Nógrád, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
Olvasónapló Világirodalom a 20. században Az irodalomtörténeti vállalkozások közül egy-egy jelentékeny író monografikus portréjának elkészítése éppúgy erőt próbáló munka, mint a különféle irányzatok, stíluskorszakok bemutatása. Valószínűleg nincs nehezebb azonban a világirodalom történetének megírásánál. Magyarország kis nyelvszigete felől nézve a li- teratúra világtengere szinte áttekinthetetlen, beláthatatlan kiterjedés és messzeség. Szabolcsi Miklós akadémikus maga is érezte mindezeket a gondokat, veszélyeket, ám a rá jellemző „kalandkereső” irodalmi érdeklődéssel és a hipotéziseket is vállaló összegző szándékkal mégiscsak belevágott a Világirodalom a 20. században című könyv megírásába (amely a Gondolat Kiadó újdonsága volt az ünnepi könyvhéten). A Főbb áramlatok alcímű összefoglalás általában nem nemzetek, nyelvterületek irodalma szerint halad: Európa-centrikus szemlélettel ugyan, de mégis a valóban világirodalmi jelenségeket kutatja, elemzi — tehát egyik példájához' a másikat nyugodt szívvel veszi az ötödik szomszédból. „Mindenekelőtt mit értek világirodalmon? — teszi föl a kérdést Szabolcsi. — Természetesen nem a megszületett művek mennyiségi ösz- szességét, hanem néhány jelentős mű halmazát, s ugyanakkor áz irodalmat mint komplex intézmény- rendszert. A világirodalomba azonban nemcsak néhány nagy irodalmat sorolok, tehát nemcsak az angol, német, francia, orosz, spanyol nyelvű irodalmakat, hanem elvileg minden más irodalom műveit is.. . Nem tagadhatom: a válogatásban, a kiemelésben egyéni ízlésem, sőt elfogultságom is közrejátszott — ilyen értelemben ez a könyv is megélt irodalom. Szubjektív szempontú leírás. Nem tart igényt arra, hogy kézikönyvként lehessen használni...” Nem nehéz persze megjósolni, hogy Szabolcsi Miklós 20. századi kis világirodalomtörténete amolyan „kiegészítő szerbantal” lesz — csak majdani olvasói, idézői, különösen a diákok — épp azt a vitakészséget, szellemi nyitottságot ne nélkülözzék, ami a szerző fő jellemzője! Vagyis ne hemzsegjenek majd dolgozatok, szónoklatok azoktól a sum- mázásoktól, melyeket Szabolcsi megkockáztat, vitára bocsát. A tudós értekező eddigi munkásságának ismeretében sejthető volt, hogy könyvének legmagasabb színvonalú és legizgalmasabb fejezetei az avantgárddal, illetve neo- avantgarddal . foglalkoznak, illetve József Attila korának világirodalmi összefüggéseiről lesz a legtöbb mondandója. De nem vesztegel a számára legkedvesebb stációknál: példátlan merészséggel egészen 1985-ig húzza meg a világliteratúra fejlődésvonalát. Néhány beszédes fejezetcím a kötetből: Kelet-közép-európai modernizmus — Az avantgárd filozófiai alapjai — Az „új tárgyiasság” — A lélektani-analitikus regény — „Űj baloldal” és „ellenkultúra” — 1968 májusa — Idézőjeles realizmus. Ezekből a címekből is kitetszik Szabolcsi kategóriateremtő, névadó törekvése: a néhány bog mutatja a nagy hálót, amely a bőség vizéből merít. A könyv viszonylag csekély terjedelme magyarázza, hogy elkerülhetetlenek voltak bizonyos kutyafuttában történő minősítések, s nem mindig kaptak kellő magyarázatot a nagyvonalú asszociációk. S tényleg részint szubjektív az a világirodalom-történet, amelyben nincs benne — mondjuk — Wilder, Vampilov, D. R. Popes- cu, de benne van — mondjuk — Pitigrilli, Jancsó, Esterházy. Ez a névsor is jelzi, hogy Szabolcsi mit vél elhagyhatónak, illetve hogy szívesen szalad túl az irodalom határain, s szívesen előlegez „világirodalmi” bizalmat. A kötet olvasását a margóra _ nyomtatott alcímek könnyítik — az indokolatlanul apró betűk nehezítik. Szabolcsi Miklós olvasmányként is lebilincselő, kitűnő és hasznos műve nem csupán ismereteket közöl, ismereteket tágít. Hozzájárul ahhoz, hogy — Musil itt is említett regényének címét „kifordítva” — 20. század végének embere tulajdonságokkal bíró emberré emel- kedhessék az irodalomban és az irodalomról felgyűlt tapasztalatok által. T. T. Ä Magyar Nemzeti Galéria tárlata Szécsényben Lotz Károly festészete A Szécsénybe látogató, vagy a városon