Nógrád, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
1987. június 20., SZOMBAT NOGRAD 5 Olyasászayar Cifra idők nyomában J| Történetesen éppen az * ünnepi könyvhét előtt egy kis kerekasztal-beszél- getést hallgattam végig, amelyen egy olvasásszociológus, egy költő, egy könyves- boltvezető és egy logopédus tudós vitte a szót. Az olvasásszociológus a következőket mondta: — Az elmúlt húsz esztendőben három tendenciát figyeltünk meg. Először is szétnyílik az olló a szakmunkások és az értelmiségiek között. Erről beszélek, mert erre van adatunk. Csökkent az olvasási kedv. Az értelmmiségé stagnál, a szakmunkásoké —, de más rétegeké is — a felére fogyatkozott. Másodszor — ezzel párhuzamosan — előrelépett a televízió, s valamennyi audiovizuális eszköz. Harmadszor — ezt főleg ae általános és a középiskolás tanulóknál figyelték meg — rendszerszerű elmozdulás tapasztalható: mindenféle intellektuális tevékenység visszavonulóban van, előtérbe lép a „bandázás”, a csapatban, a bandában való ácsorgás, a sportolás, a kirándulás, a hangversenye- zés, a diszkózás, amikor a kamaszoknak, a tinédzsereknek nem kell egyedül lenniük, szembenézniük saját gondjaikkal, feszültségeikkel. Ha az olvasást vizsgáljuk, akkor pedig azt látjuk, hogy a nonfiction, a valóságos tényeket valóságosan feldolgozó irodalom tör előre erőteljesen. A gyerekeknél egyértelműen, de a felnőtteknél is határozottan tapasztaljuk. Ennek általában a szépirodalom vallja kárát, a legnagyobb vesztes pedig a költészet. Általános „imían- tizálódás”-nák lehetünk a tanúi: a gyermek olvasók lát- köréből eltűnnek a klasszikusok, a régi romantikusok, s helyükbe a szórakoztató, a csökkentett szintű lektűr lép. A felnőtt olvasók kevesebbet olvasnak, de nő a „könyv- használók” köre, vagyis azo- ké, akik a könyvet nem olvassák, hanem egy-egy tény, egy-egy adat kedvéért használják, veszik elő. Azaz, előtérbe került a prakticiz- mus. S a felnőttek is egyre több lektűrt, kommerszetolMind gyakrabban hallani : gazdálkodó szervezet vállalja föl a mecénás szerepét. Vajon miért? Vár-e valamit cserébe? Egyáltalán, miből telik bőkezű pártfogásra? A kérdésekre, mi sem természetesebb, egy szocialista mecénásnál, az egész országot behálózó OFOTÉRT-nál kerestünk választ. E fotócikkeket és -felszereléseket árusító vállalat a hazai fotográfiát bemutató műcsarnoki kiállítás mecénása. Nem ez az első eset, hogy a vállalat fölkarolja a fotóművészetet. Tavaly önállóan hirdetett pályázatot, s a legjobb alkotásokat saját bemutatótermében állította ki. Most is nagy volt az érdeklődés; 500 pályázó hétezer felvételét küldte el a nemzetközi zsűrinek. A fődíjat, az Aranykamerát, és még tizennégy díjat az OFOTÉRT Vállalat ajánlotta fel. Saját jól felfogott érdekéből lett a vállalat a fotóvasnak, éppúgy menekülnek feszültségeiktől. gondjaiktól, mint gyermekeik. A költő — írótársai nevében is — a' következőket mondta: — Már mi, írók-költők sem tudunk eleget olvasná. Válogatnunk kellene, de hogyan. A kritikusok nem adnak elég segítséget. S olvasóik? Nem érdekli őket a mai magyar irodalom, ebiben a kiadók sem segítenek eléggé, hiszen csökken a kiadott könyvek, s a példányok száma. Egy Kossuth - díjas költő panaszkodott: verseskönyveit régebben hatezer, most csak háromezer példányban jelentetik meg. Még gyermekírónak lenni a legjobb, őket még nagy példányszámban adják ki. Túl sok a fordítás. Többre becsülnek egy harmadrangú külföldi írót, mint ,egy másodrangú magyart. A könyvesbolt vezetője: — Csökkent a vásárlások gyakorisága. S mit vásárolnak, akik betérnek hozzánk? Elfújta a szél, Réztábla a