Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
IRODALOM Paulikovics Iván: A meditációról Herczeg Klára: öcsi Fordított megváltás? Tűnődés a szobrok körül J ártam egyszer a pásztói öreg templom tornyában. Olyan az belülről, hogty- látszik rajta; szolgált egykor erődítményként is, őrtoronyként nemkülönben, mindenféle kutyafejű ellenében. Fent, a torony ablakából körülnézve azt láthatja az ember, amit a honfoglalók láttak, amikor itt, ebben a medencében megálltak rövid időre rendezni soraikat és kitűzni újabb, közelebbi célokat. Körös-körül a hegyek karéjában hullámos horizontok, azokon égtek jó ezer év előtt eleink őrtüzei. Idelent meg folyt a nagy erőgyűjtés és tanácskozás, hogy akkor hogyan, merre tovább? Égnek mai őrtüzek köröskörül és a költővel, Adyval szólva, az őrzők vigyáznak. Mindarra, ami az anyagiak mellett a^ emberbe épülve még erőt adhat; tudatot, nemzeti önismeretet, szemléletet az itt és most helyben- maradás és egyben „kitörés” (anyagi gondjaink bozótjaiból) sikeres végrehajtásához. Ilyen őrtűz égett eddig Budán, a régi Vérmező szélén, a Vár tövében, s a tűz mellett tudhattuk, meg láthattuk is, Szombathy Viktort, „lró, magyar író, magyar munkás. .. ” — ezek az ő szavai önmagáról, s ez a legtöbb egyben, amit elmondani lehet róla, most már a múltidőt is hozzágondolva, sajnos. Lángember volt, továbbadó, akitől tüzet vehettünk sokan, akikre mostantól nagyobb felelősség nehezedik, nincs hova kiáltani „ott vagy még, Szombathy Viktor?” és nincs, aki onnan ide(oda) visszakiáltana-jelezne nekünk. Először megkínzatott a váci kórházban vagy tizen- hatszor, lába ereibe injektálták hiába a sok-mindenféle csodagyógyszert, a „bürger- kór”, a merevedő érhálózat mégis győzött a világjáró útikalauz egészsége fölött. De aztán csonka lábbal is új életet kezdett, írt, dolgozott íolytonosan-örökké; járni tanult újra, nyolcvanon felül, mankózni kellett annak, aki háromévesen szülői-baráti körben megmászta az ezerméteres Szinyecet (Kékest) ott, Nyustya-Likér mellett, a Rima völgyétől balra, ha Ti' szolc-Tiszovec felé megyen az ember. Az újabb baj csak egy hónapja érte; agyvérzés, s nyomában a másik láb térdig a régi kórban, kórház a vége, a legvége mindennek. Előre látható volt talán és drámai, ahogy ez az ember egyre kisebb világokba húzó' dőlt vissza egészen a narkotikumok kórházkényszeréig, az örökkön-örökké alvásig. Akkor kialudt az őrtűz is, amit láttunk mindenhonnan, mindig, mindannyian, akik tanítványai voltunk; vala' mennyien, akik az ő csehszlovákiai, ausztriai, nógrádi útikönyveivel a kezünkben jártunk, és a nagyobb világot, meg a szülőhazát, a regéket és a legendákat tanultuk azokból a meseszép leírásokból. Tiszteletbeli olvasója> volt lapunknak. Tiszteletpéldány járt neki, minden sorát ismerte minden számnak, közöltük anekdotázó novelláit, mert tudtuk — gömöri ember létére mennyire szereti a nógrádiakat, mennyire figyel mindenre Budán, a nagy természettudós, Herman Ottó egykori lakásában élve (a szomszédban lakott régen a híres irodalomtörténész, Pintér Jenő). Egyetlen példa erre; tavaly év végén géppel írt levelében beszámolt arról, hogy a NÓGRÁD egyik régebbi' tárcája nyomán kapcsolatba Tíferült a herencsényi pávakörösökkel, a mesefával, Bartvsnéval és unokájával, Szilárddal, ök aztán jártak is karácsonytájt nála, Budán, népviseletben ment a herencsényi mesemondó, igen nagy örömöt keltve a Szombathy családban. Ö maga tolókocsiban ülve fogadta őket, volt nagy vigasság, disznótorozás. othellós