír. mint any- nyi ifjú társa. De miért? Azért-e, amiért a századelő avantgárd mozgalma szakí­tott az »nőtt kötött formák­kal. mondván, hogy korunk érzésvilágát már nem feje­zik ki a rímek, metrumok? Ez esetben Handó Péter tu­datos alkotó. Gyanítom azonban, hogy másról van (még) szó. Az ifjú szerző nem elveti a klasszikus formát, hanem még nem ismeri, nem birto­kolja. Ez — önmagában — még nem olyan nagy baj. erkiewicz a keleti matériá­val való testközeliségből hó­zott létre modern és európai költészetet. 1977-es Muszáj-Herkules! című kiállításának maradan­dó emlékezetére szántam akkori írásomat: „Egy kiál- litás szcéna, fekete mágia, nem hivatalos szellemidézés. Ez persze nem sikerül min­denkinek. csak annak, aki nem fél a fűztől, ért a túl- világí hatalmak befolyásolá­sához. ért az e világi lények megbabonázáshoz, az e vi­lági lélek átforrósításához, megelevenítéséhez. Mert is. Mindenképpen nagyobb igényességre, az élmény és a megélt világ fegyelmezettebb megfigyelését, megfogalmazá­sát tanácsolnám. Ismét Illyést idézem, aki szerint már az ókori görö­gök elmondtak minden lé­nyegest az emberről. Az iro­dalom azonban mégsem hallt, halhat meg, mert állandóan változik a világ, az ember is, tehát az ugyanaz mindig más. Handó Péter embernek is, költőnek i* fiatal. Tehát most tanulja önmagát és a világot. Van még mit tanul­nia. Mert egyelőre, még csak indulatai vannak. Nyersek, vadak, poilgárpukkasztóak. Keresi a helyét, önmagát a kifejezés formáit. Már van néhány találata, de hogy te­litalálatai is legyenek még igen sokat kell tanulnia. Á világot is, önmagát is, a költői mesterséget is. Mert a forma ugyan nem vél, csupán eszköz, de meg­formálás nélkül suta marad a legmélyebb tartalom is. Tanács? Olvasson! Sokat, sokfélét, s ne féljen a kont­rolitól. mert minden bírálat csak építheti, hasznára vál­hat. minden elevenség a néző káprázata: a falakon a ké­pek halk zsivaja, rőzseláng, fény, csípős füst, a füstben a szellem alakja, korommal a plafonra írott jóslata, lódobogás, nyihogás, szél zúgása, tenger moraja egy üres teremben, ébredés só­haja egy halotti maszkban. Pogány szertartás babonás bűze. Talán még Andrzej Wajdához szoktak ilyen kö­zel gyűlni a szellemek” (Gyetvai Ágnes). Képeink a művész Ernst múzeumbeli kiállításán ké­szültek: A kiállításról Tódor János: Fiatal nő, talpig feketében zamatát is az idő adja meg. mert pótolható. LÉT Ki értheti a végtelent? Ki értheti mások végtelenségét, önmaga végtelenségét ki értheti? A világ — e rajtunk kívül s belül — fölajzva tart: gyönyörű álmokat és megvalósulásokat plántál ereinkbe. hogy a múlandó örömnek s öröknek tűnjön, teljes értékűnek tetszen az elkopó. Es apró ajándékokra és hosszú fájdalmakra születtem, de reményem az emberi megvalósulásban szikrázik, kap lendületet az egyirányú utazáshoz. Pótolandó horpácsi VALLOMÁS Viszem a dalt s világiok. Szél teker, szél csavar — tanítja a táncot. Magamból is haza vágyok. Szél teker, szél csavar — viluglok. 1982. dec. 24.—1986. aug. 29. PEGAZUS Hó! Gyű te! Együtt-e vagy külön? Hangadó, csípj fülön.' Ez a mondat szárnyal, ó! Bolondot vontat a frissen fent füvön. Vére ragyog. j Magyar vagyok — ! esküszöm! 1986. aug. 31. 1986. szept. 16. Swierkiewicz Róbert kiállításáról

Next

/
Oldalképek
Tartalom