kapu alatt, Szilvási, Berkesi, színészéletrajz (Márkus László, Liv Ullmann), sport- besseller, háborús bestseller, az, ami a legjobban fogy. S ä memoárirodalmat, az ötvenes évekről szóló könyveket keresik. A líra a földön hever, már az is nagy eredmény, ha egy Jeszenyin elkel. A logopédia • tudós oktatója mondja: — Az egész világon az a kérdés, hogyan tanítsák meg a gyermekeket olvasni. Nincs egyedül üdvözítő olvasásta- nítás. Ügy tetszik, minden módszer jó, ha jó a tanítója. A gyerekek 3—5 százaléka dislexiás, olvasászavarban szenved, aminek fiziológiai alapja van. Nő a• praktikus analfabéták száma, vagyis azoké, akik elméletileg tudnak ugyan olvasni, tanulták, elvégezték az általános iskolát is, de a gyakorlatban csődöt mondanak, könyvet, újságot nem vesznek a kezükbe, mert a betűk sehogy sem akarnak nekik értelmes szavakká, mondatokká összeállni. Erre is gondolnunk kell, amikor az olvasásról beszélünk. művészet mecénása. Ügy hét esztendővel ezelőtt észrevették: hirtelen megcsappant az érdeklődés a fekete-fehér film, fotópapír, laborfelszerelés iránt. A házi laborálás ugyanis már nem tartozik a kedvelt időtöltések közé. Egyre kevesebben vesződnek, pepecselnek otthon az előhívással, a nagyítással. Ezzel egyidő- ben emelkedett ugyan a színes filmek, papírt kedvelők és vásárlók száma, de ők nem ellensúlyozták a fekete-fehér oldalon bekövetkezett csökkenést. Fel kell rázni a hazai fotósokat! — határozott a vállalat. De hogyan? Különböző típusú, gondolkodású emberek szokásainak befolyásolásával. Először a fiatalokat igyekeztek megmozgatni; részükre írtak ki pályázatot. Zánkán fotósszaktábor nyílik minden esztendőben, fenntartására, a vállalat is költ. A támogatás már érezteti hatását az érdeklődő fiatalok körében. A költő még azt is mondta: — Nem vagyok derűlátó. Nos, a kép valóban nem derűs. Igaz, egyikőjük sem támasztotta alá számokkal, pontos vizsgálati adatokkal azt, amit mondott, ám csupán azért, mert nem tudományos értekezleten voltunk — mondandójuk mögött azonban pontos vizsgálati, mély tapasztalati adataik vannak. Mindegyikük mögött egy-egy intézmény áll, az ő észrevételeik széles kutatási alapon nyugszanak. (A könyvesbolt vezetőjéé, a költőé pedig sok tapasztalaton.) Belenéztem Nagy Lajos szociográfiáiba. 1932-ben Hódmezővásárhelyen járt: „Szinte mulatságos: a helybeli könyvkereskedő azt állítja, hogy a könyvvásárlás az utóbbi időben erősen fellendült. Tudniillik még egykét évvel ezelőtt egyáltalán nem vettek könyvet, tehát, ha most havonta húsz könyv fogy is el a hatvanezer lakosú városban, az már föllendülés”. Czintén 1932-ben Szolno*^kon járt: „Tény, hogy akadnak olvasó emberek..., de az olvasási kedv, s a pénztelenség, úgy látszik, összefüggenek egymással...” 1933-ban Győrbe ment: ,,Az olcsó ponyvairodaimat vásárolják. ..” Hajlamosak vagyunk arra. hogy klasszikusainkat . idézzük, ha alá akarjuk támasztani gondolatainkat. Szentírás. amit papírra vetettek. Nagy Lajosé egyáltalán nem szentírás. ezekbe a városokba ő csak egy-két napra nézett , be, amit megállapít, az nem a kutatóé, csupán a felületesen érdeklődőé. De ki vonná kétségbe, hogy bizony, nagy- íjából-egészéből csakugyan ez lehetett a gazdasági válság ideje tájt a helyzet? Most pedig nagyjából-egé- széből az a helyzet, aimit a kerekasztal-beszélgetés résztvevői elmondtak. De tegyük hozzá: ég és föld a különbség 1932—1933, s a mai állapot között, s csak azon túl van okunk az aggodalomra, arra, hogy olvasászavarban vagyunk. Tudunk olvasni, csak zavarban van egész olvasáskultúránk, nem jó (tendenciák tűntek fel a láthatáron. Ekkor- úgy