átutazó kül- és belföldi vendégeket e nyár első felében is figyelmet érdemlő képzőművészeti kiállítás várja a Kubinyi Ferenc Múzeumban Lotz Károly festészete címmel. A múzeum magas színvonalú állandó kiállításai már folyamatosan nagy látogatottság- ' riak örvendenek, sokan megfordulnak a kastély falai között, és méltán. örvendetes, hogy a magyar iriűvészettörténet iránt érdeklődők hosszú évek óta időszaki kiállításokon találkozhatnak a magyar művészettörténet kiemelkedő alkotóinak munkásságával, jól rendezett tárlatokon. Ezek a kiállítások olyan műveket vonultatnak föl, amelyekkel egyébként csak Budapesten találkozhatnának a vendégek, esetenként még ott sem. A Magyar Nemzeti Galéria idén már tizedik alkalommal nyitott kiállítást Szécsényben, hozta el féltett kincseit a nógrádi kisvárosba. Ez az együttműködés a Nógrádi Megyei Múzeumok Igazgatósága és a galéria között egyéb — elsősorban szakmai — szempontból is gyümölcsöző, de nem lebecsülendő az a közművelődési szerep és hatás sem, amely éppen e kiállítások által valósul meg, a közönség tájékozódását segíti elő, művészettörténeti ismereteit bővíti, nem utolsósorban élményt jelent. Idén Lotz Károly (1833—1904) festészetének bemutatásával. A kiállítást dr. Szinyei Merse Anna rendezte, elegánsan kihasználva a belső tér adottságát, s ügyelve arra, hogy múlt századi festészetünk e nagy alakjának munkássága, ha nem is a maga teljességében, de különböző korszakait jól érzékeltetve álljon a látogató előtt. A teljességre való törekvésről már csak azért sem lehetne szó, mert hiszen Lotz Károly életművének meghatározó részét fővárosi középületeink belső tereiben leljük föl, munkásságában a tájképen kívül első helyen áll a monumentális festészet, sőt, ez utóbbi révén tartja számon ma is a közvélemény. Nem ok nélkül. Külön említést érdemelnek a galéria ezen tárlataihoz kiadott katalógusok, amelyeket magas szakmai színvonalon írnak a kiállítások rendezői, nemcsak a tájékozódást segítik, haném az újabb kutatási eredményekről is beszámolnak. Lotz Károly kiállításához dr. Szinyei Merse Anna írt és tervezett katalógust, árnyalt képet rajzolva föl a festő munkásságáról. Lotz Károly, aki német apától és magyar anyától származott,' a hesseni Homburg von der Höhében született, eszmélő éveit már magyar környezetben töltötte, csaknem bécsi festő lett, ám 1865-ben barátai haza-; hívták. S, hamarosan a kiegyezés utáni évtizedek leg- ünnepeltebb és legtöbbet foglalkoztatott, igen nagy termékenységű mestere lett. Távolról sem szokványos művészi pályát futott be, Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy életművének két meghatározó vonulata van, amely festői felfogásban és tárgyban is eltér egymástól. Az egyik a magyar életbe és tájba gyökerező élet- és tájképek hosszú sora, amelyek a Rahl-iskola romantikus hagyományaiból indulnak, de később már a hazai biedermeier népi életképek hatását, de ami még- fontosabb, a magyar életet, annak figuráit és hangulatát tükrözik, mindenekelőtt az Alföld jellegzetes hangulatát, a kor, hazai felfogásának megfelelően. Lotz Károly magyar népéletfestővé vált, sokat és a kor átlagát meghaladó magas színvonalon festette a falusi népi élet megannyi mozzanatát. Táblaképíestészetében a portré és az akt ugyancsak folyamatos vonulatot alkot. Családtagjait, köztük a legtöbbet Lotz Kornéliát, barátait szívesen ábrázolta, többször is megfestette, általában lírai megközelítésben. Aktjai pedig — Szécsényben például az Alvó Bacchánsnő, a Pihenő táncosnő — meg- ragadóan finom és telt érzékiségükkel tűnnek ki. Ezek a többnyire gyöngyházszínű aktok alapszövetükben mély és vonzó erotika hordozói. A kiegyezés után szédítő iramú fejlődésnek indult Budapest, aztán felfedezte magának a művészt, aki a monumentális megbízatások legjavát kapta és valósította meg, egyedülállót alkotva a falfestészetben, hamarosan teljesen függetlenül kortársaitól, így Than Mórtól is. Ez a tevékenység Lotz Károly életművének másik vonulata és legmeghatározóbb műve (Pesti Vigadó, Keleti pályaudvar, Nemzeti Múzeum, vagy a fő mű, az Operaház