Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
IRODALOM \ Gyümölcsfákkal álcázott kert alatt álltak, s már megcsókolták egymást, amikor az estében: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség, s lecsapott rájuk egy karó. Loránd reflexszerű- en elpenderítette a lányt, és a kerítésre vetette magát, hogy elkapja a fáma- dójukat. Rohamát szöges- drót fékezte meg; rozsdás tüskéi végigszántották tenyerét. Káromkodva húzódott vissza; szemében véreségének ádák könnyei csillogtak. — Meg tudnám ölni — sziszegte. — Ne szitkozódj — kérte Éva. — Vallásos dühöngő lakik itt... Különben az egész környéken. Ne törődj vele.. . Mutasd a kezed. Vérzik? — De a keservit, kiontom a belét a sebesült kezemmel is! Gyufalángnál vizsgálták meg. Négy fényes, vérző csík vonult az életvonalon keresztül, mint predesztináció figyelmeztető jelei. Éva bekötözte zsebkendőjével, majd a fiú mellére bújt. De az izgató érzést, mely az első csóknál oly bőségesen kelt testében, nem tudta visszaidézni. Megtört a varázs, és tudomásul kellett vennie, hogy együtt- létük már nem magánügy, kikezdte az emberi gyarlóság. — Szörnyű érzés valakinek a halálát kívánni — dohogta Loránd. — Ezek az öregek biztosan a háborúban tanulták meg a fejbevágás csínját-bínját. Vajon a te apád, is érti, hogyan kell valakit eredményesen fejbekólintani, és ezért féltesz tőle? — Ha ismernéd, fel sem tételeznél róla ilyesmit — mondta a lány. — Bemutatsz, s akkor elválik! Az ajánlat szemmel láthatólag kellemetlenül érintette Évát. Loránd megérezte ezt, leemelte válláról a kezét, és megpillantotta a kötésen átütő vérfoltokat. Riadtan mutatta: — Vérzik! Éva arra gondolt, hogy nem tudja követni társa változásait; hol zsémbes, mint az álmaiból felriasztott gyermek, hol meg kiábrándult, mint az eltelt évein kesergő felnőtt. Tekintete órája világító számlapjára siklott; „apám már megváltói kínokat szenved'’ — nyilait a mellébe. — Mennem kell — hadarta szinte érthetetlenül. — Rajta — mondta készségesen Loránd. — Irány: hozzátok! — Nem akarhatod komolyan — nyöszörögte a lány. — Miért ne? Ha bemutatsz, nem kell többé titokban találkozzunk. Egyszerű, nem? Aztán a kezemet is fertőtleníteni kéne, nem? — De — felelte — Éva; hangja úgy csengett, mint egy ajtócsapódás. Loránd örvendezett, hogy végre alkalma nyílik megismerni a lány körül lappangó titokzatosságot. (Ha találkozni akart vele, kiállt a város szélén húzódó szemétlerakat peremére, ahová állítólag Éva az ablakából kilátott, és várt tíz percet. Ha a lány nem tudott elszökni otthonról, ő dühében bevágta magát a közeli kocsmába, és felhajtott néhány vigasztaló féldecit, amivel többnyire édesanyjának okozott gondot, aki nem tudta megérteni, hogy tizenhat éves fiának, mi oka lehet az ivásra?) Követte a lányt, és fájó kezéről is megfeledkezett. Legmeg- nyerőbb mosolyát próbálgatta; hitt az első benyomás meghatározó szerepében. Nem jutottak túl a küszöbön. Szikár ember állta el az útjukat. Mély, lágy tónusú hangja éles ellentétben állt kihegyezett termetével. — Ki ez? — kérdezte a kardszerű ember. — Testvérünk? — A barátom megsebesült — rebegte a lány. — Fertőtleníteni kell a sebét. — Tehát nem testvérünk — keményeden meg az apa hangja. — Fiatalember, tudhatja: nálunk nincs kórház. — Szemében acsarkodó jéghegyek ütköztek, Loránd mindent megértett, amint felfedezte kezében a szentkönyvet. Elvigyorodott: — Ebből tetszik felebaráti szeretetet tanulni? — kérdezte, azzal letépte kezéről a lány zsebkendőjét, és a lábuk elé dobta. Kis fehér kutya eredt a nyomába, felrúgta, és elégedetten hallgatta nyüszítését mintha ezzel bosszút állt volna a