határozott a vállalati tanács: meg kell nyerni a fotózásnak, visz- sza kell hódítani az „eltéve- lyedett” felnőtteket. Csak7 nem félmillió forintot költöttek a július 12-ig nyitva tartó műcsarnoki kiállításra. Az már bizonyos: az OFOTÉRT a következő, az 1989-es pályázat kiírásában is részt vesz. És, hogy ébren tartsa a fotózás iránti érdeklődést, állandó kiállító- helynek felajánlotta Budapesten az Asbóth utcai bemutatótermét. ősztől lehetőséget ad az alkotóknak, hogy kis tárlattal adjanak számot eddigi munkájukról. A bemutatkozás lehetősége újabb lendületet, inspirációt adhat a fotózás hazai kedvelőinek. Azt reméli ugyanis az OFOTÉRT, hogy a pályázatok, a kiállítások igényes munkára, fotózásra késztetik a kezdőket és a haladókat egyaránt, és technikai ötleteiket saját maguk kívánják megvalósítani. H. T. ötven évvel ezelőtt Irta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. „Garáb áll, Garáb él.. írhattam jó szívvel, meggyőződéssel másfél évtizede, pedig akkor piár látszott, hogy a kis iskolát néhány éven belül be kell zárni itt fent a Nagykő és a Macskahegy (Macskásnak nevezik a garábiak) hónaljában. De a szándék, a ragaszkodás a tájhoz, szülőfaluhoz akkor is érzékelhető volt. Mára mindez tovább erősödött, s kiegészült egy másik ténnyel: egyre többen keresnek városiként idefent a hegyben pihenőtanyát (építenek inkább, mert . Garábon ma sincs eladó ház!). Klátyik Andrással, a cserháti hat község (Alsótold, Felsőtold, Cserhátszentiván, Szklenár Emilné többedma- gával a Váci Kötöttárugyár bedolgozója. Garáb, Bokor, Kutasó) tanácselnökével számba vesz- szük a mai tényeket, adatokat, azokat elsősorban, amelyek idevágnak: mit, s hogyan változott a falvak sorsa csak az utóbbi években errefelé? Garábnál amúgy „szigete- sebb”, elzártabban fekvő falut keveset találni a mi tájunkon. Igaz lehetett rá a fél évszázada megírt szociográfia Szabó Zoltán-i megállapítása, hogy mivel sem a közlekedési viszonyok, sem közelben fekvő ipari centrumok nem engedik az elvándorlást — sokszorosan kiszolgáltatottan élnek ott egyre kisebbedő (az osztással csökkenő) földjeiken az emberek. De már az éppenhogy nem állt már akkor sem Ga- rábra, hogy ott jobban megmaradna a népviselet, a palóc élet rekvizitumai is tovább léteznének. Erről majd beszél a garábi falu szélén lakó, s a századdal majd egyidős (86 éves) Kenyeres József, egykori gazdálkodó maga is. Elébb a mai tényeket vegyük sorra. A szakali elöljáró, Kovács József, jut eszembe itt a Cserhát völgyében, amikor Klátyik András tanácselnök a fiatal garábi építkezőkről beszél. Kovács József szakali patrióta nemrégiben azt mondta: az első új ház építésével indul a falu újkori élete... Vagyis az a ház lesz (épül már rövidesen) a bizonyíték; lehet Szakaiban is élni, sőt sok szempontból — maiból, főként holnapiból — ott még jobban is lehet, mint valamelyik lakótelepen. A felismerést kényszerítheti sok más is, gazdasági szempont is, nem csupán a gyanúsnak ítélt falusi „nosztalgia”. Az élet ugyanis egyre jobban differenciálódik, s amiről ma azt hisz- szük, hogy jó, holnap sokan másként ítélik majd meg tisztán a kényszerrealitás alapján. Garábon építkezik fiatal emberként a helybéli születésű Szklenár Emil, a helybéli szövetkezet kőművese, mellette építi szép házát Keve István ugyancsak garábi törzsökös fiatal ember. Garáb fellépett a „hegyek hónaljából” a társadalmilag egyre megbecsültebb települési kategóriába, amelyről hivatalosan azt mondjuk „vegyes beépítésű lakott, hely”. Mit jelent ez, mire következtethetünk éppen ebből? Üdülő és lakóház egyaránt építhető a kijelölt helyeken