Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
IRODALOM Tanú és tanulság Száz esztendeje született Fábry Zoltán A századforduló tékozló gazdagsággal termelte — Adyék nyomában — a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire lévő Stószon, ebben a német ajkú „mántákait” is számláló, völgybe sűrűsödött — „sószolt” — községben. Édesanyja is „mánta” volt (a „meint er” kifejezés magyar félrehallásából származik az elnvezés — gondolja ő), édesapja pedig birtokos ember, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapai örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Híres késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a harmincas években Fábry Zoltán, hogy ,a hitlerizmus elől menekülő Heinrich Mann-nak új házat ajánljanak föl. (Csehszlovákia az öccs Thomas Mann számára is biztosította volna a letelepedés lehetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni : látszatra nem ígér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érlelődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetlenektől remetelaknak csúfolt stószi házat pompás könyvtárával a haladó gondolat egyik közép-európai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fábryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irányjelző és „intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban. De Fábrynak közben még háborút kellett járni'a — az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlel- hetelenül rántotta le a hazafiaskodás leplét, mutatta meg emberpusztító, nemzetpusztító lényegét. Egy orosz altiszt pillant szúrásra emelt fegyverrel a halálravált fiatalember — Fábry — szemébe,* legyint, s otthagyja. Ez és sok más hasonló Fábry Zoltán arcképe mozzanat — neki kellett átvizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomorúságokról tanúskodó leveleit — láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború emberpusztítás; fegyver, s vitéz ellen mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér — főként persze a tiszti — a férfiasság, s a csillogó érvényesülés jelképe volt. Babitsot, ezt a pacifizmusáért, békerajongásáért, antimilitari?musáért, háború-,. s erőszakellenességéért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvcszékihez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mindörökké —, ha akarná is — a fegyverforgatásra. Ö, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezdetben a krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává — hol tagja formálisan is a pártnak, hol meg „csak” segíti, dolgozik neki —, szakít az önszemlélő, bár megnemesített narcisszoszi hagyománnyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szűkebb, s tágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparancsot, nemcsak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931-től az Üt című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele tanúskodik.) Itt jelentette meg Fábry Zoltán Különvélemény címmel megrendítő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan — magát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával, vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával — tehát létrával és harapófogóval — próbál történelmet csinálni. S, ekkortól válik életformájává, műfajává az antifasizmus. Fábry Zoltán —, ha belső parancsa úgy diktálta — hivatalt vállalt és börtönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; ki-kimozdult a stószi falak közül. Kedvelte — Ady Endre szellemi tanítványaként is, de a? expresszionizmus hatására nem kevésbé — az erőteljes szóösszetételeket: valóságirodalom, emberirodalom. Egy helyütt arról írt szenvedélyesen, hogy a nyelvvédelem: embervédelem. Hiszen az emberiség nyelvi közösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv — az anyanyelvűnk —; elsajátítása révén válhatunk. „Tanú akartam lenni és tanulság” — írta Palackposta című, csaknem két évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az első: sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába szegődve — továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét. K. Zs. Egykori használati eszközük a tárlaton Írógép a múltból Múzeumbarátok gyűjteménye Tisztes gyűjtőmunkával dicsekedhet a Magyar Mezőgazdasági Múzeum baráti körének szécsé- nyi csoportja. Az eltelt évek alatt a különböző pályázatok eredményeként megközelítőleg kétezer tárgyat mondhatnak magukénak, amelyekből a szécsényi Ku- binyi Ferenc Múzeumban tárlatot rendeztek. Újságárusok táskája Az édességboltok valamikori cukorkatartója — képek: kulcsár — „Egyszemélyes” vetőgép. mellette fateknő, tésztaszűrő Fábry Zoltán: O 4 1 4 1T 0 A Q Hp Á * i»- „u ii ví ,,m&, i V/ u i m .* * ■■.