házigazdán. Az utcára érve megfordult, és haragosan a ház felé rázta az öklét. Sajgó tenyere térítette észhez; a kerítés mellé lépett, és hozzáfogott fertőtleníteni a sebét. — Kötszert hoztam, Lóri szólalt meg háta mögött Éva, de amint megpillantotta, mit művel a fiú, zavartan elhúzódott. — Hallod? — Láthatod, megoldottam — felelte fensőbbségesen Loránd, — Leonidász receptje szerint! — Leonidász? — Szent Leonidász! Nem ismered? Te, kebelbarátja minden szentnek, nem ismered Szent Leót, a Seb- revizelők alapító vértanúját? Hát tudd, arról lehet felismerni, hogy örökösen a tenyerébe pisil, te szentfazék ! — Amiért apámra dühös vagy, velem így ne beszélj! — fortyant fel a lány. — Te akartad mindenáron megismerni! S aztán lehetne akár a megyei párttitkár, vagy bármelyik megveszekedett ateista, akkor se ölel keblére, ha éjszaka viszed haza a lányát, és vérző jobbodat nyújtod bemutatkozáskor! — Nocsak — morrantot- ta gúnyosan Loránd. — Különben is, az apám meggyőződése nem törvényszerűen az enyém is... Itt lennék különben veled?. .. Rá haragszol, és engem büntetsz, Lóri? Ne hülyéskedj már! Gyere, gyere csókolj meg, én mit sem változtam, és itt vagyok, édes... — Meg vagyok kisértve — sóhajtott a fiú, majd ravaszul megjegyezte: — Látod, látod, most velem jöhetnél. .. Egy szer úgy is az lesz a sorod, hogy meg- tédd, hát minek várni jobb alkalomra? — Csak azt tehetem, amit szabad... Sem te, sem én nem vagyunk a magunk urai. . . Te is tudod ezt. . . Megcsókolták egymást, és hosszú-hosszú ideig nagyszerűen érezték magukat, amikor a távolból: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség. Érces káromkodás válaszolt rá. Éva, összerezzent, foguk összekoccant. Zavartan kikászálódtak egymás karjából. — Holnap eljössz Lóri? — Kiállók a szemétdombra, mint máskor. .. — Butája — súgta a lány, majd elnyelte a sötétség. ☆ Loránd, mintha életveszélyből szabadult volna, megkönnyebbülve lépett a kocsmába. Pálinkát rendelt a melléje szegődő toprongyosnak is. — Finom gyermek vagy, nem olyan. . . — mondta hálásan a topis, és Loránd bólintott. Már kezdte úgy érezni, hogy tényleg egészen más... Közben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy társa agyagszínű arcába csípjen és megkínozza. . . Ahányszor kiürült a pohara, visszament a sön- téshez, és mindkettőjüknek hozott. Jóval záróra után váltak el. Otthon Loránd hiába próbált a legkisebb zajjal lefeküdni, anyja szorongó szeretetén nem tudott túljárni. Ébren várta, levetkőztette, és ágyba terelte. Közben duruzsolt, fájdalmasan, anyásán: — Csak tudnám, mi okod van az ivásra a te korodban?. . . Loránd a fejére húzta paplanét, és vigyorogni kezdett: „Még kérdi — gondolta —, mintha ő nem is emberek között élne. .. ” Mátyás B. Ferenc: IDILL Huszárrostélyos O oós nagyapómat nagyon szerettem. Amolyan véd- ^ és dacszövetségben éltünk, aminek számos meg- nyilvánulásp volt. Időről időre megkérdezte: ,,Van-e pénzed?" És feleletet sem várva elővette patkó pénztárcáját, kiemelt egy kétforintost (kivétel nélkül mindig ennyi dukált), megpengette, s a markomba nyomta. Nagy pénz volt ez akkoriban. . . De nagyokat is beszélgettünk nagyapámmal! Soha ki nem fogyott a meséből. Nem ám holmi kitalált dolgok voltak ezek, dehogy! Beszélt Bécsről, ahol szolgált, mivel ő még K. u. K.