Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9., SZOMBAT NÖGRÄD 5 SZOT-díj másodszor Mindig felkeltem a nap előtt... Látogatás idős Szabó Istvánnál Idős Szabó István, Kos- suth-díjas érdemes művész és számos más magag kitüntetés tulajdonosa idén ismét SZOT-díjat kapott. A budapesti SZOT Szállóban rendezett ünnepség szónoka a tö-bbi között emlékeztetett arra, hogy a szakszervezeti mozgalom e magas elisme. rését már 30. alkalommal adjak át a dolgozók közművelődését kiemelkedően szolgáló tudósoknak, alkotó értelmi ségi eknek, művészekn ék. Jelképes kifejezése ez an. nak is, hogy a szakszervezeti mozgalom az érdekek és az értékek körében előre sorolja a tudás, a művelődés szolgálatát, általában az alkotó munkát. Idős Szabó István ünnepi bányászegyenruhába öltözve vette, át e magas elismérést jelentő díjat, amelyben először 1971- ben részesült. Az ünnep és az ünneplés után ismét a hétköznapok köszöntöttek Benczúríalvá- ra, idős Szabó István számára pedig a munka. Felesége jegyzi meg, hogy éppen ijdeje. — Nincs nyugalma, hanem dolgozik — teszi hozzá magyarázatként. — Ügy érzi, valami bűne van, mert több ■napig nem dolgozhatott. Ez a megjegyzés idős Szabó István életének lényegét fejezi ki. Ez a munka. Mun- tkásságával kapcsolatban pedig érdemes utalni Pogány ö. Gábor egy korábbi értékelésére, amely szerint idős Szabó Istvánt elsősorban a szőkébb hazában. Nógrád megyében, a Palócföldön értik: „Ám a benczúrfalvi Kossuth-díjas ^rdemes művész nem csak környezetéhez szól, de az egész hazához és távolabbra figyelve hatáskörét — bízvást mondhatjuk — egyetemes érvényű az, amit csinál. Mint minden maradandó művészi alkotásban, Szabó István báfyánk műveiben is együtt jelennek meg a valóság helyi sajátosságai. és az általános emberi tulajdonságok tartós értékei’’. Mifélé értékekről van szó? Az egész eddigi életművet, a művész napjainkban is folyton gyarapodó munkásságát összefoglalni szinte lehetetlen, de nem is szükséges. Az életmű legkiemelkedőbb alkotásait, s népművészettel rokon formanyelvű műveket, sorozatokat, domborműveiket régóta számon tartja a szakirodalom. Mindezek egy sajátos világot őriznek — fába faragva. Mindenekelőtt a palóc tájon élő ember, a munkás, a paraszt, a kétlaki ember világát a múlt küzdelmeit, a jelenben kiteljesedő életför- maváltás megannyi mozzanatát, szociográfikus hűséggel, társadalomtörténeti doku. men tatív értéket hordozva. Éppen ez a népi gyökerű, a dolgozó emberről a dolgozó embernek szóló, megörökítő, elbeszélő jellegű művészet, legnagyobb értéke kiemelkedő eredményeiben pedig a népművészettel rokon. Hogy néhány — az érdeklődő közönség körében egyébként ismert — példával is -.szolgáljunk, a többi között ide tartozik A magyar bányászat 200 éves története című sorozat, amelynek faragásat, még 1950-ben kezdte meg a művész. De ide sorolandó a Nógrád megye dolgozó népe című sorozat, s mindazon művek, amelyek az időik során szintén sorozatként szólnak például a kenderfeldolgozásról, a nógrádi falvak szokásrendjéről, a palóc népviseletről, a szőlőtermesztésről és -feldolgozásról. a legkülönbözőbb ipari és mezőgazdasági munka- katolyamatokról, a hétköznapok és az ünnepek megannyi küzdelmes vagy éppen örömteli jelenetéről. Realista fogantatású közösségi művészet ez, amely a váltakozó művészeti divatok és