■■■■ . . (Részlet) T anú akartam lenni és tanulság. Koronatanú és írói példa. Ez volt az életem. Ma a halálra, az elnémulásra kell gondolnom a tehetetlen kiszolgáltatottság kétségbeesésével- A tanú félelmével, aki nem éri meg a főtárgyalást és a tanulság kétségbeesésével, mely, íme, hiába volt: senki sem tud róla. Tanú akartam lenni és tanulság de sorsom: vissz- hangtalanság. Egy elnémulásra ítélt élet az utolsó szó jogán fellebbezést jelent be. De hová? Kihez? Hol a fórum, hol a cím. melyet elér írásom? Hol a fül, mely felém hajol? Minden halálra ítéltnek van egy címe, melyet elér a siralomház utolsó sóhaja. Kihez beszéljen azonban az író. ki siralomházban tudja magát, de toll és papír nélkül, az írás szabadsága, a továbbítás lehetősége és az érte aggódók szorongása nélkül? Mit tehet mást: meglesi az őr lépteit, és amikor úgy gondolja, most nem törhetik rá az ajtót. lopva és szívdobogva rákarcol egy-két sort a börtönfalra. Élete, művei. írásai megkezdett, titkolt és dug- dosott munkája börtönfalkánt zárják körül: miattuk bűnhődik. Rettenetes börtön ez: ellenségei, bírái jól tudták, mit csinálnak. Büntettek. De minden gyilkos, minden rabló, tolva,} és szélhámos valamiért, valakiért ölt, rabolt, lopott, sikkasztott. Valaki várja, siratja vagv megcsalja. De itt a rabról csak a börtönűrök tudnak, a bűnhődésről csak a hii’atalos iratok, a végítéletről csak a várakozó ítélet-végrehajtók. Akiket azonban illet, akikért mindez volt és van — bűn és bűnhődés —. nem tudnak róla. Elfeleitették. elkönyvelték. letagadták, megtagadták. sose hallgatták, sose értették. Halott, vissz-, hangfalam a hóhér itt csak a fizikai pontot jelenti. Egv ember, egv író, kinek nincs hozzátartozója, a semmibe sóhaít. a semmibemered. ha szó’ni. ha búcsúzni, ha inteni akar. Tanú akart lenni és tanulság: százezrek hangja, szava, riasztója és példája, és ma börtönőrökre döbben. Ennyi a valósága. Magyar író ilyen elveszetten, ilyen magányosan és ennyire a bizonvtalanba ritkán szövegezett írást. Ki látott engem? Ady kérdése sírásba csukló dac volt. De az eredmény jnindnyájunk útmutató iránytűje lett; Ember az em. bertelenségben. A legnagyobb magyar írói eredménye. Ki látott engem? Ha a kérdésre börtönfal visszhangzik. elnémulás és elnémítás tehetetlensége, mit használ itt a dac? Ki láthatja, ki hallhatja- Börtön, ha nincs szabadulás: gyilkol. Írót, kit fogolyként kezelnek egyformán ilavai cellában és otthonában — visszhang és szolidaritás nélkül —, elfúl. Akiket a forgószél felkapott, és lerakott messzi idegenbe, New Yorktól Moszkváig, ha hazátlanul is, tűzhely nélkül is, de mégis egvix'ású, egy- célú emberek között élnek. Aki megvetéssel fordult el korától, és gőgös hallgatásba menekült, a maga választotta non possumust járja. Nem törődik senkivel, de vele sem törődik senki. Elvonulását, elnémulását nem kísérik figyelő szemek, és nem büntetik vak paragrafusok. Vannak országok, ahol az író szuverén jogából a hallgatás megmaradt büntetlenül. Boldog emberek! De próbáld az életet némaságban, hallga. tásban, csukott szájjal úgy élned, mint a rab börtönőrök szeme előtt, és torkodban a sikoly hangszálai patologikusán remegnek, szádban az ordítás lenyelhetetlen és kiköphetetlen gombóccá sűrűsödik, és agyadban té- bolyítón ég az elnémított gondolat igaza. A torokban rekedt szónál nincs nagyobb tehetetlenség. Ólomsúly ez, lábkölönc, mely menthetetlenül a víz fenekére húzza a fuldoklót- A szó zsarnokai- jól tudták ezt. A víz felszínére csak buborékok kerülhetnek: egy élet, egy ember, egy gondolat elmúlásának bugyborékoló utolsó görcsös sóhajai — halottkémek jelentésének bizonyítékai. Ezért éltem, írtam, szóltam? „Hóhér idők” megváltó emberigéje itt ég a számon, de durva tenyerek és vak parancsok csaptak rá... A tehetetlenség, a sikoly a torkomban, az ólomsúly a lábamon, merülök fulladok, buborékok szállnak, hörögnek, pattannak, és csak halottkémek stoppolnák az órát?! A szót mely igének készült, belém rekesztették, de a buborékok — utolsó, tegnapi, kapuzárás előtti visszhangtalan szavaim — ne legyenek akta. szagú halottkémek zsákmányai! Tegnap visszhangtala- nok voltak, ma igazukat szenvedik. Ki, mi lehet holnap — az ítélet napján — szavahihetőbb tanú, korona, tanú, és ennél is több: vádló és ítélő egy személyben?! Ha már nem beszélek, ha börtöncellában Ige már nem lehetek, akkor legyek kísértet, igazoló intés és utolsó köszöntés: egy ember megszólal. . . Egy ember megszólal; mai tehetetlensége csodát akar művelni — holnapi tettet, bűnbánatot, feltámadást. „Fegyver a vitéz ellen” szólt tegnapelőtt visszhangtalanul utolsó könyve- El kell jönnie a pillanatnak, mikor e könyv visszhangtalan folytatása mentő és igazoló értelmet kapjon; tanúságot és tanulságot!, Megmenteni és palaoküze- netként átmenteni a tanú tanulságát a mai hóhér időkből: rabnak ha ez sikerül — minden sikerült- Dugva rejtegetve gépelem a tegnapi holt anyagot és érzem, mint élet monoton alapmotívuma: el a német csizmaritmustól. .. Az „új rend” Európájában új módszerekkel dolgoznak az írók: csalni, lopni kénytelenek, hogy visszhangtalan — és mégis megbűnhődött, üldözött és elnémított — tegnapi mondanivalójukat megmentsék, átmentsék. Holnap a humánum tanúira és tanulságaira lesz szükség: igazoló koronatanúkra. Ezért kell a palackposta: egy ember szót kér! E gy ember a bizonytalanság hullámaira dobja a palackot... Vigyétek habok és viharzó vizek, rejtve zuhintsátok a mélybe és lágyan emeljétek a megszelídült felszínre- tíöm- pölyögve görgessétek tovább, és ha zöldfüves, kankalinsza- gú parthoz értek, lassú csob- banással csókoljatok rá búcsút. .. Lehet, hogy egy ember meglátja, lehet, hogy nem rúgja vissza a habokba. Felemeli a dugaszolt üveget és felbontja. És akkor megtalálja majd üzenetet: ember, emlékezz és tanulj embertelenség visszhangtalan napjaiból! (1942)
