Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
4 NOGRAD 1987. július 18., SZOMBAT Barátság nemzetközi tábor '87 Hírvivők a világban Ha július, akkor Barátság nemzetközi tábor. Ha pedig tábor, akkor garantált, önfeledt jókedv, derű, gazdag program, sok-sok élmény. Már pedig élményre mindannyiunknak szüksége van. Voltaképpen a recept egyszerű: hívd meg hátország 200 úttörő korú gyermekét, ismertesd meg őket egymás kultúrájával, dalaival, táncaival, játékaival, mutasd meg nekik a nógrádi vidéket, az itteni nevezetességeket, s adj sok lehetőséget a barátkozáshoz. Hiszen, ettől lesz barátság tábor! Persze, ez még nem is elég a sikerhez. Kell hozzá néhány olyan felnőtt is, akik megrögzött gyermekpártiak, alkalmanként még arra is képesek, hogy egy 12 éves nebuló — szovjet, lengyel, csehszlovák, finn, angol, magyar — fejével gondolkodjanak, s inkább a szellemi jelenlétükkel, mint- , sem az állandó irányítga- tásokkal tereljék mederbe a tábori életet. Aztán már „csak” az objektív feltételek kellenek: egy festőién szép ifjúsági tábor, napsütéses idő, s némi költőpénz. Nos, ha mindez összeáll, akkor szinte bizonyos, hogy az a kétszáz gyermek egy életre szóló emlékkel gazdagodva utazhat haza szüleihez. Ügy tűnik — két nappal a befejezés előtt —, Sal- góbányán mindez összeállt. Már a július 12-i nyitótábortűznél olyan „közhangulat” kerekedett, hogy bizony nehéz volt megkülönböztetni a nagy „zakatolás” közben, hogy ki melyik náció küldötte. Aztán ügyességből, bátorságból kellett vizsgázniuk, megrendezték a tábori olimpiát, majd azt döntötték el, Ki tud behunyt szemmel a leggyorsabban- megenni egy nagy karéj lekváros kenyeret. . . Majd megtanulták !egy- más dalait, játékait, ezzel aztán végképp lehetetlenné vált megállapítani, honnan is jöttek. De hogy a sajátosságok is nyilvánvalóak legyenek, minden nemzet egy estére kibérelhette a tábori klubot, ahol bemutatták, milyen is egy igazi — szovjet, lengyel, csehszlovák, finn — közösségi rendezvény. Lehetett hasonlítgatni, ötleteket szerezni, de a végeredmény mindig ugyanaz lett: együtt játszott az egész tábor. Később fölkerekedték, megnézték a gyárakat, üzemeket, beszélgettek az ott dolgozókkal. Egyöntetű volt a vélemény, tisztelet és elismerés illeti a felnőtteket, akik kemény, olykor fárasztó munkával keresik meg arra a pénzt, hogy gyerekeik pihenhessenek, táborozhassanak. Sokaknak tetszett a hollókői skanzen, a pásztói, a szécsényi, a balassagyarmati kirándulás, az egri túra. De hogy mindez az emlék ne érjen véget oly gyorsan, mint egy tiniszerelem — ez is volt! —, a tábor úttörő-újságíhM minden elismerésre méltó eseményt pontosan papírra vetettek, s kitűzték azt a faliújságra. Majd szuverin- ként átadják búcsúzáskor a Staféta című újságot, amely összefoglalóját nyújtja — hiteles és megbízható források alapján — a tíznapos táborozásnak. Annak a tábornak, amely az 1987-es esztendő július havában zajlik a fenséges salgói vidéken, s hírét mesz- szi földre elviszik. Legyen jó hírünk a világban! A gyerekek világában ’ is. Tanka László | Fotó: B. L. Együtt s Barátság tábor. Parancikihlrdetés 1987. Július 17-én Közösen dalolnak a Délutánonként bőven magyar és szlovák paj- akad „házi” tennivaló tások Is A barátság jegyében cseréltek gazdát a különböző ajándékok A zene, a tánc és a jókedv nem ismer határokat \ Életképek Nógrádból Családi hagyomány Szép-egészséges színű barna ember ül előttem egy ideje a kövesdi tanácson, s arra vár, hogy befejezzük a beszélgetést az elnökkel, amit még nélküle kezdtünk. Az imént érkezett, bennünket nem zavar, úgyis mindjárt a végére érünk a sornak. Azoknak az embereknek a tárgyilagos nyugalmával hallgatja az eszmecserét, akik véletlenül belecseppennek