Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
1987. augusztus 1., SZOMBAT NOGRAD 5 Nagyobb megbecsülést a pedagógusmunkának Évek óta próbálom papírra vetni gondolataimat, az általom jogosnak vélt kívánságaimat a pedagógus- pályáról és pályatársaimról. E meditációkban sokszor kapcsoltam össze már az is- . kólát és a családot, a hivatást és az anyagiakat, a gyerekek egyre nehezebb nevelését, a lazuló iskolai fegyelemmel, hisz ez mind témája lehet egy-egy számvetésnek. Most kimondottan magáról a pedagógusról szeretnék szólni, ahogy sokakkal együtt látom, és akiknek én is élem életét mai társadalmunkban. Emlék a tanárról Hadd kezdjem egy emlékkel. Volt gimnáziumi osztályfőnököm, most úgy áll előttem, ahogy egykoron a katedrán. Érdekes és akkor jellegzetes tanáregyéniség volt. Akadt, akire pikkelt, akit szeretett, • némelyeknek megbocsátott, és szerette, ha óra után kérdeztek tőle. Egyest adott, kettest, hármast és buktatott. Intett és rótt. Mindig azt mondta, azért ilyen, mert enélkül elzűllik, az osztály! Most hirtelen, óhatatlanul aktualizálva, arra gondolok, vajon milyen tanári szemek vigyázzák ma az osztályt? Távolról sem akarom gyorsan sorjázni a közhely- megállapításokat, de megpróbálok a „milyenre” érzéseim szerint válaszolni. Ügy érzem olyan szemek, amelyek egyre fáradtabbak a nehéz körülmények közepette végzett munkától. Hiszen — például — már az első osztályos olvasástanítás is a viták pergőtüzében áll. Meg kell küzdeniük az új tantervek távolról sem nyugodtan kiszámítható igényeivel, fel kell készülniük a korábbiaknál jóval nagyobb létszámú ' korosztályok fogadására, helyt kell állmok akkor is, amikor a képesítésnélküliek esetleges hibái a szakképzett nevelőket hozzák nehéz helyzetbe, hogy az irányításból, a közvetlen vezetésből fakadó problémákról, a formális és a pedagógust még mindig mindenre felhasználó feladatokról és ezek nehezen tűnő szemléletéről ne is beszéljek. Munkakörülményeiket elsősorban az iskola határozza meg. Ez az iskola 40 év alatt határtalan sokat fejlődött, úgy érzem, ezt még a cinikusok sem vitathatják. De rohanó és egyre kuszá- lódó életünk légköre ma sem nyugodt. Ügy is fogalmazhatunk, hogy nyugtalan, mint maga a tanulóifjúság. Így az ott végzett munka egyáltalán nem köthető sémákhoz. Feszültségekben, olykor szépségekben is izgalmas eredményekben, de lehangoló közömbösségben az iskolában sincs hiány. S ha egy-egy türelmét vesztett pedagógus az ikszedik tanterv, avagy a nevelési útmutató társadalmi vitája közepette türelmét vesztve felkiált: „Elég volt a jó tanácsokból, elég volt a vitákból!” — az nem csupán a tananyagból és a nevelésből adódó természetes belső feszültségek és nyugtalanságok miatt hangzik el. Sokkal inkább azért, mert egyre inkább nem látja az ilyen vita értelmét és hasznát. Mert például a minőségről, a tehetségek ápolásáról szakmai berkeinkben csupa igazságok hangzanak el. De aki átélt már egynéhány osztályozó értekezletet, aki már tapasztalta, hogy az érettségizettek egy része nem tud hiba nélkül és folyamatosan olvasni, s aki évek óta érzi, hogy az előírt tantervek olykor maximalista igényeit kielégíteni akaró rohanásban nincs kellő ideje az alaposságra, nincs lehetősége a mindig megvolt lemaradók felzárkóztatására, s aki nem. tud elég időt szakítani a nevelésre, az másképp látja ezeket az evidenciákat. Nem a mundér becsületéért Felmerül tehát a kérdés, milyen akkor az iskolában dolgozó tanár, tanító személyisége? Milyen „személy” vigyázza ma az osztályt? A legrosszabb körülmények között dolgozó iskola munkája is lehet eredményes, ha az ott tanítók igazán értik és szeretik hivatásukat. A nevelés, oktatás hatása, csodája — így idézőjel nélkül — nem lehet soha egyenesen arányos szertárakban ragyogó személyi számítógépek, a gombnyomásra villogó falitáblák és ilyen-olyan márkájú, ámuló csodálatra késztető, vetítők sokaságával. Ha ezt végiggondoljuk, úgy meghatározóként csak a pedagógus személyiségéhez juthatunk el. A kérdés viszont akkor azonnal felvetődik: vannak-e ma, a mindig csak adó, a magukat olykor már kilúgozottnak érző tanári gárdákban igazi nevelőegyéniségek. Nemcsak a „mundér” becsületének védelme miatt, hanem a bizonyítható, teljes igazságra építve, szinte gondolkodás nélkül rávágom: de mennyire vannak, és nem is kevesen! Igaz, én e másfél százezres tábor lelki- ismeretes és jól képzett tagjairól beszélek, hiszen ők húznak, ők az igazi nevelőegyéniségek. Csak nem biztos, hogy ők vannak igazán többségben. Mert az értelmiség megbecsülésében, még ma is fellelhető évtizedes gondok a mi pályánk kiválóságait vagy az annak ígérkezőket bizony „megtizedelték”. Fel is hígult kissé ez az alapvetően fontos, valóságos nemzeti ügyet szolgáló csapat: a pedagógustársadalom is. Ne mondjak mást, mint azt, hogy amikor 1950—51-ben megjelentek az első képesítésnélküliek, elfogadtuk, beletörődtünk egy kényszermegoldásba, ami a társadalom előtt azt a látszatot erősíthette, hogy ez nem is igazán komoly tudást igénylő szakma, hisz előzetes felkészülés nélkül is művelhető. Szerencse, hogy mindenki tudja, ez egyáltalán nem így van, és nem is lehet így. De a tanári személyiséghez tartozóan, még mindig sok kérdést vet fel az elnőiesedés, amely ugyancsak nem kizárólag a pedagógusi pályára szorítkozó világjelenség. Feltételezhető okaira — amik úgy érzem eléggé ismertek ;— itt nem kívánok utalni, de enyhén szólva elgondolkoztató, hogy ma egy gyermek hároméves korától tizennyolcig, sőt egyre inkább tovább is, olykor kizárólag női nevelővel találkozik. Félreértés ne essék: itt az egészségtelen arányokról, nem pedig a női pedagógusok ellen fogalmazódik meg a gondolat. Sajnálom a katedráról eltávozott férfi tanárokat, akik az elevenebb és szilajabb fiúmentalitást eredményesebben szelídíthették volna, és még nagyobb erélyt, energiát kölcsönözhettek volna a tantestületnek. A bizalom légkörében És hányszor elmondtuk, már, mily nehéz a pedagógushivatás. Teljes odaadást kíván, és nem kevés munkát. Csak egy példát erre. A rövidülő tanítási hét és at fokozottabb követelményrendszer önmagában is ellentmondás, ha csak át nem hidalja a tanár leleményessége, nagyobb erőfeszítése, önállósága, alkotókedve, önkéntelenül is nevelő énje. De így az iskolai élet feszült és egyre nehezebb forgatagában lassan elkopnak ők is. S ezek után önként adódik a kérdés: ha ez mind így van, akkor, hogyan tovább? Receptet adni természetesen lehetetlen, de józan és jóakarattá kérdéseket a megvalósulás reményében bizony érdemes leírni. Nagy figyelmet és tekintélyt az iskolának, de benne jobb közösségi és munkára nevelést, szervezettebb feltételeket. Olyan oktatási légkört, amely bizalmat ébreszt, s ahol a tananyag és a tanulók világszemléletének megalapozása összhangban van az iskolán kívüli -élettel. De ehhez mindenekelőtt a pedagógusmunkának kell társadalmi értékrendszerünkben nagyobb súlyt kapnia. Ezért ha szükséges, a hatalom eszközeivel is védeni kell e hivatást, a pedagógust és az iskolát. S a benne dolgozók életkörülményeit, anyagi megbecsülését tettekkel kell javítani, ahogy ezt sokunk örömére a kormányzat elkezdte. Dr. Szűcs László Nem csupán a szabadtéri művelődési, szórakozási lehetőségek vonzanak közönséget a nyáron, hanem a múzemok kiállításai is. Balassagyarmaton a Palóc Múzeumban Farkas András és Réti Zoltán festőművészek közös kiállítása látható egész nyáron, sőt, a diákok kedvéért szeptember közepéig. Szécsényben nagyon vonzza a látogatókait maga a gyönyörű kastélyépület, amelyben a Kubinyi Ferenc Múzeum található, a környéke, a vár, a megújuló település. Ezekben a hónapokban a Korhangulat- művészlét című kiállításnak van legnagyobb s ükere, amely szobabelsőkkel, használati tárgyakkal varázsolja a szemlélődő elé régi írók. költők