az ilyen településeken, s ez egyben funkcióváltásának- gazdagodásának is kedvez; persze az adottság nélkülözhetetlen. A garábi táj, környezet leírása itt egyszerűen lehetetlen, a tájszerelmes szavak elrebegésére itt most nincs tér. A tények hangján: odafent már most! féltucatnyi üdülőház épült egészen fantasztikus természeti környezetben, s lehetnek ezek az üdülőházak minden igényt kielégítően nagyok, kényelmesek, de lehetnek, amiként a falu völgy felőli részében Kenyeres József 86 éves, a település mindentudója. láthatók is — egyszerű faházak is. Mi volt itt ötven éve? Mindenesetre üdülőhelyként ismert volt Cserhátszentiván és a két Told is, sőt, idefent, valahol Garáb közelében, a szabad területen egy panzió is működött, Szentivánban pedig a házaknál üdültek a városi népek. Kenyeres József emlékeiben a paraszti élet; nősüléssel néhány holdat több kilométerre Garábtól művelt meg tehénfogattal, (ha éppen lova nem volt) járva innen fent- ről lejjebb Told felé naponta. A gazdálkodásra jellemző, hogy két „felekezetben!” is volt lova meg tehenei ugyanúgy, ez azt jelentette, hogy mikor melyikre volt nagyobb szükség, aszerint adta-vette- tartotta őket. Állandó kísérlet volt akkor az élet. A tehenek mindenesetre dolgoztak, igát is vontak, szekerez- tek, de tejet is adtak és borjaztak is. Az állatokkal kereskedés amúgy is dívott ezen a tájon, sokan eljártak dél felé a más megyékbe és ott felvásárolták a silányabb jószágokat, amiket aztán hazahajtva és feljaKeve István ifjú házépítő vítva jobb pénzért eladtak. Garábról is járt vagy hathét paraszt. Azon a helyen, ahol ma Kenyeresék háza áll, valamikor kenderföldek voltak, az utca túlfelén jóval hosz- szabban kinyúlik a toldi út felé a falu, ott sok évtizeddel ezelőtt osztottak házhelyeket. Kenyeres bátyánk a helyi legendákból ismeri, hogy nagyon régen Puszta- Garábnak nevezték ezt a hegyi falut, amikor még a barátok éltek itt. Űjabb időkben a sziráki gróf, a Degenfeld volt itt birtokos, ő építette az utat is, hogy ide is fel tudjon járni a birtokot ellenőrizni. A nagj' fairtásra is emlékszik még. A kereskedők le- taroitatták a cserfát, a héját le kellett hántani, abból fontos alapanyag lett a bőrgyártásban, a napszám és a kevés föld, meg a kupeckedés — ebből állt az élet Garábon. Józsi bátyám fia, Jenő, kőművesként eljár innen a fővárosba, dolgozott a vár felújításán, a sikló építésén, más szóval jó mester lehet, ha olyan helyeken rak kőre követ, ahol műemléki munkák folynak. De ők is négyekor kelnek, fél ötkor indulnak és az este veti haza őket. Csakúgy, mint elődjeiket, akiknek az óra a nap volt és a járása szerint kaszáltak két-három pengőért naponta világostól sötétig. A lélekszám nem sokat változott. Ma ugyanannyian élnek itt, mint régen, csak a családok száma nagyobb, a gyerekeké meg sokkal kevesebb. A hat község lélekszámúra éppen az jellemző egyébiránt, ami az országéra; a természetes szaporulat csökkenésével és az idősek továbbélésével öregszünk társadalmi szinten és fogyunk az összlélekszámot tekintve. Cifra ez is, amikor egy nemzet önmagát nyomorítja. S, egyre több a fiatalnak számító eltávozott. A kis Garábon az utóbbi rövid időszakban hármán haltak meg betegségben közülük (negyven-ötven évesek). Keve István majd húsz éve kezdte az eljárást, sokat látott ember, mégis itt építi szép új házát „miért mennék akárhová? itt élt már a nagyapám, dédapám is”. Ez az igazi személyazonosság, amikor valahol hetediziglen ismerik az embert... T. Pataki László Képek: Kulcsár József A Szklenár család új otthona épül Garábon. F. L. A hazai fotóművészet mecénása