egy társalgásba, annak is a végébe.. . és hát, elülnek addig, amíg még tart. Ketten az elnökkel fél óra alatt elszívtunk négy-öt cigarettát, most újra rágyújtva megkínálom a negyvenes forma, erős testalkatú, nyugodt tekintetű férfit is a Symphoniából; „nem, köszönöm, nem élek vele... családi hagyomány.. mondja, és mi már folytatnánk, ahol abbamaradt, de aztán elkésett reflexszel visszatérek hozzá és a mondatához; mi az, hogy „családi hagyomány?” A kövesdi bánya egyik üzemvezetője (művezetője?) elmagyarázza a teljes hiány (dohányzás) családi hagyományát. Nem akármilyen tájról származik, Kemencén született, tehát a Börzsöny „szebbik, nyugati feléhez” közel és ott is élt szó szerint értékes természeti környezetben. Náluk a családban soha senki nem gyújtott rá, az apja nem dohányzott soha életében, ő maga körül senkit cigarettázni nem látott, nem is hiányzott soha a füstölés... Miért is szokott volna rá? Gyerekei ugyanezt látják őtőle, s valószínűnek tartja, hogy a családi hagyomány most már majd megmarad. Nem lenne ebben a kis történetben semmi különös, ha nem volna benne éppen az, amiről szól, a családi hagyomány ereje, mindent meghatározni tudó alapozottsága annyira igaz! Visszafelé elsősorban. Hangosan gondolkodva idézem fel saját családi hagyományaimat arról például, ahogy apám, amikor még egészen kis gyerek voltam, és meglehetősen rossz anyagi helyzetben éltünk a nagy világválság idején — miként szívta a filter nélküli cigarettákat (azt a keveset, amire tellett) egészen a körme széléig, de olyan mértékben, hogy szinte a körmén füstölt már a parázs. Apám csikkjeit, cigarettavégeit mindenki másétól megkülönböztette ez az aliglétezés, és az az erős nikotinkoncentráltság, ami a kis maradékok legvégén összegyűlt. Sárgás-barnák voltak, amiként apám két-három ujja ugyanezt a színt viselte... Mindaddig, amíg aztán egészsége miatt felhagyott nagy nehezen az egésszel. Az a mohó nikotinéhség azonban alighanem megragadott bennem egészen. Idáig jutok, amikor az elnök is elfüstöli a maga hasonló történetét dohányzáseredet ügyben és a családi hagyományok oldaláról. Bólogatunk mind a hárman „hát igen, így van ez, bizony...” S, akkor még hol van minden más, ami nem cigaretta; ami épp így egészséges, vagy ártalmas önmagunk, mások, életében. Családi hagyomány így válhat felelősséggé, döntéssé, a megtartásában, vagy éppen ellenkezően — az elvetésében — és egy új hagyomány megalapozásában. Állítólag soha sem késő. (T. Pataki) A szerszámnyél-készítő Újrakezdés egy új vállalkozással A hetvenes években cégtábla hirdette Bárnán, a Petőfi út 29. szám alatt Szabó László bérfűrészes kisiparos mesterségét. Mígnem egyszer csak lekerült onnan, s attól kezdve a sokak által ismert, kerekeken járó, pöfögő munkagép is eltűnt az udvaráról. Ma ismét zúg a fűrész, dolgoznak a gépek Szabó László portáján. Már a tábla is visszakerült a régi helyére, rajta a név mellett az új vállalkozás megnevezése: szerszámnyélkészítő. Eddig a történet, aminek magyarázatára ott a — most éppen gazdátlan — tolókocsi. A kerekein fűrészpor és forgácsdarabok jelzik: pár perce még használták. . — Éppen most vonultam be ide, a konyhába egy kis délelőtti pihenőre, így nem olyan megerőltető a munka — mondja a házigazda, mialatt fél könyökére támaszkodva várja, hogy előadjam, mi járatban vagyok nála. .. — Sokat próbált jászsági gyerek vagyok én — kezdi mesélni kíváncsisko- dásomra élete első évtizedeinek történetét a még ma is fiatalos, vékony testalkatú, ötvenéves férfi. — Talán édesapám földműves—asztalos mestersége hatott rám, így a későbbiekben én is a fával való bíbelődést választottam. Igaz, nem éppen az 5 nyomdokain haladva — teszi hozzá tréfálkozva. — De van