kis borozás, éneklés ott helyben és me- séiés „Palóciádából” a régi szép legendákból, titokzatos palóctörténetekből — ő meg viszonzásként felolvasott abból a könyvből, ami a megyéről és róluk, a herencsé- nyiekről is szól.. . Hát, ezt mind szépen megírta géppel. A végén a levélnek (amúgy kétoldalas, de jött tőle kéthetente egy-egy hasonló-szívderítő) kézzel írt mondat, amit még én sem értettem, tudtam, pedig itt élek Tar- jánban „Most mondja a rádió, hogy új mosógépet gyártotok”. S most elaludt egészen a régi regös. Rimaszombat, 1902. Aztán az egykori vas- kohászati központ, Nyustya- Likér és a mindent megalapozó jó tanítók, a „rimái” pedagógusok. A regösmozgalom, a falu felfedezése a húszas-harmincas években, a nyári táborozások, a tutajos- túrák a Vágón a Dunáig és a könyvek! Sok könjyv és sok jó könyv. Amit olvasott, és amit írt. Fogy az idő, fogy a hely, szavakra jut csak már mindkettőből, jöjjenek gyorsan a szavak. Környezet-eredet: erősen szervezett társadalmi élet a Rima mentén, az ősök között egy kilépett jezsuita páter és egy asztalosműhely-tulajdonos, akitől Petőfi hitelre vette (jó fizető volt, Jókai kezessége mellett) nősülése ulán a Dohány utcai lakás bútorzatát és egy másik ős, akinek a legnagyobb nyomdája volt Gömörben, Rimaszombatban, a régi megyeháza udvarán, aki a pesti Pósa asztal állandó törzsvendége volt és nagyszlabosi papírból arannyal a gerincén olyan könyveket készített. hogy máig csodálhatjuk. Vasútépítő, örökké máshol dolgozó apai ősétől talán az utazás szenvedélyét vette át. Sokáig kellene ezt is folytatni, de itt a másik szó; haza- szeretet. Negyvennégyben Potsdam- ból hazaszökött Budára egy szép pecsétes papírral, ami pedig csak arról szólt, hogy a német város egyik végéből átmehet a másikba (haditudósító volt talán). Házuk 126 belövést kapott negyvenötben. Az ötvenes években, sőt, még a hatvanasokban is egyedül útikön(yveket írt, de mindig olyan tájakról, amelyeket végig bejárt; az egykori Felvidék is- meretét-szeretetét tőle tanulhattuk a legteljesebben. Volt év, hogy öt könyve jelent meg, legutóbb felkérték arra, hogy írja meg a harmincas években betöltött szerepét a csehszlovákiai magyarság kulturális életében. Regényt írt szülővárosáról. Rimaszombatról, a török időkről, regényt az ifjúságnak sokat. . . és mindig a magyar történelemről, a felvidéki legendákról. Sok szó lenne még. Ilyenek; táj, hit, munkabírás, reménység, akarat, kultúra, humor, barátság, hűség, család. Felesége, Szombathy Györgyi, tabáni. A tabáni ember akkor is szereti a Tabánt egészen elfogultan, ha közben lebontották. Élet- és úti - társából gömöri—nógrádi embert tudott előcsalogatni példás-szép szülőföldszereteté- vel. Ez egyik nagy alkotása. Talán a legnagyobb. T. Pataki László Salgótarján nyári vendégei, a köztéri szobrok és kisplasztikák idén is itt vannak közöttünk, és ez a nehéz gazdasági körülmények között, amikor egyre drágábbá válik az effajta kiállítás megrendezése, már önmagában is eredmény. Ezért elismerés jár a XVII. salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás rendezőinek, a József Attila Városi-Megyei Művelődési Központnak, Salgótarján város és Nógrád megye tanácsának, nem utolsósorban a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak, amely mecé- nási szerepét díjalapítással és szervezéssel itt is megtalálta. A kiállítást Orosz Péter szobrászművész rendezte, a rendelkezésre álló műtárgykollekciónak és adott tereknek (szabadtér, művelődési központ előtere) megfelelően ötletesen és korrekten. Aligha becsülhető túl a szabadtéri szoborkiállítás jelentősége a jelen körülmények közepette, hiszen ez az ország egyetlen ilyen fóruma, ami akkor is figyelmet érdemlő ha tudjuk, nem jelenti évenként a kortárs ma. gyár köztéri szobrászat szemléjét. Voltaképpen nem is lehet ez a célja. Mi lehet? Elsősorban mégis a tájékoztatás. Mindenekelőtt az itt élők, de az idelátogatók is közvetlen élmény alapján ítélhetik meg a hazai köztéri szobrászat hozzáférhető részét. Nem ke. vésbé fontos cél a felnövekvő nemzedékek vizuális kultúrájának formálása sem. Ezeken a tárlatokon látható művek egymásnak merőben ellentmondó alkotói elveket képviselnek, a hagyományos felfogástól az avantgarde számos irányzatáig. Ez idén is így van. Tehát bizonyos dokumentatív jelleget és értéket is hordoz a kiállítás. Igaz, a Nógrádban élők már e régióban is ismerhetnek valószínűleg mindinkább műalkotássá nemesedő modern köztéri szobrokat, csak utalásként említem Varga Imre Radnótiját a salgótarjáni fő. téren, vagy Vigh Tamás ka- rancsberényi emlékművét. Mégis, a szélesebb közvélemény még mindig a század- forduló vagy századelő, sőt, a két háború közötti „neobarokk” ízlésbe gyökerező szemlélet alapján ítéli meg a szobrokat. Már csak ezért sem árt, ha különböző plasz. tikai felfogásokkal rendszeresen találkozik. Így bizton állítható, hogy a város nyári kulturális életének legnagyobb és mindenképpen látványos eseménye a szabadtéri szoborkiállítás. Egy kopár, lepusztult tér egy hónapra élővé válik általa. Ügy tetszik, a hazai köztéri szobrászat sem az ötvenes, de még inkább a hatvanas és a hetvenes évtized imponálóan gazdag termését nem ismételheti meg. S ez nemcsak a mennyiségre értendő, bár a megrendelések elapadása kétségkívül sokirányúan befolyásolja jelenét és jövőjét, a művészek egy részét pedig már egzisztenciálisan is érinti. így a szobrásztársadalom egy része egyre kevésbé képes művészete társadalmi szerepének kibontakoztatására, legalábbis a monumentális műfajokban. Mind több az intimebb belső terekbe való munka és a kisplasztika, sőt a műfajok keveredése. De tartalmi, szemléleti változások jelei is látszanak, bizonyos értelembe „lágyab- bá”, de ami nagyobb gond, gyakran jelentéktelenebbé válnak a művek. Esztétikai minőségükkel általában nincs baj (legalábbis a jelen kiállításon) akár figurális, akár nonfiguratív felfogásban készültek, de többnyire nincs közöttük valódi szellemi izgalmat kiváltó, a kor aktuális kihívásaira komolyan reagáló, tehát fontos mű. Bizonyos szellemi fáradtságot és elbizonytalanodást érzékelek, amit korántsem kívánok nemes egyszerűséggel pusztán a művészek nyakába varrni, megfeledkezve a világ s benne a kelet-közép- európai ember gondjairól. Annál kevésbé, mert valami halvány boldogság utáni vágy is ott süt a téren némely szép természeti formában vagy éppen elvont plasztikai sóhajban. Lehet, hog^ manapság ez a legtöbb, amit várhatunk? Vagy esetleg több emberi-művészi válla, lásra volnh szükség, több keménységre? A további költői kérdések helyett néhány megjegyzés, korántsem a teljesség inkább a csöndes meditáció igényével. Intim plasztikai vallomást jelent a téren ember és természet kapcsolaté, ról, a lírai realizmusról például Herczeg Klára öcsi-je, Bíró Lajos Fiú kiscsikóval című műve, Gera Katalin kútfigurája, a Gyík, Várady Sándor pirogránit Díszkút- ja, Kovács Ferenc mészkő Csobogó ivókút'ja környezetet formáló kvalitásos alkotás.. Gaál Tamás kopár monumentumai, az Európai