Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
IRODALOM «WMMM8NHNIW Svantek 3ános: | , r a i a rrrkir>i a nr ko A Íj AI üij AIAI3 G yanakodhatott volna az italra, a rengeteg kávéra is, az éjszakázásokra, vagy a túlfeszített munkatempóra. Mégis inkább arra hajlott, hogy betegsége okát a biologi- kummal mélyebben, titkosabban összefüggő jelenségekben lássa, amelyek ' az orvosok kutatóműszerei számára mindenkor hozzáférhetetlenek maradnak. Ahogyan a hús fogyott a csontjairól, és ez pontosan követhető volt a kórházi gyorsmérlegen, valami egyszerű magyarázat közeledtét érezte, aminek felfogásához pusztán csendre volt szükség maga körül, és ezt részben el is nyerte azáltal, hogy a kényszerű kezeltetés kisza-' kította a meddő és zajos hétköznapokból, melyek mozgalmassága minden rendező elvnek ellenállt. Betegségében az zavarta leginkább, hogy szinte teljesen megsárgult. A fájdalom. a különféle gyógyszerek hatása már csak izzott, nem lobogott benne, és higgadt energiái, úgy érezte, kristályossá párolják .mindazt. ami azelőtt zavaros és híg volt, estik a külső világ szelelönyílásait kell -gondosan elzárnia. Micsoda gyönyörű nő — szólalt meg, amikor Anna elment, a mellette levő ágyon az öreg. akit talán már csak makacs élni aka- íása tartott távol a proszektúrától. — És hogy szeretheti magát. . . Pedig nem érdemli meg. Maga aztán nem iVdemli meg. Miért keserítette most is így el? — Ügy találtam, hogy a halálnál is keserűbb dolog az asszony, aki olyan, mint a hurok, a szíve háló, a karjai bilincsek — szavalta a Prédikátor-könyvből az öregnek, aki süket, mint a nagyágyú. A vizitnél a fő-, orvos szájáról próbálja leolvasni. hogy mit kérdez, és mindenre azt vágja rá, hogy panaszmentes. — Nem. nem igaz — helyesbített erre most vékony, magas hangján az öreg. — Nincs, aki méltatlan lenne a szeretette. De maga akkor is egv önző. lehetetlen fráter. Pedig nem volt önző vagy gonosz. Sosem volt annyi ereje, hogy megkeményítse magát ilyen negatív mag-r íartásokban. de kapcsolatuk Annával már jó ideje haldoklóit. és most. éppen most végképp nem volt szüksége rá. és persze senki másra, amire némi büszkeséggel gondolt. Egyébként csak Anna lá- 1< gáttá. .Előbb, míg várt reá. eltökélte. hogy nyomasztóan fog? viselkedni. a távolság- teremtés formai eszközeihez nyúlván, ahhoz a briliáns képességéhez, amellyel ko- 1 óbban is sikerült állandó feszült bizonytalanságban tartania Annát, sőt olykor még — egészen mély lelki rétegekből és nem csekély erőfeszítés árán — az asz- szon.v agresszivitását is felszínre hoznia. Most persze szükségtelen lett volna ilyen messzire mennie, elég játékalkalmat kínált maga a betegség is. amelyről hol szigorú tárgyilagossággal. hol néhány könnyelműen odavetett szóval. de mindenképpen naivon szűkszavúan beszél maid. egészében véve úgy. mint akiben alig léken tartható düh és undor támadt saját testével szemben. Azért rendbe szedte magát, sőt még meg is borotválkozott. Nem kívánt ugyanis külső fogásokkal élni. belülről akarta megformálni a szerepét, mint a nagy színész, akinek nincs szüksége arra, hogy púpot ragasztasson a hátára,-ha nyomorékot játszik. Annánál. • akinek érzékenységét az erős kontrasztok iránt jól ismerte, nem téveszthette hatását, hogy ilyen dögro- vásos állapotban a gavallért adja. A látogatási idő közeledvén köpenyt húzott magára, és kiült a folyosóra. Zsebében ott volt a kezelőszoba kulcsa, amelyet egy százasért kapott meg Feritől, a fél idióta ápolótól. — Aztán ne vigyék túlzásba — vigyorgott, amikor átadta. Meg volt róla győződve, hogy Anna képtelen lesz most lefeküdni vele. Látni fogja rögtön a csapdát, amelybe a visszautasítás veti. de nem kerülheti el. Sosem sikerült igazán becsapnia Annát, de az asszony nem tudhatta, hányadán áll vele. mint ahogy nehezen nyerhet hiteles képet egy epület valódi architektúrájáról az, akit mindig csak a hátsó ajtón engednek be. Amikor megpillantotta a folyósón Annát, még besütött a délutáni nap az ablakon, és