világát. Természetesen a vártörténeti kiállítás is sokakat érdekel, különösen a fiatal korosztályból. Múzeumok — nyáron Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban a Múlt és jelen című NDK üvegművészeti kiállítás szép szakmai elismerést aratott. Biztosan nagyobb lett volna a közönségsikere is, ha a turistabuszok közelebb parkolhatnának az épülethez. .. Ez az időszaki bemutató augusztus 3-ig tori már csak nyitva.. Szeptember elejéig látható Gőgös Ferenc Hollandiában élő képzőművész anyaga — az 50 alkotást a múzeumnak ajándékozta a magyar származású grafikus. Sikere volt a nemzetközi grafikai művésztelep válogatott anyagának. Az idei legszebb munkákat jelenleg Bátony- terenyén (nagybátonyi Bányász Művelődési Házban) augusztus végéig láthatják — már sokan érdeklődtek iránta. A kép nem tel jes — de még egy múzeumot, a legnépszerűbbek egyikét — Nógrádiban — meg kell említeni:; a salgótarjáni Pothor- nik József Bányamúzeumot. Nem csak a föld alatti részt, a 280 méteres vágatot, a régi berendezésekkel, bá- nyalóval, hanem a külszíni 'bemutatóskanzent és a szénbányászat történetét, a bányász-munkásmozgalom kibontakozását felidéző tablókat, tárgyakat, dokumentumokat is több ezren megnézik Salgótarján vendégei közül. G. K. M. Cifra idők nyomában „HU. MOSTAN PUSZTA...” ötven évvel ezelőtt írta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. . .. Most a puszta (puszták) igazából puszták még a pusztulásukban is. Leépülésükben leginkább s nem a természet forgása, rendje által, ahogy a költő írta az Alföldről... A puszták igazi becsülete akkor élt, amikor még szükség volt népükkel együtt azokra a mezőgazdaságilag hasznosítható helyekre amelyek a nagyüzemi gazdálkodással fokozatosan összeolvadtak mindenféle nagy határral és így a lakott, cselédek által megélt pusz- ' tavilág mindenütt vesztett jelentőségéből. Nem a cselédsors az, ami mára mindebből érték szerint felemZöllei József emlékeiben élénk életet él az egykori Szentlőrincpuszta. legetve érdekes. A cselédsorsot — még a „gazdagabb” változatát is, amilyen a Vadkerthez közeli Szentlőrincpusztán volt — vigye a kánya, messzire! Amúgy pedig a tanyavi- lágról szóló előrejelzések; hogy ugyanis a nagyüzemi gazdálkodás mellett hirtelen megszűnnek — nem váltották be a hozzájuk fűzött vérmes reményeket! A tanyák egyfelől szükségesen fennállnak sok vidéken, sőt, újabbak is keletkeznek és részt vállalnak a kistermelői-őstermelői vonalom az ország élelmiszer-ellátásában, s nyilván bizonyos arányokban az exportjában is. De más a tanya' és megint más a régen lakott puszta, mint kisebb település, ötven éve se szeri, se száma nem volt vidékünkön is a lakott, termelésbe fogot^ pusztáknak, tanyáknak. Ma nagyobbrészt felszámolódtak, kisebb részben senki által nem látogatotton, elvadult környezetben valamelyik nagygazdaság tulajdonában rogyadoznak, körülöttük esetleg parlagon hever a föld, állattenyésztés, ha van is, már rég nem ezekre a helyekre összpontosul a gyorsam változó mezőgazdasági meghatározottságok, ösztönzők (?) és szó szerint cifra-cif- rázott szabályozók által befolyásolva. A puszták funkciója alapvetően megváltozott. Még inkább: elveszett; s vele tűnt el egy erősen differenciált, munkaigényes, de mindenkor mindenütt eladható terméket előállítani tudó mezőgazdaság. A felismerés küszöbén, hogy ugyanis a nagyüzemi táblákkal mégsem lehet mindent előállítani-megtermel- ni, tenyészteni-termeszteni (csemegeszőlő például — hová lett? Hatalmas káposztások mivé váltak? A tejtermelés költségei miként növekedtek? S mi lett a híres magya-r juhászattal stb) — érdekes lehet egy elhagyott, lepusztult, ám valamikor nagyon is • jól prosperáló nógrádi puszta múltja-jelene. A Vadkerthez közeli Dimitrovpusz- táról van szó. Vagyis, aíhogy régen nevezték: Szentlőrincpuszta a forgalmas Gyarmat—Vadkert— Rétság út vonalában, közvetlenül az út