nézőterének mennyezete, a továbbiakban a terézvárosi kaszinó, az Akadémia, az Országház, a Mátyás-templom, a lipótvárosi bazilika, és így tovább.) Hosszú a sor. Könnyedsége és találékonysága kimeríthetetlen volt. A szécsényi kiállításra a galéria csaknem harminc táblaképet hozott el. Érthető, hogy a festő munkásságának legimpozánsabb vonulatát itt csak néhány falképvázlat jelzi. (A költészet és a művészet allegóriája.) A kiállítás Szécsényben július végéig tart nyitva. Érdemes ellátogatni Szécsénybe. (le) A főnök belépett a helyi** ségbe, mérgesen ránézett a zongoristára, aki ijedtében elkezdte játszani a Dixie Down című számot. E bekonferálás is hozzátartozott a Teátrum Dixieland Band színházi produkciójához, melyet az „Öcsi csor- nüe” című átdolgozott dallal koronáztak meg műsoruk végén, természetesen oroszul. A harmadik salgótarjáni Oldtimers jazzhétvége hangulatát a nagyszerű zenén kívül ehhez hasonló, közvetlen megnyilvánulások tették igazán színessé. E téren is kimagasló „produkciót” láthattunk a pozsonyi T-\-R Klub zenekarától. Miközben a zongorista önfeledten elkezdte szólóját, Fedor Freso basszusgitáros lapozgatta a kotlát, természetesen a közönség derültsége közepette. Trombitás kollégájuk színlelt huppanását egy hatalmas lábdobbeütés váltotta ki, de a legkedvesebb — és legszórakoztatóbb — mulatság Peter Lippa zenekarvezető nevéhez fűződik, aki „szlovák magyarsággal” konferálta zenéiket, bár pont ez a szó — zene — „nem jutott eszébe”. Henryk Majewskinek még a jó széndákú pankrációra sem volt szüksége: a nemzetközi jazzélet kiválósága remek trombitajátékával kápráztatta el a nagyérdeműt, s természetesen a viharos taps sem maradt el. Ugyanez a sors várt Garay Mártára, a Molnár Dixieland , Band énekesként is csodálni való zongoristájára. így érthető, hogy nem úszta meg az éjszakai jam- sessiont sem, s nevét még hajnal fél négykor is kórusban kiabálta a kitartó tömeg. „Teppo bácsi" alkalmi finn zenekara — hivatásának megfelelő komolysággal — lépett a színre. A vantaai zeneiskola tanárai ugyanis egytől egyik komoly zenét tanítanak, de mint szaxofonosuk megmutatta az örömzenében, a jó hangulat olyan jazzistát „nevel”, amilyenről otthon még ő sem állítódott. .. (németh—bencze) Számítógépes központ múzeumok számára A moszkvai Tretyakov képtárban megkezdték az információs \ keresőrendszer létrehozását. Ez lesz az alapja annak a számítógépes központnak, amely később felöleli majd az ország sok képzőművészeti múzeumát. A rendszernek az az elsődleges rendeltetése, hogy a műalkotásokra vonatkozó információt hozzáférhetőbbé tegye a múzeum munkatársai számára, és hogy egyetlen adatbankban ösz- szesítsen minden adatot. A számítógép memóriájába több mint 100 különféle jellemzőt fognak betáplálni: a műalkotás leírását, címét, műfaját, a kivitelezés technikáját, az anyagot, a szerzőre vonatkozó adatokat. Továbbá a mű keletkezésének történetét stb. A rendszer reprodukálni fogja a kiállított művek színes képeit, amelyek lézerberendezések felhasználásával kompakt optikai lemezeken készülnek. A hanglemezhez hasonló egy-egy ilyen lemezen több mint 24 000 reprodukció lesz. A display képernyőjén egyaránt megjeleníthető lesz mind a műalkotás, mind a reá vonatkozó teljes információ. Ez biztosítani fogja a nagy értékű műtárgyak jobb megóvását. Feleslegessé válik, hogy kiemeljék őket különleges feltételek között kialakított tárolóhelyükről. Ami a restaurációt illeti, a számítógép lehetővé teszi a műtárgyak helyreállításának hagyományos formáitól való eltérést. A display képernyőjén megjelenítik a műalkotást, egy különleges lézerkészülék pedig lehetővé teszi, hogy a megjelenített kép alapján végezzenek el különböző műveleteket, s alakítsák ki a helyreállítás metodikáját. A restaurátorok először a műalkotás megjelenített képével dolgozhatnak, annak kockázata nélkül, hogy esetleg valamilyen kárt tesznek az eredeti műalkotásban. A legközelebbi években ebbe a rendszerbe bekap-' csolódik a leningrádi Orosz Múzeum, a moszkvai Kreml múzeuma, a moszkvai Puskin képzőművészeti múzeum. Hangulatképek
