Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
IRODALOM A z égből tűhegyek milliárd jai zuhogtak alá. — Nonszensz! — mondta az asszony, Hangja azonnal elhalt, mintha a testét ^ör- beforgó, forró homok itta volna be. Kétrészes fürdőruhájának szélei mélyen vágódtak a húsába, s ettől szétszerelhető, óriási játékbabához hasonlított. Orrára ragasztott, hosszúkás levél szúrt arcából a magasba, és férje borzongva gondolt arra, hogy bármelyik pillanatban előmá.szhatna alóla valamilyen nyálkás, csiganyomot hagyó bogárszörnyűség. Fehér mezes, fiatal lány andalgott át látómezején. és ő szinte megjegyezte: ..Mintha frissen hullott hóból szitált volna magára dresszet. . de idejében megfékezte nyelvét, és így megúszta, hogy felesége ismét legorombítsa egy jól irányzott idegen kifejezéssel. Hátuk mögött emeletes alpesi nyaraló emelkedett, aranyesőbokrokkal körítve. A férfi játékosan hűvös hegyekkel, mélyzöld fenyvesekkel, pisztrángsimogató, fényes vizű patakkal társította képzeletében képét, de a hét végére már beleunt, és érezte, hogy mennyire kirí a ízemhatárig elta- pósott sík vidékből ózondús illatot, bakancscsikanást. tiroli vadászkalapot, havasi gyopárt és visszhangzó hol- lahót idéző stílusával, s azóta számba sem vette; illetve csak annyiban, hogy továbbra is sűrűn szőtt szögesdrót kerítésének tüskéire akasztotta ruháit. (A tavaly remekül érezték itt magukat, külföldön, a havasokban töltött szabadságuk utolsó akkordjait játszották el ezen a fövenyen, három napra megszakítva hazafele útjukat, s a csinos alpesi házacska édes nosztalgiával kísértette őket egész éven át. De nem pusztán a nosztalgia miatt tértek vissza e sóstavacska partjára, a tetőtér-beépítés elvitte minden pénzüket az idén, s most alkalmi szegénységükben élvezni próbálták ezt a kényszertengerpartot.) A móló csúcsában gyermekek labdáztak. Szivárvá- nyos permet lebegett fölöttük. A tavaszi magas vízszint iszaprétegében hosz- kzú lábú. színes madár ta- picskolt a sziget felé. Néhány merészebb úszó a tó közepén szelte a vizet. Hátán fekvő, nagy hasú férfi lebegett a labdázó gyermekek közelében, a bokros alatt beömlő ér áramlása lassan nyílt vízre sodorta, aztán már csak kopasz dombként égre dudorodó hasa látszott. Az alpesi házban porszívó dongott. Az asszony átfordult. hogy hátát tárja'a naprak. — Megbabonáztak. vagy megkukultál? — kérdezte férjétől. — Gondolkozom. —, Csak nem. . . — Egy kétrészes képen... A bal felében izzó sivatag, dűnék, meg minden, majd utánanézek a képes lexikonban. de a homokban virgonc, ezüstös halacskák ficánkolnak... A kép jobb felén ten- germélyi táj, burjánzó növényzettel. kagylókkal, hajó- ,i< nccsal és közöttük tevekaraván halad, kajla puskás, humuszos arabokkal... Megfestem! — jelentette ki határozottan, de tekintete kö- nvörgőn kutatta az asszony izzadó hátát.-— Mit szólsz? — Melegem van — felelte bágyadtan az asszony —, hagyjál.... — Kérlek szépen! Nem messze a parttól zöld bócc állt, sö.ét belsejéből üvegcsörömpölés hallatszott ki. A férfi előkereste pénztárcáját és odament. A bódé mögötti partszakaszon strandoltak a legtöbben: mintha egy hajókatasztrófa kivetett áldozatai hevernének egymás hegyán-hátán a homokban. Kiszálkásodott, festéknyomokat őrző, korhadt csónak hevert a kibelezett, sárga autóbusz váza mellett, amelyben tavaly még elsősegély-szolgálat üzemelt egy szeplős orvoslány személyében. A'csónakot dupla izmú bajnok kezelte, készen, hogy fuldokló után vesse magát, de csak izomzatút csodáló kiskorú lányok jutottak osztályrészéi:!: őket hajókóztatta naphosszat a látóhatár mindent egybemosó homályán túl. Most a hűsítős lány volt a fő attrakció; a mentőszolgálat roncsain