Nógrád, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
IRODALOM SÄ» ' ' ' M«s » »NQtoX «« MtNNtMW •:• » »« ' ^ : Visszacsalogatni a nézőt Beszélgetés Révész György filmrendezővel Mostanában ritkán kapunk szórakoztató történelmi kalandfilmeket. Éppen ezért érthető örömmel fogadta a romantikus, kosztümös mozit szerető közönség Mikszáth Kálmán Akii Miklósát, ifjúságunk népszerű regényét filmvásznon. A film megvalósítója Révész György film- rendező volt. — Az ötlet, hogy Akii Miklóst megfilmesítsük, már harminc-harmincöt évvel ezelőtt is napirenden szerepelt — válaszolta kérdésünkre a rendező. — Még egy kész forgatókönyv is született annak idején. Később osztrák—magyar koproduk- ciós ötletként is felvetődött a megfilmesítés gondolata. Közben sorra születtek a Mikszáth-regények alapján forgatott filmek. — Miért éppen Akii Miklós romantikus történetét akarta vászonra vinni? — Olyan filmet akartam készíteni, amely másfél órán át örömet szerez a nézőknek. Vissza kell csalogatnunk á nézőt a moziba! Rendszerint arra törekszünk, hogy nagy, művészi értékeket hozzunk létre, de aztán kiderül, hogy ezek az értékek nem is léteznek. A filmnél az a lényeges, hogy a néző jól érezze magát, ne rejtvényeket kapjon, hanem kerek történeteket. — Több évtizedes pályafutása során ön rendszeresen és kedvteléssel nyúlt magyar írók munkáihoz. i — Én az írói alapanyaghoz ragaszkodom! Készítettem már filmet Tersánszky Józsi Jenő, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Hubay Miklós, Boldizsár Iván. Somogyi Tóth Sándor, Gál István regényeiből. Az az alap- elvem. hogy az író írja. a színész játssza, az operatőr forgassa és a rendező ren - dezze a filmet. — A szerzői filmet nem fogadja el? — Az irodalmi alapanyag jót tesz a filmnek. Ám, ha a filmrendező tud, hát írjon. — ön írt már szerzői filmet? — Nem Forgatókönyvet persze írtam. Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című művéből készült filmem *forgatókönyvét nekem kellett elkészítenem, mert senki sem akarta a megírását elvállalni, még a fia, Karinthy Ferenc sem. Rengeteg forgatókönyvet írtam, de ez egészen más dolog. — Mi marad meg egy- egy filmből a rendező számára? — A filmen kívül a levelek. Sok olyan levelet őrzök, amelyekben arról írnak ismeretlen emberek, hogy valamelyik filmem miként befolyásolja az életüket. Egy film hatása olykor kiszámíthatatlan. A Kétszer kettő néha öt az első filmem volt, és sokáig nem értettem. miért nevetnek olyan jóízűen az emberek, és miért lett a maga idejében olyan nagy siker. Sok ember sorsára meghatározó erejű élmény volt. — Ez volt valóban a legsikeresebb filmje? — Igen. Bán Frigyestől vettem át a forgatást, menet közben. Még nem voltam akkor 27 éves. Üj főszereplőt kerestem Ferrari Violetta személyében, és új forgatókönyvet kellett írnom, mert a szerzők nem voltak hajlandók átírni. Sajátos hisztéria alakult ki a film körül. Abban az időben szokatlan jelenség volt, hogy másfél órát mulathattak az emberek minden fenntartás nélkül. — Az Akii Miklós fogadtatása milyen volt? — Nagyon jó. Nálam alapelv: semmiféle művészi szándék nem igazolhatja a közönség untatását. Az Akii- féle filmet sem volt egyszerű megvalósítani. Egyedül Hanák Gábor stúdióvezető állt ki mellettem. Végül nívódíjat kapott! Hat héten át játszották a Szikra Filmszínházban, ami nálunk szokatlanul hosszú idő. A közönség igényes romantikára vágyik. — Hadd kérdezzem meg végezetül, melyik filmjére emlékezik vissza ma legszívesebben? — Az Utazás a koponyám körül, az Angyalok földje, a Hanyatthomlok című filmekre. Ezek állnak hozzám a legközelebb. Ezekben a filmekben fogalmaztam meg legjobban mindazt, amit a világról el akartam mondani. S bár szórakoztató filmeket igyekeztem forgatn . mindig a? írói gondolatból indultam ki. Sz. B. MŰTERMI VILLANÁSOK Megkapó színvilág, pompázó madarak, erdei-mezei állatok szelíd tekintetei, különös emberek -, ezek a fö jellemzői újdonsült Munká- csy-dijas festőművészünk, Földi Péter képeinek az első pillantásra. Aztán a másodikra már előtűnik a vastag festék^teg alól az a jelkép- rendszer, amely a mesébe illő jelenetekről fellebbenti a fátylat, és a szemlélő előtt feltárul a nagyon is komoly érzelmi, szellemi világ: az értelmes emberi életre való törekvés, az elbűvölő szépség, a létezés törékeny volta. Bencze Péter képriportja ' ókedvű voltam, J mindent elfelejtettem, körülménye----------*sen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy-útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem. A fiatalemberrel a Duna- parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott, akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, amikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc, vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilalás vonag- lott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta; ó jaj,‘rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben... A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam: — Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel... És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé- fordult, s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. O, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez. — Hát... nem látsz?... — mondtam végre halkan. — De igen, — mondta, de nem fordult felém. Zavartan hallgattam. Aztán elszégyeltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek, örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem. — Azonnal megismertelek — mondtam hangosan — amint elmentél mellettem. — Tudom, — mondta. — Hát miért nem jöttél oda? 'Nem vagy kíváncsi rám ? Nem felelt. Ideges lettem. — Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagyok. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom néked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... ,De hát miért nem nézel rám?... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám? Nem felel. A szája keserűen összehúzódott. — Eh!... — mondtam. — Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked.. A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni. Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt! Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán megint elfordult. — Sokat beszélsz. — mondta szárazon. — Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad.., és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam., te gyerek vagy... mit tudod te... Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam: — ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám. — Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: — Hát... mit tegyek., feltalálták... Farmanü. a Wright -testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni... — Látom, — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északi- sark? Lesütöttem a szemem: — Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam... — Úgy, — mondta. Aztán: — Hol a büszke és szabad Magyarország? — Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta., én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem: — De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked megígértem... írtam ám... Elég jó dolgokat írtam.. Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik.. jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó... Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. — Nézd csak... elég jó... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. — Igen, láttam már, — mondta kurtán. — Elég jó, Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé. — Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik o.tt lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. — Hát kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész, aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni, vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek... — mondtam jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad... Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad, — mondta. — Ugyan! Ö, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy, — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját. — Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi.... és, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni... El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ö lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: — Hová mész? Maradj... — suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról : — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el és, hogy tűntem el, beléolvad- va az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. — Ki .volt ez a fiatalember? — kérdezte. — Egy régi ismerősöm, — mondtam neki zavartan. — Kedves fiú... — Igen, — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlított hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszlott el a görcs. — A téma szép, — mondtam magamban, felvidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusán. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel...’ És csak tompán fájt már a seb. Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel
