Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

BÓDOGANYA

Közművelődésünk

lehetőségei

Tönköt József verseiről

Nyugat-Dunántúl csücskében, amely Tönköl József személyében megint kitűnő költőt küldött a magyar' irodalomba, évszázados megfigyelés jelzi, honnan jön az égi áldás vagy az átok. Az ószél délről jön, enyhet és jó esőt adó, tavasszal ez a kukszél. A főszél az északi a hűvös és a hideg áramlatok szele. Ezen a tájon főként északnyugati szél fúj, óceáni csapadékkal terhes, viharokat, zivatarokat hordoz. Ha tavasszal keleti, azaz „román szél” jár, aszályos időre lehet számítani.

Július második felében, Anna-Magdolna tájékán érkeznek a „haragos napok”, idén is így volt. A földi, a történelmi és társadalmi folyamatokat, fenyegető bajokat, veszedelmeket már nem ilyen könnyű előre jelezni. Gyakran úgy vagyunk ezzel, mint hajdan a falumbéli Gál úr, a forgalmista, aki csak nézte a rá vicsorgó kutyát és Kiss Sándor nyugtatására, miszerint: „Ne féljen, Gál úr, kivan vágva”, azt felelte: „Nem attól félek, hogy megb.hanem hogy megharap.”

Tönköl József, a Sárvár város környéki Nyögér, a „szőlőkarós Hegyhát” szülötte miként a közvetlen idő. ben nagy szellemi elődei, Kormos István és Nagy László, parasztünnepek és paraszthétköznapok átkozottáldott terhével jelentkezett Bódoganya címmel megjelent első verseskötetében. Könyve elején cím nélkül mottóként e sorok állnak:

„Aki itt született óvatos mint a róka bundás istállók tartják számon

ismét-szűz öregasszonyok kigombolt ingű suhancok lakodalmak bölcsök

temetők

aki itt él fújja a füttyöt vendége a legvadabb

nohának

arról nyárfás páskom őriz képeket

annak csak keresztneve van az csak a

néném húgom bápyám

öcsém,' lehet”

Nyőgér eldugott vasi falucska, a XIII. századig nyúló múlttal, egykor török nyelvű népcsoporttal, Szent Imre- búcsúval, sok hajdani szegénységgel, zsugorodott lehetőségekkel az itt élők számára, egyszóval a középkelet- európai régióban oly megszokott kevesebb élettel. A költő érthetően mégis tündökletesnek látja.

Az indító és a városból is máig visszavágyott — gyanítom, néha már csak versben létező — közösséget, a kimeríthetetlen szellemi tartalékot jelenti számára, az ősök és a ma élők egységét a századok során oly sokszor „harapós” történelem folyamatosságát, a nyájmeleget is a szétesett időben, ebben az identitászavarokkal küzdő világban.

Természetesen tudom, hogy a hűség, a szűikebb haza, sőt, általában az ember sze- retete nem esztétikai kategória- Csak a líra állítólagos szerepválságát figyelmen kívül hagyó, az intellektuális szintézisteremtésre képes, a versen kívüli világért, az életért felelősséget érző, az önismerettel és önértékeléssel rendelkező, a pillanatban a teljes időt átélni képes, a lét intenzitását megélő költő avathatja azzá.

S mert borzalmas századot éltünk és roppant morális eróziókon ment keresztül Európa e szögletében is az ember, s mert most sem múlt el fejünk fölül a veszély, fontos, hogy költők éljenek közöttünk, akik félnek a haláltól, mert szeretik az életet. Nem a környezet, hanem a lélek pusztulásától kell legjobban tartanunk századunk végén, ami az előbbit csupán megelőzi. A -művészetek — benne a költészet — jelentősége éppen az emberi azonosság tudatosításában van, ami egyenlő az ember méltóságának erősítésével.

Tönköl József lírája egyfajta népi szürrealizmus jegyében született, a folklór

fekete ballada! és festőién izzó rétegeit tárja föl egyetlen számára adott, hagyományhoz kapcsolódóan,

amely a jeles napok közép- európai keresztény hagyo- mányvilágán túl az ősi magyar hitvilágba, a „pogány- kodásba” gyökerezik, mintha újkori tátosként csodásán, emberfogakkal jött volna a világra 37 évvel ezelőtt.

Költészete regionalizmu- sával tartalmi és nyelvi értelemben egyaránt egyetlen tájhoz megtartó kis közösséghez kötődik. Tudni kell azonban, hogy ez a jelző nem pejoratív, hiszen az európai irodalmakban a regionaliz- mus napjainkban is jelen van. Tönköl József versei az Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött archaikus népi imád. Ságokhoz hasonlatosak, évezredes sámánkodások és . könyörgések, varázsoló regölé- sek, szentgyörgyharmatért való fohászkodások, pogány- ékesség után kutató indulatok, a keresztény Mária-ün- nepeken túl tündöklő pogány magyar Bódoganya

utáni fohászkodások egymás után sorjázó ősi-modern

megtestesülései.