gyermekek fenték feneküket. A közelben úszólecke folyt; békányi kölykök figyelték sírásra torzult arccal mesterüket, aki pillangómozdulatokkal kanalazta a levegőt, mintha a napkorongot akarta volna leütni az égről, később a mély vízben úszókra hívta fel tanítványai figyelmét: tízen is szelték tempósan a tavat. A hátán libegő férfi olybá tűnt meredő hasával. mint egy hatalmas műanyag hordó. A kocsiparkoló felől vánszorgó, sóhaj- tásnyi szellő benzinbűzt szitált.' A delelőn átforduló nap az asszonyra tolta áz alpesi villa árnyékát. Amikor férje visszatért a négy üveg Coca-Colával, kipakolt a strand táskájából, felszeletelte a kőkemény kenyeret, retket pucolt és meghámozta a felvágottat. Aztán csak bámulták ebédjüket reménytelenül. undorodva. . . — Első és utolsó nyaram, amit így töltök! — fakadt ki az asszony szinte sírva. — Láttál egyetlen ismerőst itt? Ugye, a jobb emberek mesz- szire elkerülik az ilyen nyo- morú helyeket. Életemben nem szenvedtem és nem untam magam ennyire, mint most. .. — Unod magad? — kérdezte kajánul a férfi. — Saját magad? — Unatkozom — helyesbített a felesége. — Istenem, istenem... És ki. kell tartsunk. ha fene fenét eszik, akkor is. vagy rajtunk röhög majd mindenki otthon. Ha kibírunk itt még egy hetet. azt mesélünk majd otthon. amit akarunk! Mintha külföldön nyaraltunk volna, Olaszországban! — Pedig, ha akarod, akár ma :s haza. . . — Persze, hogy akarom! — vágott férje szavába az asszony. — De lehetetlen! Ha most hazamegyünk, ki hiszi el. hogy hét nap alatt megjártuk az olasz tengerpartokat. — Akkor maradunk — mondta unottan a férfi. . — Csak idejében mondd meg, hogy hol jártunk, nehogy le- bőgesselek. . . Más nincs? — mutatott a felvágottra. — Konzervhal — Blöööeeee. . . — mímelt hányingert a férfi. Az alpesi ház ablakában napraforgómintás pongyolában középkorú nő jelent meg. Fehér kendőt tartott a kezében, látszott, hogy integetni készül vele. Hunyorogva kutatta a móló közönségét, aztán a hűsítősbó- dé körül ácsorgókat vette szemügyre. Ingerülten hátraszólt valakinek a szobába: — Sehol sem látom! Jó lesz, fiam, ha kimegy a strandra és megkeresi. Az úr néha úgy viselkedik akár egy gyermek, tudhatja! Na! Indul, vagy kezdősebességre vár. trampli?! — Boldogabbaknak képzeltem őket — suttogta férjének az asszony. — Ilyen ház, s akkor... — Nagyobb kutya, nagyobb bajjal jár — vihogott a férje. Az ebédidő lecsillapította a lubickolókat, csak a hátán libegő, nagy hatású férfi maradt továbbra is vízen. Dombnyi hasa úgy rajzolódott ki a láthatár kékes falára, mint egy kis tengeralattjáró tornya. Valahonnan sirály közelítette meg, majd felhúzott az elveszejtő magasba. A kerítés tövében eszegető házaspár egyre súlyosabban érezte nyaralásuk mártíromságát. — Vagy mit szólsz ehhez? — kérdezte tele szájjal a férfi. — Képzelj el az elő- tsrben egy modern várost, reklámok, fények, fertő, meg minden, mögötte modoros hegység a maga biblikus kietlenségében, s fölötte áttetsző, megfeszített Krisztus, amint egyik kezét kitépi a szögből és eltakarja vele a szemét. — Maria Sabina... — mélázott a férfi, — Megfestem, amint tíz ujja helyén tíz gomba nő... Kormos gombák, karmos gombák, és spórától duzzadnak az emlői... — Engem fess meg, amint szétesem az unalomtól! — Ha majd cserepeidben látlak — mosolygott a férfi. Verébforma madár pen- derült a közelükbe, és mohón, lüktétő beggyel leste a homokra hulló morzsákat. A túlpartról langyos szél szabadult a tóra, elhessentette a benzinbűzt, s lassan, állhatatosan tolta maga előtt a vízen sziesz- tázó férfit, akit úgy tartott fenn búbos hasa, mint az asszír harcosokat bőrtömlőjük, amikor átúszták a Tigrist. Az égből újra előbukkant a