stilusjátékok közepette is megőrzi konok következetességét. a dolgozó ember iránti elkötelezettségét. Nem is lehet másként, hiszen az 1903-ban Cereden született, Salgótarjánban Bóna Kovács Károlynál tanult, s 1934 óta már kiállításokon szereplő művész. aki faszobraival 1939-ben a New York-i világkiállításon is ott volt, maga is urasági kerékgyártó fiaiként emelkedett hírnévre, a kétkezi munka becsülése vérében van. Hiszen — miként erről pontosan beszámol Fába faragott esztendők című 1969- ben a Magvető Kiadónál megjelent könyvében — sorsa úgy alakult, hogy gyerekfejjel megismerte az Uradalmak dolgozóinak, cselédeknek, mesterembereknek, szemlélőként az uraknak sonsát, de majdnem ezzel egyidőben például a bányászéletet is. Megtanulta már gyermekként a felnőttként is vállalt küzdelmet, s a folyamatos, az élet feltételét jelentő munka szeretetét. Ma is azt vallja: — Mindenkinek joga van ahhoz, hogy birkózzon. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a művészet a szemfényvesztés, az üres formai játék színterévé váljon. Ez ellen indulatosan kel ki. Megismétli a gyakran hangoztatott véleményt, küzdel. mes munka nélkül nincs semmi, nincs művészet sem. — Mindig felkeltem a nap előtt — mondja. — S, napnyugta után hagyom abba a munkát., Így van ez ma is 84. életévében. A műterembe érv^ leteszi a botot, amellyel jár, s felveszi a vésőt, a fakala- pá'C.sot. Nógrád Megye Tanácsa megbízásából készít két nagyméretű domborművet. Az egyiket, a Hollókő címűt, a jövő héten már befejezi, már csak az utolsó simítások vannak hátra. Utána kezdi a Salgótarján című, dombormű faragását. A csaknem kész dombormű olyan, mint egy nyitott könyv. Hollókő házai, fái, lakói felismerhetőek. Mozdulatuk, viseletűk, örömük, környezetük egy egész életen át fába „írt’’ szociográfia újabb szép fejezete. Körtefába írt fejezet. — Már 33 éve, hogy itt lakom, úgy hoztam magammal ezt a gyönyörűszép körtefát. — simogatja meg a nemes anyagot. — Mielőtt faragni kezdtem, többször is újra elmentem Hollókőre. Mindent megfigyeltem, lerajzoltam, hogy' hiteles legyen. amit csinálok. Ha nem ezeket az embereket csinálnám. akkor más falu is lehetne. De ez Hollókő. Ünneplő falu, de nem a kül- és belföldi látogatók által felületesen szemlélt táj. Itt a 'kifaragott fák levelei úgy susognak a lengedező szélben, amely a felvonulók zászlait is lebegteti, nrként a falu utcáit járva is bőrünkön érezzük. A kerítésekre, a házak falára, az útszéli feszületre ferdén hull a fény. az egész táj ünnepi frissességet áraszt. S. bár minden a tavasz. a május öröméi zengi ezen a domborművön. mégis érezzük . a boldog, és érett ősz zamatát is, mintha az idős Szabó István által faragott hordók szüreti domborműveit látnánk. Fölmegyünk a műterem fölötti újonnan épített elegáns padlástérbe, ahol több. mint száz szobor és dombormű fogadja a látogatót. Itt van gondosan letakarva a híres Cimbalom is, amelynek dóm. borművei lakodalmi jeleneteket ábrázolnak: Viszik a menyasszony ágyát. Mennek az esküvőre, Öltöztetik a menyasszonyt, Menyasszonytánc. Idős Szabó István leveszi a cimbalomról a takarót. Kezébe veszi a cimbalomverőket. — Már régen nem vertem — mondja. Játszani kezd. T. E. idős Szabó István: „Mindig felkeltem a nap előtt...” — kép: kulcsár — A Világ és nyelv új száma „Külügyminiszterünk a