hátulról világította meg az asszony alakját, amely, tudta jól, most is olyan, mint amikor megszerette, egyszerűen nem fogtak rajta az évek. Sosem hitte volna, hogv egv asszony! test ennvire időtálló. Volt azonban a szép nőkben valami nyugtalanító vonás. és ezt érezte most is. amikor Anna karcsú, sötét sziluettje közeledett felé, hogy mintegy varázsütésre, királylányokból csúf varangyokká változhatnak. — How- do you do? — kérdezte az asszonyt, amikor az odaért. — Ne pohóckodj most. Nagyon kérlek. — Miért? Mert elbőgöd magad? Olyan borzalmasan nézek ki? — pojácáskodott dallamosan köszörülve a torkát. Az asszony egy darabig szótlanul figyelte, aztán megkérdezte: — A leleteid megjöttek már? — Nem tudom. Nekem nem'mondanak semmit — nevetett fel, és fújtatott aztán aprókat az orrán keresztül. — De nem is érdekelnek — tette hozzá elsötétülő arccal. — Végül is a szenvedés teljesítmény jel l egű. ezen a területen meg otthon vagvok. Ez különben is férfimunka. — összehúzta szemöldökét. összecsücsörítette a száját, és elnézett az asszony válla fölött a zizegve bekapcsoló neoncsövek irányába. — Ti. nők tulajdonképpen halhatatlanok vagytok a mi számunkra. minthogy általában ti lehéttek jelen a mi pusztulásunknál. És ezt persze nem szívesen mulasztanátok el. Anna hallgatott. * Ekkor hirtelen megragadta az asszony kezét: — Nem, ne haragudj, nem szabad most haragudnod rám... mostanában egy kicsit... de te tudod, hogy csak te vagy nekem. . . Ügy örülök, hogy eljöttél — tört ki végül, mint aki már képtelen arra, hogy felbuggvanó meleg érzéseinek topábbra is gátat szabjon. — Gyere, gyere most velem — húzta magával az asszonyt. Amikor bezárta a csupa csempe kezelőhelyiség ajtaját. elengedte az asszony kezét. és le-föl kezdett sétálni a szobában. Tulajdonképpen nem sok kedve volt az egészhez, és még az is eszébe jutott, hogy talán nem is a saját jelenlétében mászkál itt, hanem valamiképp Anna rendezte így á dolgot. — Hoztam egy kis meleg ételt — mondta az asszony. — Meg kellene enned, mielőtt kihűlne. . . — Később, később — legyintett, és megállt a műanyag lepedővel borított ágy mellett. Lekapta magáról a köpenyt, és széles, hanyag mozdulattal az ágyra terítette. — Vakon bízom a felépülésemben — mondta, és kioldotta derekán az övét. A bő. kórházi pizsamanadrág nyomban lecsúszott róla. és ő úgy állt bene, mint egy kék pocsolyában. Lehúzta a felsőrészt és előrelépett: — Ecce homo — mondta, és széttárta a karjait. — Ezt most nem lenne szabad — mondta Anna csendesen, de aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett. — Igaz, te sosem törődtél az ilyesmivel. Hangjának nyugodtsága meglepte. Nyoma sem volt szavaiban a könnyed feddésnek, a kamaszos felelőtlenségért cirógatva megrovó asszonyi-anyai zöngének. Ügy hangzott, mint egy végleg lezárt ügyről alkotott semleges vélemény. Az asszony nem vetkőzött le teljesen, inkább csak hozzáférhetővé tette magát, és komoly természetességgel szeretkezett, ahogyan a nők azzal a férfival fekszenek le. akibe már nem szerelmet sek. A hiábavalóságoknak milyen sorát kell még megcselekednünk. hogy tökéletesen elfeledtessük magunkat — tűnődött később. a húslevest kanalazva, miközben szemével a kézmosó fölé hajoló asszonyt figyelte. — A férjed tud.ja, hogy bejársz hozzám? — kérdezte. Az asszony kiegyenesedett. — Igen — felelte először saját arcának a tükörben, és csak aztán fordult a férfi felé. — Tudja. — Helyes — mondta, és félretette a lábast. Mondd meg neki. hogy a kór nem hatolt bennem még olyan mélyre. . . szóval legnemesebb szerveim még nincsenek veszélyben. De ha ő akarna megölni, akkor sietnie kell. Felállt az ágyról, és az asszony háta mögé lépett, átkarolta, és csontos, sárga arcát a vállára helyezte. Most mindketten a tükröt nézték. — Bemennél az orvoshoz? — szólalt meg kis idő múlva. Anna oldalt lépett, és szem- befordult vele. — És mit mondjak neki? — kérdezte. — Hogy a szeretőd vagyok, és érdeklődni szeretnék. .. Jó — mondta aztán, és lehajtotta