Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
IRODALOM látyás ß. Ferenc: — Szóval ez az unokám? — Igen, apám — felelte éni. — Ez az unokája. — Te dolgozol? — érdek - dött az öreg, és szemé- :1 végigpásztázta a beren- ?zést. Elidőzött a komódra dyezett esküvői fényképen. zen kívül semmi sem vál- zott az eltelt három év att, gondolta. — Már, hogyne dolgozik! Csakhogy ma szabad agyak! — Mit csinálsz tulajdon- íppen? — Karbantartok. — Szép munka lehet — ondta az öreg, és leült a iked lire. — A feleségedet cárom megismerni. Ezért ttem. Hol van? A fiú felnézett; látszott íjta: zavarban van. — Szóval nincs itthon? — Nincs —-felelte Béni. — A gyereket meg itt- agyta — bökött a sarok feaz öreg. — Itt.... Az öreg hümmögött. Ten- arészarca volt, kissé bo- xtválatlan, mint olyannak, ci hosszú útról érkezett. A zománcozott csergőóra, nelynek számlapján ugrás- t kész Malaxa mozdony Írül rótták végtelen útju- at a mánusok, a beálló lendben kissé fülsértő, si- ;ős hangon kezdett ketyeg— Lány? — kérdezte az ■eg reménykedve. — Fiú — válaszolta Bé- i- — György, mint maga, pám. Az öreg átnézett az ’yacskára, és megjegyezte: — Kár... Jobban szeretőn volna, ha Máriának ívják, mint anyádat, sze- ányt... Mindig azt képzel- :m, hogy az unokámat lajd Máriának fogják hív— De ha egyszer fiú! — lentegetőzött Béni — Tudom — sóhajtott az 3ja — , mondtad, hogy fiú. yörgy, mint, ahogy en- ;m ■hívnak... — Az órára Izett, majd megjegyezte: ■ Korán van még, megkenhetnénk... Ha ugyan tu- 3d, hogy hol keressük, mert tni, azt szeretném, elvégre menyem! — Ha akarja — mondja éni —, mehetünk. Talán ;thon találjuk az anyjánál. — S a gyerek? — Viszük. A szomszéd ia délelőtt dolgozik, nem agyhatom nála... — Akkor úgy lesz — CSÖND mondta az öreg, majd közös erővel felébresztették a gyermeket, felöltöztették, aztán elindultak hármasban a júliusi melegben izzó utcán. Messziről pillantották meg. Házuk előtt, a várdombra kanyargó szerpentin alatt. — Ö az — intett feléje Béni. — Akkor menj előre, és mondd meg neki, hogy eljöttem, mert ismerni szeretném. Menj csak előre, mi a gyerekkel beérünk. — Ahogy mondja, apám — mondta Béni, és meggyorsította lépteit. Ám alig ért feleútra, amikor három diákforma fékezett kerékpárjával az asszony előtt. Kezet fogtak vele, majd egyikük kormányára emelte az asszony strandtáskáját. Béni remélte, felesége talán észreveszi, de az asz- szony beugrott házuk kapuján, s egy vadonatúj csillogó biciklit vezetett elő. Aztán mind a négyen nyeregbe pattantak, és megindultak a szerpentin enyhén emelkedő homokos sáv- ján. Béni futásnak eredt. Anyósa háza előtt megtorpant, és pillanatra hátrafordult, hogy megbizonyosodjon: apja és gyermeke követik-e. Aztán leszegett fejjel ismét szedni kezdte lábait. A negyedik kanyarodó után félelem szállta meg. A sík terepen a biciklik tempója felgyorsult, és Béni felmérte, ha azok ott négyen elérik a lejtőt, bottal ütheti nyomukat. Zihálva torpant meg. és torkaszakadtá- ból „állj”-t kiáltott. Bár nem remélte, a kerékpárok meginogtak, és sorjában visszafordultak. A srác, aki felesége táskáját vitte, haragtól vörös arccal, durván rászólt Bénire. De Béni nem válaszolt,. Állt és nézte a feleségét. Az asszony egy útszéli fának támasztotta kerékpárját. Kezét sután lógatta, s tekintetét akkor sem emelte fel, amikor a férje beszélni kezdett hozzá. — Apám érkezett meg... Azért kerestelek. Látni akar, elvégre a menye vagy, azt mondta. Az asszony elindult, aztán visszatért; felemelte a táskáját a porból, és leült az árokparton egy kőre. Béni a kő mellé guggolt. Csendesen folytatta: — A gyerekre nem gondoltál, amikor elmentél? Az asszony továbbra is néma maradt. — Lefeküdtél azokkal a srácokkal, mi? Az asszony felemelte a fejét; meglepően szép arca volt. Kék szeme alatt a fekete árnyékok csak melegebbé tették tekintetét. Barna haja gyermekessé, kislányossá kerítette arcát, s csak ajkának feszesen lecsapott széle tanúskodott életkoráról. — Nem — felelte, és újból leszegte fejét. — Nekem akarod beadni?! — Béni