nemzetközi kommunikáció kérdéseiről” címmel jelentős interjút közöl dr. Vár- konyi Pétertől. Lőrincze Lajos „Amerikai magyarok között” című írásában beszámol tengerentúli tapasztalatairól. A Fél évezred államiság — fél évezred küzdelem — című cikk új megközelítésű áttekintést nyújt a spanyolországi katalánok helyzetéről. Perjés Magdolna, az ELTE tanársegédje „A riói karnevál szépségei és jelmezei mögé pillanatva” címmel személyes élményeinek hitelével is mutatja be a világon páratlan brazil népünnepélyek nálunk még nem ismert sajátságai. » Cifra idők nyomában „Figurás padokat faragtak../’ ötven évvel ezelőtt irta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. De már ő sem nagyon találta azokat a szép faragott padokat, amelyekről valamikor valóban híres volt a palócföldi ember és háza. A harminchetes év amúgy is csalódástól volt terhes, hiszén egy akkor fellendülőiéiben levő demokratikus mozgalom — a népélet valóságos feltárása és a társadalmi következtetések levonása; a változtatás szándéka hamarosan megtört, s ami utána következett, az a történelem egyik legborzalmasabb szakasza... Szabó Zoltán megyénkben sokat járva, akkoriban ezt írta. főként a nógrádi vidéket pásztázó könyvében „húsz-harminc évvel ezelőtt még szép figurás padokra faragtak különös jeleneteket, fiatal erdőket és bámuló őzeket. Ma már alig ■ van ezekből." Leír aztán égy furfangosra elképzelt és kifaragott kaptárt, amelyet az akkori Palóc Múzeumban látott (ma aligha látható már, közben volt egy háború is), s amelyet egy talán ludányi palóc faragott, rajta Szent Antal ábrázolással. Ma, úgy tudom, négy-öt kaptár is van a gyarmati múzeumban — kiállítva is látható belőlük! —, de az említett darabot feltehetően eltulajdonította valaki, aki nem nagyon hisz a szentekben. Zólyomi József múzeumigazgató tudós ember kutatási területe éppen a palócbútor. Tőle. az általa írt kiállítási katalógus kis tanulmányából tudom, hogy a palócföld népi bútorainak történeti múltjáról a legutóbbi időkig szerények voltak az ismereteink, részben a kutatás elégtelenségeinek következtében (de további okai is vannak ennek). Meglepő talán, hogy a régi időkben sem maguk a parasztok voltak a bútorzat (lóca. szák. láda. szekrény, asztal, ágy, kisszekrény, tálasfogas. tálaspolc, vízpad, stelázsi, stok, sublót, álló- szekrény, konyhaszekrény) készítői, hanem az asztalosok. akik részben a falvakban telepedtek le, részben pedig a városokban dolgoztak még rétegek szerint is (módosnak, szegénynek) a falvak népének. Ma ilyen bútorokat valóban csak a múzeumban, például a mi gyarmati múzeumunkban láthatni szép számmal. Jómagam ugyan ismerek még néhány idős embert, aki ma is képes lenne szinte valamennyit elkészíteni. egyik-másik készít is ilyesmit, s létezik még néhány nem is nagyon idős férfi Nógrádban (például Kesziben), aki a sütő- és a házbeli búbos kemencét is meg tudja építeni teljes szakszerűséggel. Mindez — a bútor ás a kemence — azonban ma már valóban kizárólag az érdekesség körébe tartozik, hiszen a megváltozott valóságban \ csak a passzió és legfeljebb még a megbocsátható nosztalgia az. ami ezeket a tárgyakat a házakba álmodja. Szabó Zoltán így számolt el a palócbútorok ötven évvel ezelőtti eltűnéséről: a paraszt gyereke az egyre kisebbedé föld melletj élve, már a gyárral álmodik, ahol