Jövendölések és könyörgések is a jövőért, rontás elleni ráolvasások, „zúzmarás Polaroid”-ok, „kitalált” apokrifek, de egy mai m.agyar, középkelet-európai költő versei, akitől messze van

Buenos Aires tangója, de közel a Gógánerdő, és sok újkori történet. A panellakás konyhájábán forog a Bee Gees-lemez, örök sláger a Massachussetts (az is mesz- sze van, mint a szilíciumvölgy), szaporodó számlák zizegnek körülöttünk, jó lenne hazatalálni;

„Hazafelé hazafelé veres az ég arrafelé”

A Bódoganya négy ciklusra tagolt, mégis egy tömbbe faragott ez a kötet. Első könyv. Fogalmam sincs, milyen színekkel tündö'klik föl ezután majd a második. Kívánom, jó színekkel.

(Kozmosz Könyvek, Budapest, 19S7)

Tóth Elemér

A sok egyéb eszköz mellett statisztikai ada- Az elvek azonban csak akkor válhatnak tokkal is lehet bizonyítani, hogy a művelt- valósággá, ha azok színtereit is megteremt- ség állapota nagymértékben meghatározza a jük, s folyamatosan gondozzuk: például a

tudományos-technikai fejlődés irányát és ütemét; a gazdaság előrehaladásának lehetőségeit. Már-már unásig ismételjük a kézenfekvő tapasztalatot, hogy az alig-alig művelt, az igények tekintetében is visszamaradott emberekkel minőségi terméket előállítani .nem lehet. Ügy sem, ha az embereknek nincs lehetőségük arra, hogy, munkaidejük után kellő módon és mértékben kikapcsolódhassanak, hogy a következő napra akkumulálódjanak, szellemileg és érzelmileg feltöltődhessenek. A közhangulatot — ha úgy tetszik: a politikai közérzetet — tudja kedvező vagy kedvezőtlen irányba befolyásolni a fenti feltételek léte vagy hiánya. A megoldás elodázására nem lehet indok, sem mentség.

A klasszikus mondás szerint, aki fát ültet, az a jövőre gondol. Manapság kevés fát ültetünk. A ma, a pillanat a fontos, az azonnal (jövedelmet eredményező gazdasági ’ siker. így aztán a termelőüzemek — enyhén szólva — nem sokat törődnek a mindennél nagyobb hasznot hozó (kétségtelen, hogy nem holnap, hanem két-három, akár öt-tíz év múlva megtérülő) beruházással, a szellemi tőkebefektetéssel.

Ha a világ műszaki-technikai színvonalától végérvényesen nem akarunk elmaradni. akkor a műveltségre is hangsúlyt kell helyeznünk. Megfellebbezhetetlen tényekkel lehet bizonyítani, hogy ma is a tudás a legjobban konvertálható befektetés. Minden tekintetben. Sorokon keresztül lehetne most azoknak az országoknak a nevét felsorolni, amelyek az. elmúlt évtizedekben úgy döntöttek, hogy ö.t-tíz évig elsősorban azzal foglalkoznak, hogy megalapozzák a műveltség alapokra ható felépítményét, és hozzá a kellő színvonalú, a világ ilyen irányú változásaira érzékenyen reagáló infrastruktúrát. Ennek megteremtése után soha nem látott ütemben indultak el, s tudták meghódítani a gazdasági világpiacot, lehettek érdemi meghatározói az egyetemes tudományostechnikai forradalom előrehaladtának. Hogy ezt mi is megtegyük, még nem teljesen késő ugyan, de lehetőségeink ennek véghezviteléhez szinte óráról órára csökkennek. Nem világrengető dolgokról van szó, csupán arról, hogy az emberi kultúra társadalomépítő, a fejlődést elősegítő és alapjaiban meghatározó erejét mindenhol és mindenki megértse.

közművelődési házakat.

De hát egyáltalán kell ma művelődési ház? Ha más névvel illetjük, talán mindenki figyelmét felkelti, szimpátiáját elnyeri. A művelődési háznak ugyanis mára igazi közösségi házzá kell 'Változnia. A helyi közélet fórumának foglalatává. Ahol a község, a városi kerület minden nagyobb tömeget vonzó rendezvényét illő környezetben meg lehet,tartani. Tanács- és falugyűlést, párrtértekezletet és közérdeklődésre számot tartó ismeretterjesztő előadást, tüdőszűrést és tanácsi választást, ünnep előtti zsibvásárt és mozielőadást. A művelődési házak jelentős hányada ilyen feladatok ellátására nem alkalmas... Mégis viszonylag minimális költséggel meg lehetne teremteni modernizálásuk feltételét.