belerúgott a porba. A fellegvár platója, oly kopár és elhagyatott volt, hogy belefájdult a 'szeme. Kiköpött, majd visszaguggolt a kő mellé. Az asszony lassan felemelte kezét, hogy megszokott mozdulattal megigazítsa haját. „Mit akarhat ez tőlem?” — gondolta. Béni nem várt magyarázatot. Okot talált, s mert ő iszűlte, belekapaszkodott. Tulajdonképpen megbocsátani jött felesége után. Jóleső érzés töltötte el, amint ez tudatosult benne, nagylelkű lett, büszke: „meg fogok bocsátani” — lelkendezett. „Az asszony pedig bűnös, mert...” Az asszony sóhajtott, s guggoló férje térdére hajtatta fejét. A nap egy utolsó ugrással elérte az égtetőt. Amikor az öreg, s a gyermek megjelentek a negyedik kanyarodóban, ott találták őket összebújva; a gyermek kihúzta kezét a nagyapjáéból, és az anyjához ügyetlenkedett, ölébe fúrta magát és mosolygott. Olyan volt az egész, mint egy öreg, családi fotó. Béni felegyenesedett, és csendesen megjegyezte: — Ez a feleségem. — A gyermekre mosolygott — A családom — tette hozzá. — Ismerje meg őket, apám. Az öreg lehajolt, megsí- mogatta az asszony homlokát, mintha az izzadtságot törölte voina le; megcsíp- deste a gyermek hurkás combocskáját, aztán a fiára nézett. Csönd volt. Olyan csönd, mely belengi a jól retusált, régi családi fényképeket. Gondolatkönyvek Nincs uborkaszezon a Gondolat Kiadó nyári kínálatában, erre utal, hogy friss kiadványai között több elmélyülést igénylő kötetet találunk. Az egyíjk Sarlós Béla munkája, a Címe: Deák és a kiegyezés. A jogtörténész szerző gazdag tényanyagot vonultat fel, történelmi személyiségek portréit pontosítja, s eddig homályban maradt kérdéseket tisztáz a kiegyezés korszakának elemzésekor. A modern művészeti törekvések összefoglalását adja a század egyik nagypolgári gondolkodójának, Arnold Gehlennek a műve, a Kor-képek. A .könyv alcíme — A modern festészet szociológiája ás esztétikája — arra a vizsgálati módszerre utal. amellyel a szerző a festészeti alkotásokat egyszerre tekinti művészi produktumnak és a társadalmi mozgások tükröződésének. Művészek vallomásai minden korban lebilincselik az olvasókat. Most egy olyan szép kiállítású kötetet vehet kézibe az érdeklődő, amelyben a magyar színjátszás! legendás csillagának, Blaiha Lujzának a naplóját adja közre C. Csillag Ilona. Lebilincselő olvasmány a másik műveszva, llomás is: Stravinsky, ötkötetnyi beszélgetés készült századunk rendkívüli egyéniségével, s ebből válogatta össze Kovács András zenetörténész a most magyarul megjelent kötet tartalmát. |U| amáról álmodtam — ,T1 szólt Milva a legutóbbi háború egyik borús napján. — Intett az utcasarokról, és eltűnt. Ez jelent valamit. Tehát mielőtt meghalok, jó kezekben akarlak tudni, kisfiam. Gyula! Mi erről a véleménye? De Milva elhanyagolható férje, Gyuszi kétségbevonható apja csak hümmögött. Gyuszi viszont határozottan ellenállt, a háborúra, esetleges elhamvadásukra hivatkozott, meg arra. hogy ilyen időkben nem is illik házasságra gondolni. A sziréna a legjobbkor kezdett sivítani. A vita közepén be kellett ugraniuk az óvóhelyre, ahol a férfiak sakkoztak, mint mindig, és Gyuszi elvesztette a játszmát, mint mindig. Nyilván érzékcsalódás volt csupán, amikor folytatólagos bánatában úgy vélte, hogy a tábla me1 lett heverő sötét királynője bosz- szamkodva megrázza a palástját, ás abból globolszag árad. Békeidőben az egész kisvárosnak globolillata volt, és ezt a háború különös szaga csak néhány napra tudta elnyomni. Elvégre minidig visszaáll valahogy a régi rend. Milva házassági fondorlatainak az lett a következménye, hogy az épen maradt parókia hölgyeinék szíves közreműködésével előkerült egy garantáltan! vallásos szűz. MilVa kedv- telive nézegette. Gyuszi, akinek akkoriban még volt némi humorérzéke, kezet is csókolt a húsos, fehér löty- tyedelemnek. A szűzről egyébként első pillantásra látszott érintetlensége, de izgalmában erősen verejtékezett. Amikor pedig Milva anyás kod V£ megtörölgette a tenyerét, a meghatottságtól viháncolni kezdett. Herbst Rudolf: A homok