a fejét —majd kitalálok valamit. Míg várt az asszonyra, már újból kint a folyosón, érezte, hogy megszédül, le kellett ülnie, örült, hogy Anna most nem látja, csak az öreg csoszogott le-föl előtte nagy, csónakforma papucsaiban. Tíz folyosóhosszat tett meg ilyenkor délután. Korábban vele tartott ő is, valami védettséget, vagy előnyt érzett mellette, mint a szép lány, akinek csúnya barátnője . van. Tegnajp éjjel'az öreg felült az ágyban, és fuldokolva köhögött. — Istenem, hát ennek soha nem lesz vége? — kérdezte két roham között a sötétben. De aztán méregbe jött. — Ha; annyira húzod, hát vidd csak, uram. Mindig is a tied volt, én már elengedem. — Most megint olyan arccal mászkált, mint aki nem adja könnyen, Volt valami méltatlan és közönséges ebben a hosszú vonakodásban, melynek alján, bárhogy takargatta is, érthetetlen és sértő ellenszegülés lappangott. — Te. egy mázlista vagy — lépett oda hozzá Anna, és kicsit beletúrt a hajába. Most látta ma . először mosolyogni. Felemelkedett a pádról. — Azt mondták, hogy. . . Tényleg? — Két kezébe fogta az asszony arcát, és hosszan megcsókolta. Na — mondta aztán nevetve, de emlékezetesnek szánt, átható tekintettel — hát akkor jól nézz meg. — Valóban szerette volna. . ha az asszonyban megmarad ez a kép. — Így néz ki egv mázlista. De ez akkor is túl fog élni — bökött fejével a közeledő öreg felé. — Pedig orvostanhallgatók egész csoportjait viszik az ágyához, mert tudják. hogy nála mindent megtalálnak egy helyen. Nem. nem hallja. Töksüket — tette hozzá Anna ijedt mozdulatára, és még mindig nevetett. Belekarolt az asszonyba. — Te. ha látnád, ahogy ott 1 fekszik, és szinte révületbe viszi az igyekezet, hogy minél engedelmesebb és. tanulságosabb eszköze legven a diagnosztikai bemutatónak. . . Ja és képzeld, a múltkor meg fölajánlotta a csontvázát a kórháznak — folytatta hadarya, nehogy az asz- szonv időnek előtte gyanút fogjon. De Anna már nem figyelt rá. arcán végigfutott egy könnvcsepp. E kkor értek egvvonal- ba az öreggel, aki a gyengék előzékenységével megállt, hogy elhaladhassanak mellette, miközben vizenyős szemeit Annára függesztette. — Magát emlegette az utolsó pillanatokban — mondta néhány nappal képsebb az asszonynak, amikor újból találkoztak, és feléje nyújtotta bütykös vén ke- • zét. MOGYORÓSI ERIKA: LEOMLANAK 0 gonddal épített álmok <: vágyakozások elomlónak Sűrű erdőn átívelő elragadtatás környékezi e tárgytalan szenvedélyt Magam vagyok \ s oly esetleges mint egy a szélcsendes délután Lobog a tér s a mély fölött érzéketlen időtlen talány Miért a hóragyogású várakozás miért a parttalan sóhaj a dísztermek közönyös ünnepélyessége? Mire és meddig e mesterkélt hiány? Sápatag gyöngysorod a léghuzat szétzilálta Magad vagy te is s oly esetleges Bugyoláld kendődbe a megmaradt reményt hiszen a faliórák motnn tökélye a növő időt fölzabálja téged leint: már nincs miért ?ár volna még kiért TAMÁS ISTVÁN: ÓDA HELYETT Harmat gyöngyért merültem a mélybe; Utadra, hogy gazdagon kelhessél. S tajtékzott a tengerszem, a hajnal — Zálog lesz, ki nyerőbb a vesztesnél. Olajággal kiváltott önmagad Nem találnád, de én se mehetnék Ölre: bánat, öröm, ha fölfakad, Törvényt bír a nélküled s nélkülem. Évgyűrűkkel pecsételt bizonyság — Valós dalban a visszhang-szép ütem. TAKÁCS IMRE: GALAGONYAVIRÁGZÁS Amikor a galagonya virágzott, nem voltál fönt a hegyen. Nem voltál fönt a hegyen, amikor kivirágzóit a galagonya. Elaludtam a bódéban, nem álmodtam amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzóit a galagonya. A galagonya virágzásakor nem történt velem semmi. <Amikor kivirágzott a galagonya, egyedül voltam, szabad. Nekem már csak szabadságom\van, semmi másom. A kötelezettségeim önkéntesek. Vízszintesen feküdtem, függőlegesen álltam, amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. Pólya Zoltán fotói Enyém a cirkusz címmel kiáílitás nyílt az Ernst Múzeumban Pólya Zoltán fotóművész cirkuszi tárgyú fotóiból. Képeink a kiállításon készültek.