A kialakított közösségi házakat a csendes hétköznapokon is tartalommal, ha úgy tetszik: élettel szükséges megtölteni. A fenntartó tanácsok az elmúlt években — hol drasztikusan, hol csak mérsékelten, de — költség- vetésünkben elsősorban a művelődésben takarékoskodtak, miközben a helyi tanácsok kötelessége és felelőssége, hogy az állampolgárok művelődéshez (kultúrához, szórakozáshoz stb.) való jogát hogyan és miképpen (s főleg: miből!) biztosítsák. A korábbi évekhez, évtizedekhez képest széles körű önállósággal gazdálkodhattak, a kérdés csupán az, jól tudnak-e ezzel a szabadsággal élni, sáfárkodni.

Az is kérdés — és meggondolandó —, hogy mindezeket a feladatokat kivel hajtja, hajtatják végre? A közművelődés az a terület, amely (iskolai és szakmai tekintetbert) ugyan felsőfokú végzettséget követel, ezt azonban eddig csak részben tudták megvalósítani. A helyi tanács tehet a legtöbbet azért, hogy rátermett, tapasztalt, a feladatot ellátni képes népművelőt, könyvtárost alkalmazzon. S, hogy miből? Sok helyütt meg tudták már oldani, korábban is. Mert le kell szögezni: a közművelődésben dolgozni politikai munka. Ezt csak hivatásszerűen, felkészülten lehet tenni. S rátermettséget is igényel. Sok év tapasztalata igazolja, hogy másképpen nem megy. (Köziművelődésünk jelenéről, jövőjéről; valamennyiünk jövőjéről van szó!

N. L.

Tóth-Máié Miklós :

Rózsaszín yérsejtek

ftohánka Pálnak a véré■ ben volt a tekintély- tiszteiét. Valahol a vörös és fehér vérsejtek között rózsaszín vértestecskék formájában. Ha valaki mikroszkóp alatt vizsgálja meg a vérét, erről biznyára meggyőződhetett volna-, de tehette ezt kevésbé időigényesen is. Elég volt Pohánka kétrét görnyedt alakjára, hű kutyaszemére vetnie egy pillantást, ha az valamelyik felettesét hallgatta. Olyankor még a feje is úgy ringott, mint lenge szélben a mákgubó.

— Derék 'ember, eszményi munkaerő... — ismerték el a felettesek, és munkáját, de főleg rendkívüli tekintély tisztetetét jutalmakkal, oklevelekkel honorálták.

Persze minden örömbe üröm is vegyül. Ä tisztelettudó Pohánkának többször is a fülébe jutott, hogy irigy kollégái alpári kifejezésekkel illették a háta mögött. Legenyhébb esetben is talpnyalásnak titulálták a tekintély tiszteletét, és sokszor úgy néztek rá, mint egy falevélen araszolgató hernyóra.

— Aljasok! — fakadt ki Pohánka a feleségének. — Ezek el sem tudják képzelni, hogy létezhet tekintélytisztelő ember érdek nélkül is. Márpedig én az vagyok. Előttem a pozíció szent és nagy dolog. Ha belépek a munkahelyemre, katonának érzem magam és tisztelgek a rangban fölöttem állóknak.

— Nem viszed olykor túlzásba?— kérdezte aggódva az asszony.

— Hogy gondolhatsz ilyet? Nekem ez olyan természetes, mint a levegővétel. Csak azok szemében túlzás, akik képesek úgy oda- pofátlankodni az igazgató elé, mintha az is olyan ember lenne, mint ők. Ezek a szerencsétlenek tévesen értelmezik a demokráciát! Ha én az igazgatómnak felsegítem a kabátját, kinyitom előtte az ajtót, nem neki, de a pozíciójának adom meg a tiszteletet. Előtltem ő a vállalatot képviseli, mind az ezerötszáz dolgozójával. És, ha tájékoztatom néhány tisztelet- len kartárs igaztalan megjegyzéséről, amit azok a háta mögött tesznek, csupán vállalati érdekből cselekszem, és nem személyes ielőbbrejutásomat egyengetve. Édes szivecském, ez olyan mint a magasabb matematika, és akik csak az egyszeregyet bújják, ezt sohasem fogják megérteni.

És Pohánka Pál továbbra sem zavartatta magát az intrikáktól. Mámoros ön- feledtséggel herdálta tisztelettartalékait, hiszen akadt herdálnivalója bőven. És ki tudja, meddig herdálja még, ha egy váratlan esemény meg nem akadályozza ebben. A nyugdíjba vonult igazgató helyébe őt nevezték ki igazgatónak.

Pohánka örömét rögtön bekerítette az aggódás is. Mi lesz ezután? Kit tiszteljen ezentúl? Mit kezdjen a temérdek rózsaszín vérsejtjeivel?

I^fég szerencse, hogy az igazgatói kinevezéssel nemcsak rang, de munka is járt. Ez elvonta figyelmét a saját problémájáról. Intézkedett, tárgyalt, reprezentált és már csak olykor villant fel benne tiszteletköröktől sűrűn bekarikázott beosztottmúltja.

i

Makrisz Zizi grafikái