háborúja. SIMÁI MIHÁLY: PREMIER PLÁN piros cipők a könnyező homokban elhagyott madárfészkek a költészethez már csak ő hiányzik — o tenger fölött repülő leány a visszahívhatatlan BANOS JÁNOS: FÖLROBBAINHATNAK Legyünk rábízva erre az éjre is legyünk a kivilágított toronydaruk gyönyörűségére rábízva a racionalizáló szalagokra nem az időre — csak a lyukkártyákra Hogyan kellene automatizálni a hallgatást hangtompítóval fölszerelni a szívet? Túl nagy itt a ketyegés fölrobbanhatnak a szentjánosbogarak! FODOR ANDRÁS: TALÁLKOZÁS A nyújtózó emlékű kék hegyek futó szemembe ugranak a partról, és távolból, áttetsző égi párnán, szabadot, tisztát egyengetve hátán, feszíti ágyát nékem is a tó. A hosszú szél zöld hullámokat lökdös, rezgeti ingem selymét s így repes: — No kiskomám, látod, itt így csinálom.., Én bólintok: — Ismerlek, kellemes, te loptad ki a víz szagát a rétre, langy szárnyad engem ott is így emelt, — szólok — s míg fejem fordítom utána, arcomra ő mosolygós fürtöt ejt. A víz habkarját tartva lomha keccsel nyúlkál felém mohos kövek közül. — Hát megjöttél? — liheg, mint jó komondor, mely kéretlen is lábaidhoz ül. Mögüle egy-egy kiváncsi taraj ágaskodik hasadt, fehér bozonttal, amint zuhanva bukik le a mélybe, lassú hullámok hentergik feléje: — Ügy kell! Mit bámulsz! Hiszen ismerős! A megmaradt emberek fejéből kezdett kihullani a háborúnak még az emléke is. Annál meglepőbb volt, hogy egyik délután Gyuszi csuklóból leszakított női kezet talált az udvaron. Finom, artisztikus volt az a kéz; karcsú ujjain keskeny aranygyűrű fénylett. Gyuszi el akarta ásni az orgonabokrok alá, de ahogy a fémmel hozzáért, a testrész porrá vált. Gyuszi lehunyta a szemét. Elképzelte, milyen lehetett a kecses kézPATT hez tartozó nő, és este kis híján megnyerte a játszmát az apja ellen. E féldiadal közepette jelezte Milva, hogy rövidesen itt a világ vége — megálmodta. De egyelőre ez tévedésnek bizonyult, mert a béke zavartalanul tenyészett tovább. Gyuszi akkor már a szűzből lett feleségével próbált estén kint sakkozni, Milva pedig globolillatú csokrokat hordott ki boldogult Gyulájához a temetőbe. Ám édesanyja hanyagsága miatt tulajdon halálára nem készült fel kellőképpen. Álmában ugyanis többé senki nem intett felé az utcasarokról, így Milva a hét főbűn egyikében leiedzett (torkosság), amidőn rémült fia és nyüszítő menye mellől elragadta a halál. Időközben Gyusziból persze Gyula lett. Dr. Ballan- gó Gyula köz- és váltóügyvéd, miként erről a családi ház kapujára erősített tábla tudósított egészen tegnapig, amikor is az idő előtt megfáradt Ballangó doktor névtáblástul nyugalomba vonult. Beesteledett. Gyula már a cserépkályha mellett ül, sakktáblája a fekete Chippendale asztalon. A löttye- delem soha nem tanult fneg sakkozni, de legalább a linzertésztákat készíti kiválóan. Mellesleg Gyula az ap;s halála után sem nyert játszmát, noha önmagával küzd csupán estéről estére, amikor a késői órákban a szüleiről s egyebekről szőtt emlékei kihullanak a ház ablakán, és tétován felfosz- foreszkál a szeme mögött valami keskeny aranycsik. A világos királynő szemrehányóan néz a tábláról. — Nem tudom, lehet-e még erre azt mondaná, hogy patt — közli vele Gyula lemondóan. Halkan kopog az üvegtáblán az őszi eső, a folyó felől vastag felhők szállják meg a háztetőt. Az orgonabekor csupasz vázán fönnakad a szenesedő levélkupacokból szivárgó füst- osik és körültékergi, mint a foszló, szürke cérna. Az esőcsatorna iszapjában meghalnak az üvegtestű gazok is, amiket még a szél telepített oda tavasszal. — Jaj, ez a nedves időjárás! — sóhajtja a világos király. — Hallják, mennyire ropognak a csontjaim? — Ennek legalább még vannak csontjai — súgja Gyula a löttyedelemnek, de ő már alszik. Vagy ki-tudja. Amíg a sötét királynő bepúderozza magát, a futár elővezeti a lovakat: — Indulnunk kell... — Öt nem visszük? — mutat a királynő Gyulára. ~r Már nincs időnk — mondja a huszár. Aztán elvágtatnak, és nem hallják, amint a bástya összeomlik, hogy maga alá temessen mindent. Dózsa Ildikó