nyolc őrá a munkaidő és ősszel is van munka... Csak békésen szegényedve élhetett akkor a fiatal, ás, ha már túlontúl apró föld jut neki — felül a vagonba és mehet summásnak. agrárproletárnak valamelyik nagybirtokra. De a fiatal erdőket utánzó, bámuló őzeket mintázó szép figurás padok (a pásztorok faragták azokat) tovatűntek a változó korral, a korszerűsödő? világgal, a szegényedéssel, a kiégettség- gel, a reménytelenséggel és mindazzal, ami a parasztot elüldözte a földről is. Alsótoldon Bercsényiék portáján forgolódva, mindez már derűsebb fényben látszik. Először is — mindaz, Bercsényi Mihályné ami a palócbútorzatot jelentette, nem is olyan régen, az ő családjukban fiuk révén átmentődött a mába- Ödön ugyanis azokból a régi bútorokból rendezte be kis tanyáját Sámsonházánál valahol. Apja, Bercsényi Mihály tizenhármas születésű, megjárta fogsággal a világháborút, de a házát még az ő apja, idős Bercsényi József építette huszonkilencben *a zsunyi patak partján, Alsótold egyik legszebb helyén. Korábban ott, azon a részen. egyáltalán nem voltak még házak, nos, ez a ház érdekes és jellegzetes (átmeneti korunkra jellemző!) módon alakult úgy, hogy végig egész beosztását megőrizte a dereka táján, míg az elejére egy kétszintes házat épített Bercsényi Béla. Ö a másik fia Mihály bátyánknak, aki helyben a szövetkezet gépkocsivezetője. A garázsban alul ott áll a kocsi most is, odafent a lakószobában nagyon is városi és jó ízléssel (de van-e még ilyen egyáltalán, hogy Bercsényi Béláné városi, falusi?) kiválasztott szép, talán velúr huzatú, ülőgarnitúra és fekvőhely, valamint korszerű-modern szekrénysor, színes televízió stb. Ez a ház, így az udvarról nézve, lehet, kicsit furcsa talán a réginek és az újnak — jó terv, a svéd minta látszik rajta — az összeépítésével, de ('már az ptca felől nagy kő téglalapként és homlokzatával impozáns otthonként mutatkozik az egész. Hozzá a patak partján szép, nagy telek tartozik, amelyet többi éle funkcióra szántak; a legzöldebb a gyerekeké, kis fákkal, hintával stb.. egy-egy városi óvoda kisebb zöldfelülettel rendelkezik manapság. A liatalasszony két gyereket nevel, jelenleg gyermekgondozásin van, amúgy meg a helybeli könyvtár tiszteletdíjas alkalmazottja. Bercsényi Béla édesanyja Pásztóról került ide házassága révén néhány évvel a háború után- Ö még emlékszik mindarra a bútorzatra, amit a Palóóföld népi bútorai című, nagyon tetszetős és hasznos (dr. Zólyomi József tanulmányával) kiállítási katalógusból ..kiolvashatunk”! a képek segítségével. Volt olyan lócájuk, székük (van is belőle még), kis- székük, hosszú székük, tulipános ládájuk, szuszékuk. asztaluk, amilyeneket csak a múzeumban látni. De már ő, fiatalasszonyként,' Pásztóról hozott ide magával két újfajta ágyat, az akkori-szo- kás szerint. Érdekes az is a szóhasználat oldaláról, hogy ő az ágy szóra az ágyneműt érti és nyoszolyának nevezi az ágyat. De a sióknál (hosz- szú. alacsony láda tárolásra) Mari néném elmondja a régi „hitvallást” — akik szerették egymást, elfértek rajta, akármilyen keskeny is volt... T. Pataki László Képek: Kulcsár József Már csak a balassagyarmati Palóc Múzeum őrzi az egykori lakások bútorait,--berendezési tárgyait. Bercsényi Béláék alsótoldi otthonában akárcsak máshol a palóe Vidéken, Hi-Fi torony, színe* televízió is található.