mentén. A Magyar—Csehszlovák Barátság Mgtsz (Érsekvad- kert) tulajdonában ez á településes forma ma semmilyen komoly, említésre érdemes szerepet nem tud betölteni, ezért a szövetkezeti gazdálkodás szigorúegzakt szabályai szerint fenntartása tisztán mező- gazdasági műemlékjellege mellett sem igazán lehetséges. A szövetkezeit legutóbbi nyeresége mindössze valamennyivel haladta túl az egymilliót. Ilyen, de még ennél sóikkal jobb eredmények mellett sem tudja pénzelni az olyan objektumot, amiből konkrét hasznot nem várhait, s jó ideje nem is várhatott. Miközben jó lenne megmenteni legalább a „kastélynak” nevezett részét. Azt, a mára bizony omladozó épületet, amely védett íme- gyei tanács vb-határozat Van hely, üres kamra, ól bőven. Talán a legnagyobb kutyaól ennek a láncos vizslának jutott... van rá) és példája lehetne a régi intézői-iispán házaknak. Ott lakott amúgy egyik legutóbbi bérlője a háború előtti-alatti időkig, egy bizonyos Szabados Károly, akikről Vadkerten az építők telepén váltunk szót a puszta egykori lakójával Zoliéi Józseffel. Odakint a pusztáin m'n- den ponton a teljes enyészet az úr. Két családot még találtunk a régi cse- lédházakban, amelyekből volt vagy négy-öt; egy-egy oldalukon négy családnak nyújtva otthont. Kint lakik még, láncra kötött és az idegentől elszokott acsarkodó kutyák védelmében, Baráth László és Homuth Homuth Mihályék még kint laknak „Dimitrovon”, de készülnének ők is befelé... Mihály családja, de jönnének már ők is beljebb mielőbb. amiként a kastélynál lakó Bállá Istvánék már beköltözhettek Vadkertre egy úgynevezett C-lakásba, házba. Mert odakint a té- esznytigdíjasoknak, ennek a kát famíliának, valójában semmi dolga. Ott „nincö már mit tenni”, az élet meg Irtóztatóan nehéz lehet kilométerekre mindentől, üzlettől, orvostól. De még a buszmegállójuk is arréb vándorolt, feljebb (vagy lejjebb?) Gyarmat felé. Ott van most, ahol egy 1 telep működik és munkások is vannak. A kastély teteje beszakadva, o tanács meg már a tizedik levelet írja a téesznek és elnöki büntetés kilátásba helyezésével próbálja a szövetkezetei a sokmilliós felújítási-karbantartási kötelezettségre rászorítani. De hát, miből, mikor, hogyan? — ez itt a kérdés. Mindenesetre nagyobb- erők kellenének ide, beláthatja akárki, aki megfordul a mai Dimttrovpusz- tán, a romházak között. Heg-elsőbb is funkció kellene talán, más mint volt régen. Szabados Károly idejében. Szerep, és ami ebből következne: gazdaságos, megtérülő és egy idő után még nyereséget is ho . zó vállalkozás! A tetőt kijavítják — mondja a téesz központjában Gyimesi János, a fiatal elnökihelyettes és sorolja, mi mindent terveznek még gyorsított formában szinte azonnal. Az AGROBER kérésükre felméri a munkát, költségvetést készít.. . és akkor majd elválik, .miit lehet tenni legalább a kastély érdekében. De, hogy erre egyedül a vadkerti szövetkezet mostanában képes lenne — azt a legnagyobb optimizmussal is csak nehezen képzelheti az ember. Zölle! József ott gyere- keskedett. amikor a puszta a virágkorát élte. Még a vadkerti lányok is kijártak ;de szezonmunkákra, mert ,,itt keresték meg leghamarabb a szoknyárava- lót”, Józsi bátyánk Ipoly- kesziben született 1909-ben és volt vagy hároméves, amikor apja itt vállalt munkát. Élt itt kint elég jó fizetség (de, ami fontosabb, hogy pontos fizetség!) mellett kilenc család „dohányban dolgozva”, hét foga- toscsalád, béresből is vagy hat, gulyásból öt család és vagy három juhászfamília is velük. Hat hold' szőlő volt az erdőnél. negyven kataszterin dohány termett a „dohányjövedékikel” szerződve. Szabados a Zicthy- ektől bérelt itt vagy hatszáz holdat, s ebből vett aztán sajátjának Ipolyság mellett Tompán másik hat- százat ! Cselédeit „gazdagnak” tartották abban a korszakban. De az valóban más világ volt. T. P. L. Képek: Rigó Tibor Baráthék portáján vidám dísz a virágzó muskátlik sora.
