Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
IRODALOM S ügér nagyon ritkán : jár moziba, tévét is csak alkalomszerűen néz, esténként szakkönyveket olvasgat otthon, vagy a számítógéppel bíbelődik. Sügér programozó matematikus egy vállalatnál, szereti a munkáját, tulajdonképpen —, ahogy mondogatja is —, az tölti ki az életét. Néhány éve még egy asz- szony is kitöltötte, de Sügér — bárhogy akarta is — nem tudta igazán „beprogramozni” a mindennapjaiba, így rövidesen elváltak. Az asz- szony azóta már újra férjhez ment egy mézeskalács-készítőhöz, aki ugyan nem sokat ért a matematikához, de a szívügyekhez annál inkább. Most hát egyedül él Sügér a harmincas éveit taposéa, és reménnyel telve, hogy eljöhet még az „igazi” az ő életében is. Csak éppen ismerkedni nehéz manapság ezen a nagyra duzzadt Pesten különösen egy olyan elfoglalt, visszahúzódó embernek, mint Sügér. A vállalatnál nincsenek kedvére való nők, hirdetni, házassági irodákat járni, nem az ő „műfaja”, szórakozóhelyeket látogatni úgyszintén az ut- oai ismerkedés meg egyenesen elképzelhetetlen a számára. „Majd valahogy kialakul. .— gondolja Sügér két számtani művelet között, de ezen kívül nem tesz semmit az ügy érdekében. Egyik este, hosszabb túlórázás után, fáradtan érke. zik haza, és számoktól zsongó agyát pihentetni, bekapcsolja a televíziót. Valami magyar filmvígjáték megy, a történet valamikor a harmincas évek végén játszódik. Sügér szórakozottan figyeli az eseményeket, agya ,képernyőjén” néhány rész- megoldást perget még le a munkájával kapcsolatban, és már hajlik rá, hogy elzárja a készüléket amikor a filmben megjelenik a női főszereplő. Beperdü) inkább, szőkén, teltkarcsún, kicsit ferdevágású szeméből huncut fényeket villantva elő, és Sügér, a programozó matematikus, „programon kívül” a hatása alá kerül, ö még ilyen szép nőt nem látott! Ez maga az élet, maga a fiatalság! Ha ő ezt megismerhetné közelebbről, ha csupán pár szót válthatna vele, és hát ki tudja... hátha. . . Végül is történhetnek még csodák, hátha a művésznő is egyedül él, és talán éppen ő, Sügér... Igaz, ez még álomnak is túlzás, de miért ne lehetne megpró. bálni... Mi történhet? Legfeljebb nem sikerül az egész... A film után felhívja a televíziót, és megkérdezi, ki játszotta az imént vetített filmnek a női főszerepét. — Vígh Eleonóra... — hangzik a válasz. Nem túl ismert név — gondolja Sügér —, de hát fiatal, kezdő színésznél ez természetes. És egyébként sem jelent sokat, hogy ő ismeri-e, vagy sem, hiszen nem járatos a színházi világban. Tárcsázza a nevek szerinti tudakozót, és megkérdezi, hogy Vígh Eleonóra művész, nőnek van-e otthoni telefonja. Örömmel hallja, hogy igen, és jegyzi fel a megadott számot. Eddig hát simán ment minden, de most hogyan tovább...? Mit mondjon majd neki? És mi történik, ha a férje, vagy az élettársa veszi fel a telefont? Gratulálni azért lehet az alakításához, ebben még nincs semmi törvénybe ütköző. Legfeljebb ennyi, és nem több, de legalább hallja ezt a kedves, szép hangját. Milyen jól énekelt abban a vidám filmben, és reharmadik emeletére. A lift persze, nem működik. De ez most nem érdekes, baga- tell, nevetséges. .. Még néhány perc, és szemközt állhat a szőke csodával, a kedvesen csúfondáros szemek rávillannak, és ő, Sügér... Hány lépcsőfok még?! Pontban öt órakor nyomja meg a csengőt. Bentről kutyaugatás felel erre, majd hallja a biztonsági zár csörgését, a kulcs fordulását, és végre kinyílik az ajtó. Kék nácsos volt, komoly ember, választanom kellett. És én választottam... Három gyerek, hat unoka... így folytatódott az én pályám. — De a telefonkönyvben a művésznevén tetszik szerepelni. Gondolom, azért tudták megadni a számot. — Ja, igen. . ., valóban... Mert szegény uram halála után még megkísértett a múlt. Néhány évig még játszottam itt-ott, de csak olyan nyúlfarknyi szerepekben. Státisztálgattam inkább, na, ez az igazság. De annak is van már vagy tíz esztendeje. Előretipeg a szobába, helyet mutat Sügérnek egy díszpárnákkal zsúfolt kanapén, és közben vázába rendezgeti a rózsákat. — Szépek... nagyon szépek. Nem is tudom, mikor kaptam ilyen gyönyörű rózsacsokrot utoljára. Maga igazán gavallér, fiatalember. Kér egy kis likőrt? — Nem. Köszönöm, nem kérek. — Talán egy kis bort? Tóih-Máté Miklós: Időzavar mekül táncolt! Temperamentumos nő lehet, az egyszer biztos! Izgatottan hívja a megadott számot. Foglalt. Hát persze, sokan gratulálhatnak- neki most. Még egyszer próbálkozik, aztán újra. Vég. re sikerül. — Vígh Eleonóra művésznő?. .. — kérdezi Sügér kalimpáló szívvel. — Igen, az vagyok... — hagyja helyben a női hang, amit éppen csak érteni lehet. Sistereg, recseg a telefon, lehet, hogy vonalhibás. — Elnézést, hogy csak így ismeretlenül... — kezdi Sügér —, de nem tudtam