ennek egyéb előzménye is. Jászberényben, majd Borsodban is megfordult, ahol megnősült, s a helyi termelőszövetkezetnél mint fűrészgépkezelő kereste a kenyérrevalót a lassan négytagúvá szaporodó családnak. A heverő szélén meghúzódva nagyobbik lánya csendben hallgatja apja visszaemlékezéseit, amelyek ismét új fordulattal folytatódnak: — Az inászói bányaüzemnél próbáltam aztán szerencsét. Itt kapcsolódtam be a mozgalmi, a közösségi életbe. KISZ-titkár, majd néhány évvel később párttag lettem, s az vagyok ma is. Az üzemet azonban felszámolták, így hát felcsaptam bérfűrészesnek. Az első gépemet vásároltam, később már magam fabrikáltam az utánpótlást. Erre hamarosan szükségem is volt, olyan bőséges munka várt rám. De sok jó tűzifát összevágtam! Amelyik háznál megjelent a megrakott kocsi, már a nyomában járt az én négy keréken járó fűrészem is. Nem volt megállás, jöttek a megrendelők, akkoriban még ritkaságszámba ment, ha valakinek saját szalagfűrésze vagy körfűrésze volt. A sötétbarnára pácolt fenyőfa lécekkel borított konyhát és a két mellékhelyiséget ajánlja most figyelmembe a következő szavak kíséretében: — Egyik leghasznosabb üzletem volt ez a lakásbővítés. Egy nyáron át csak ezzel babráltam, de megérte. Egy időben gyümölcsöt, zöldségfélét is árusítottunk, de akkortájt még igen tekintélyes konkurenciát jelentett a helyi üzlet, így ezzel fel kellett hagynunk. Elnyom egy sóhajtást, kezét jobb lábának csonkjára csúsztatja, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy valóban begyógyult-e a seb, vagy talán valahol mélyen még mindig lüktet. Majd nyugodt hangon tovább fűzi mondanivalóját: — Nehéz évek vártak rám, ránk ezután. Felfedezték a betegségemet, majd azt is, hogy a folyamat csak amputálással állítható meg. Az életem került veszélybe, így hát nem volt lehetőségem a választásra. Mit mondjak? örülök, hogy végül is összeszedtem magam. Persze a családomnak, még a legkisebbeknek is sokat köszönhetek. Együtt csinálunk mi azóta is mindent. Fejének mozdulata a hátsó, fedett udvarban sorakozó kisebb-nagyobb forgácsoló-, csiszológépek felé int. — Egy alkalommal kalapácskészítő kisiparos keresett meg. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy készítenék-e neki néhány ezer darab kalapácsnyelet. Akkoriban már erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy miként tölthetném hasznosan napjaimat. így született az ötlet, a . szerszámnyélkészítésre. Még a meglévő faanyagom is alkalmas volt erre a célra. S az értékesítés? Megvallom, egyelőre nem megy valami fényesen. Piacokra, vásárokra járunk, de igazából egy nagyobb megrendelés lendítené fel az üzletet. Újra kifelé tekint, ahol glédában állnak a bükkből, akácból, gyertyánból készült sima lecek, erős illatot árasztva. Lelkesen avat be terveibe, örömmel számol be apróbb gondjairól, amelyek elfoglaltságot, s a szerény nyugdíj kiegészítését is jelentik számára. S milyen jóleső érzés, hogy gondoskodhat az övéiről, ahogyan azt ők is nap mint nap megteszik vele. Mihalik Júlia /Vlúzeumi nemzetközi kiadvány A Mezőgazdasági Múzeum megjelentette a Nemzetközi Agrártörténeti Bibliográfia XIII. kötetét, amely az eddigieknél is gazdagabb tartalmú. A kiadványt a muzeológusok 1960 óta szerkesztik. Elkészítését a MÉM támogatja. Az új bibliográfia tartalmazza a világon publikálj legjelentősebb, tudományos igényű muzeológiai művek főbb adatait. Ez a kötet két év adatgyűjtő munkájának eredménye, csaknem hétezer idegen nyelvű kiadványról ad tájékoztatást. A több mint ezer példányban kiadott bibliográfia a múzeum könyvtárának kiadványcseréje keretében, valamint" a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat révén a világ legjelentősebb szakkönyvtáraihoz eljut.