sirály, előbb csak akkora volt, mint egy szitakötő, de hamarosan kinőtt az egyre apadó távolságból, teljes nagyszerűségében széttárt szárnyaival, torpedó alakú testével, ívelt csőrével, és röptében lecsapva végigszántott a vízből kidomborodó pocákon. A férfi fel sem vette, csak a szárnyak szelében felborzolt viz repedt egyre táguló körkörös barázdákra körülötte. — A madarak barátja — lelkendezett a férj. — Micsoda idegzet! —ál- mélkodott a felesége. — És mekkora az a madár! Akár egy kappan. . . Vajon mikor jutunk mi még kappanhoz?.. . — Én már hozzájutóttam — nézett gyűlölködve férjére az asszony —, de jobb, ha nem is beszélünk rólad! A sirály közben a pocakra záródó kört írt le. majd győztes vijjogással rátelepedett. Felkapta fejét, csőre megvillant, mint a hüvelyéből előrántott gyilok, s amikor lecsapott vele, a bódé mögötti, zsúfolt fövenyen kiáltozni kezdtek a strandolok. Néhányan a vízbe vetették magukat, és gyors tempóban a libegő test felé úsztak. A sirály bevárta őket, csak akkor emelkedett a levegőbe, amikor az úszók verte hullámzás átfordította a testet. Az alpesi ház ablakából sikoly szakadt, és hamarosan feltűnt Maria Sabina jajveszékelve, ahogy illik. — Hogy lehet ilyen unalmasan elpusztulni? — Ege... — felelte a férj. — Jellemző! — Engem fess meg ezen a parton, amint eltakarom a szemem! — De én komolyan beszélek — méltatlankodott a férfi. Én is! — emelte fel hangját az asszony. Társaság haladt el mellettük. s az asszony előrehajolt, hogy eltakarja testével szerény ebédjüket. Férje éppen szalámikarika után nyúlt; keze ütközött felesége mellével. — Megőrültél?! — Az őrület a zsenialitás édestestvére — felelte a férfi. de a szalámikarikát nem eresztette el. — Köszönöm. Fülsértő nyikorgással kinyílt az alpesi villa kapuja, és lengén öltözött, földbarna parasztasszony sietett ki rajta. — Olyan, mint Maria Sabina, a mexikói vajákos asz- szony! — Aki hallucinogén gombával gyógyít? — fitogtatja jólértesültségét az asszony. — Nyolcvanhét éves már, tudtad? — És méltó ehhez az unalmas helyhez. . . Nyomorú környezet, nyomorú halál. . . Hát, szívem, jövőre külföldön nyaralunk! Valahol, ahol "barlangok is vannak, mert van egy remek ötletem! Festek egy barlangot, ami egy ember gyomrába nyílik és sirályok röpködnek benne, mint a denevérek. Mit szólsz? — Fesd meg előbb. . . — Égen. . Csak egy jó barlang kéne mintának.. . — Majd külföldön — biztatta az asszony mosolyogva. — Majd külföldön, drágám, ott lyukasabbak! — Milyenek? — hökkent meg a férje. — Akarom mondani: tágasabbak, meg minden... Külföldiek... — Nonszensz! — vágta rá diadalmasan a férfi; állta felesége tekintetét, aki hirtelenjében nem talált megsemmisítő idegen kifejezésre, s a sírás környékezte meg. Közben máé kihúzták a puffadt tetemet, s a strandolok álmélkodva állták körül, mint valami halkülönlegességet. A sós vizű tó közben hangtalanul" ásított unalmában. Mátyás fi. terese : Nyaralás rangon alul Mezei István grafikái BÖRÖND1 LAJOS: Távolságok Nézni. A bokrot és a fákat. A tavat. A hattyúkkal behavazott világot. (A lámpák igömbjeit ahogyan fölvillámlanak kitöltve teret. (Mint a szárnyas látomás eliramlanak a villanyvilágított vágyak.) A tárgyak mögöttit. A falat. Habarcs kötéseket. A vonalat szád sarkában. A hajszálakat az éjszakában ahogyan fölragyognak. A sötétet. A nyugalom törékeny mázát. A feketén csillámló etruszk vázát. A pókhálóban vergődő bogarat. A kezet. A párnára hanyatló fejet. A lassan szétnyíló térdeket. TARJANI IMRE: Hírvivők lovak kötőfékje szakadó esőbe nyál és veríték hull a földre hová rohannak így a hírvivők van-e fontosabb mint egy éticsiga — elszántan ostromolja naponta a harmatos országutakat