történet I—11—III. szerves műcsoportot jelentenek, erőteljes intellektuális komolysággal tesznek kísérletet a kontinens e századi históriájának tömör összefoglalására. Palotás József „vasai” különösen az Őroszlop 1—II—III. túlzott általánosításra csábítanak, így fogalmi megfoghatóságuk hiányában inkább csak plasztikai örömöt kínálhatnak. Kevésbé szerencsésen „his- torizál” Bors István a Tavasz, Nyár, ősz, Tél sorozatban, túldíszítettnek érzem, szimbólumrendszerének zsúfoltsága pedig inkább nehezíti, mint segíti a tisztánlátást. Változatos térformákkal, kompozíciós variációkkal, ötletes anyagfelhasználással találkozunk a bizonyos léthelyzeteket, evolúciós folyamatokat kifejező munkákban, akár figuratív, akár absztrakt felfogásban készültek. Pogány Gábor FesZültség-e a „fordított megváltás” gondolatával egyetlen modern fintor, szkepszise századunk végén már-már közhely. Nem mond újat evolúciós utalásaival Varga Géza Ferenc egyébként kvalitásos organikus plasztikai kompozíciója sem. Szinte folytatja e gondolatkört a skót Tracy L. Mackenna Cím nélkül című acélgyíkja. Paulikovics Iván A meditációról és Csikai Márta Kraszna, Szamos, Tisza című műve a hagyomá- nyós formakincs felhasználását gazdagítja némi jelképi- séggel. Eleganciájukkal fognak meg Kalmár János művei, a Párhuzamosak, a Pierrot és a Szél, rájuk gondoltam elsősorban, amikor korábban a „plasztikai sóhaj” kifejezéssel éltem. Változatosabb a szabadtéri anyagnál a kisplasztika'. A már említetteken kívül különösen gazdag és szolidan megbízható a portrétermés. Például Győrfi Sándor Történész-e és Györffy István portréja. Hadik Magda Esti Kornél-ja (Kosztolányi), Kampfl József Tímár József- portréja. Üdítő szellemi frisseséget jelez Borbás Tibor Papír- trombitás-a, Kő Pál Szélhár- fá~ja és Verseny-e. Figyelmet keltő Pál Mihály fa Kátéd- rális-a, Den Barsbold több kisplasztikája, a Rin-Chen, A császár felesége és az Illyés Gyula. A Nógrádban élőket idős Szabó István, Bobály Attila és Szatmári Béla képviseli a tárlaton, előbbiek kisplasztikával, illetve domborműtervvel, utóbbi egy acél-, üveg-, elektronikakombinációval készített plasztikával. Idős Szabó István Golgota című faplasztikája külön kiemelést érdemel mind jelképi pontosságával, mind pedig formai tisztaságával. Tóth Elemér KASSÁK LAJOS: PARASZTI SOROK Nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy bevethessem. Nem azért nemzettem fiúkat és lányokat hogy léhütőn elcsatangoljanak de azért, hogy gazdagodjon és szépüljön a világ. Hiába csábít a lidérc, nem lépek ingoványba, se tűzbe, se vérbe. Szeretem a vad pipacsot meg a lányok szemére emlékeztető szelíd búzavirágot de jobban szeretem az alattuk csírázó magot miből majd ízes kenyeret süt az asszony. Láthatod hát nem unalomból szántottam fel a tarlót de azért, hogy elvessem belé a kenyér magját hogy füvet kaszáljak róla az állatoknak hogy télen, ha majd a sötét egekből alászáll a kegyetlen fehér sivatag el ne pusztuljanak a hidegtől és éhségtől. Lefekvés után a lányomra és fiamra gondolok felkelés előtt a tehenemre és lovamra gondolok s ha pirkad a hajnal, ó mély ragaszkodásom hozzád, bánatokkal és reménjyekkel teli élet elindulok a nagy kapu felé mely az ég alján kinyílik előttünk. Köszöntöm az új nap kezdetét madaraink új dalát a magasban az új csipkéit és selymeiket lengető virágokat és mindazokat a szomszédaimat akik hozzám hasonlóan tiszta bizalommal a szívükben ismét munkához látnak e szép és békességes hajnalon. AI C7IL A7 AD