megállni, hogy elragadtatásomat ne tolmácsoljam mindjárt a művésznőnek... Az első elíogódott mondatok után Sügér fokozatosan belelendül, dicséri a remek alakítást, a nagyszerű élményt, amit ezáltal kapott, és, ha nem venné tolakodásnak a művésznő, nagyon szeretne egy autogrammal ellátott fényképet. — Maga találkozni akar velem? — kérdezi a nő. — Igen, ha lehetne... — mondja megcsukló, rekedt hangon Sügér —, csak éppen, hogy egy kézcsókkal is kifejezhessem a hálámat... — Nincs akadálya — mondja a nő —, jöjjön el holnap a lakásomra. Hold utca négy, harmadik emelet kettő. Délután öt óra. Megfejel? — Igen..., hogyne... És köszönöm. .. Sügér aznap nehezen alszik el. Erre még titokban sem számított. A nő a lakására invitálta. Ez fantasztikus! Ez mese! Ez egyszerűen nem is lehet igaz! Csak álmodja..., biztos, hogy csak álmodja az egészet! Tíz szál vörös rózsával baktat fel másnap délután egy belvárosi öreg bérház masnis pincsi ugrik rá, végignyal a kezén, körbeszi- matolja. — Csöpike, nem szabad! — inti rendre egy szigorú női hang, mire a pincsi még egy utolsót vakkantva, otthagyja a programozó matematikust. — Ugyan már, olyan aranyos. .. — akarja mondani Sügér, de a látványtól megdermed benne a szó. A rózsacsokor fedezékéből kitekintve hajlott hátú kis öregasszonyon pásztáz végig a pillantása. Haja fehér, mint a porcukor, necchálóval körítve, csipkezsabós, sötétkék bársonyruhát visel és ezüstfogantyús botra támaszkodik. — Vígh Eleonóra vagyok... — mondja, és koppant kicsit a botjával. — Kerüljön beljebb, fiatalember... Sügér nehezen mozdul, mint, akit megbabonáztak. Mi ez? Valami rossz tréfa? — Bizony, lelkeeském... — sóhajt az öregasszony, nyugtázva Sügér elképedt pillantását —, eltelt az idő... Tudja, mikor készült ez a filmem? Ezelőtt ötven évvel. .. — ötven évvel?! — Sügér szájából úgy hatnak a szavak, mint egy feljajdulás. — Maga ezt nem tudta? — A nénike nevet Sügér elképedésén. — Hogy lehet ez? Hiszen már csak a kópia miatt is... — Fekete-fehér készülékem van. . . — motyogja Sügér —, elég régi is már. .. De egyébként is később kapcsoltam be... És tetszik tudni, én nagyon ritkán nézek filmet. . . — No, nem baj — mondja a matróna —, azért csak jöjjön be... Majd keresek egy képet magának abból az időből. Tudja, fiacskám, én nagyon korán abbahagytam a színészetet. Drága, megboldogult uram vasúti főta— Tessék csak hagyni. Nincs sok időm. Igazán csak egy pár percre jöttem... — Sügér szájából tompán kop- pannak a szavak. Ilyen blama is csak vele eshetett meg! Észrevehette volna, hogy az egy régi film. De akkor is csak azok az átkozott számok... mindig a matematika... „Élhetetlen” — hallja újra elvált felesége hangját, és most magában tökéletesen igazat ad neki. — Várjon, kedveském, keresek egy képet — mondja az öregasszony, és szép mívű, ódon .kredencnek húzza ki a fiókját. Csengetnek. Hallani, hogy a pincsi megint az ajtót kaparássza csaholva, de az öreg néni nem figyel most a csengetésre. Albumot vesz elő, azt lapozgatja. — Csengettek! — figyelmezteti hangosan Sügér. — Az unokám lesz... — mondja az öregasszony, és indul ajtót nyitni. — Le- küldtem a patyolatba. Sügér utánanéz, „Éppen csak ötven évet késtem. . .” — gondolja fanyarul, és rácsap az egyik díszpárnára. El innen, de minél előbb! A ztán már jön is visz- sza az öregasszony, és vele egy lány. Sügér meglágult szemmel nézi. Hiszen ez a szőke csoda! Pontos mása annak, akit a filmen látott. Vagy talán még attól is szebb, kívánatosabb. — Ö a legidősebb unokám. . . — mondja az öregasszony —, Elvira. És képzelje, fiatalember, programozó matematikus... Egy volt színésznő unokája. Hát nem fantasztikus? — De igen..., az... Fantasztikus! — dadogja Sügér felállva a bemutatkozáshoz. És úgy érzi, csoda történt. Szőke csoda! RÓZSA ENDRE: Apu, ha én már nagy leszek... „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd \enösz..— kezdi lányom, és a szöveg túlontúl ismerős, szóról szóra elmondta már valahol valaki... Mély hangon felnevet apám, máig is hallani; Múlt és jelen Üvegművészen kiállítás látható a lipcsei Grassimuseum anyagából a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumbon. Kedvcsinálónak bemutatunk néhányat a kiállított tárgyakból. A tárlat augusztus 3-ig tekinthető meg. (Bábel László felvételei) Zonáncfestéssc! készült pobár, korsó és váza Korsó (Szászország;, Talpas tálka 16«») (Szilézia, 1735 kórfii) Űn. „Ranítbecber” (Bécs, 1870 körül) formált flvegek H dudálóik I „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd lenősz...” Most látom csak milyen öreg, a haja milyen ősz, ki térdén lovagoltatott, és „Gyű, gyű, katona” — hatalmas basszusán dalolt — lassacskán akkora hogy bennem zokogás feszeng; térdre vehetem őt! „Apu, ha én már nagy leszek, és te meg majd lenősz...”