-huszár volt, valamikor a múlt század kilencvenes éveiben, lévén 1873-as születésű, de mesélt a szabadságharcról, ahogy saját apjától hallotta, és hát- borzongató történetei voltak Stolacz váráról, ahol a boszniai okkupációkor a falujabeli legények katonáskodtak, és bizony nagy nehézségek árán vágták ki magukat a minden hájjal megkent és nagyon is vitéz bosnyá- kok szorításából. Szóval, ilyen csendes beszélgetésekkel teltek estéink, mivel mi ketten aludtunk együtt a kisebbik szobában, egy öreg pesti bérház negyedik emeletén. Ám legjobb emlékeimet közös vacsoráinkról őrzöm; rájuk gondolván ma is összefut számban a nyál. Egyik téli este, mindennapos sétájából megtérve, például így szólt hozzám: — Akorsz-e lacházi cseresznyét? — Cseresznyét, ilyenkor? — hüledeztem. — Azt bizony - mondta, és ezeresztendős bőrkabátja zsebéből papírzacskót húzott elő. — Nyúlj csak bele! Belenyúltam, meleg .volt és mennyei illatú. Tányért hozott és ráöntötte - a pattogatott kukoricát. Hát ez volt a lacházi cseresznye. Máskor kenyeret ettünk hagymával. Vagy kenyeret sóval és paprikával. Csodálatosan, szeretettel tudta kockákra igazítani a kenyeret, karikára hersenteni a hagymát, finoman csippentve szórni a sót és a paprikát. Szó mi szó, fenséges volt. De a legkülönb étek amivel megjutalmazott, az a huszórrostélyos. Ehhez persze, mint annyi mindenhez, mese is tartozott. Ezúttal is a Stolaczba szzorult legényekről — természetesen huszárokról — szólt a történet, akik amikor erejük már fogytán volt, ezzel a varázslatos huszárrostélyossal verték el éhüket, és - logikus a következtetés ennek köszönhették szabadulásukat is. Egyik este, amikor sokadszor hallottam a történetet, úgy vélte, hogy végre ki is érdemiem a jutalmat: a hu- szárrostélyost.' Nagyapámmal kimentünk a konyhába, ahol hideg volt, ahol reggelente befagyott a víz, de ahol eszem ágában sem volt most fázni, mert fűtött az izgalom. Nagyapám először két jókora- kenyeret szelt. Persze ehhez is idő kellett, mert szikkadt után matatott, hosszan gusztól- gatva a kenyérvégeket: melyik is lesz a jó. Ezután edényt keresett. Valamiért egyik sem volt megfelelő. A zomán- cos mert zománcos, az alumínium, mert nem vas. Végre, valahonnan a kredenc mélyéből előkajtatott egy százéves, vastagfalú vaslábost. De mielőtt használni kezdte volna, alaposan megtakarította, a koromtól meg- vakargatta. Kerekre nyílt szemmel lestem: mi lesz a vége? De hol volt még a vége! Olajosüveget vett“ le a polcról, beleszagolt, hümmögöt, hogy ez bizony nem a legalkalmatosabb, de isten neki, azért meg lehet próbálni. Most következett még csak a kosár, aminek tartalmából anyám csodálatos „kosárleveseket" tudott főzni, de ez egy másik történet. Nagyapám tehát elkezdett kotorászni a kosárban. Külön kupacba rakta a hagymákat, másik halomba a zöldségeket, odébb a krumplikat. De csak nem találta, amit akart. Uccu neki, még egyszer. Végre, a kosár alját borító papír alá nyúlva diadalmasan felrikkantott: — Megvan! — és egy fej fokhagymát emelt a fény felé, mint egy nehezen várt újszülötfet. Hadd ne részletezzem tovább a még hátralevő számos mozzanatot a gyufakeresgéléstől a nedves só szét- morzsolásáig, és nem idézem a fehér bajusz alól elő- páráló mohogásokat sem. Következzék tehát a végkifejlet. A felhevült olajban gondosan elhelyezte a kenyereket, mindkét oldalán barnáspirosra sütötte őket, aztán fokhagymát dörzsölt, sót pergetett rájuk, és elém tolta a mennyei eledelt, a fokhagymás pirítást. — Hát ez a huszárrostélyos! — mondta diadallal. Miért jutott mindez eszembe? Mert van egy lányom, nagy ínyenc, imád mindent, ami jó, s szereti a változatosságot. Egyszer aztán, egy havas este, felötlött bennem a huszárrostélyos. Megkérdeztem, kér-e? Nem tudhatta mi az, de lelkes fejbólintás volt a válasz. Azt ugyan nem állíthatom, hogy oly ínycsiklandóan készítettem a fokhagymás pirítást, mint Soós nagyapám. De az eredményt látva, nem lehetett okom panaszra. Mert a lány fogai alatt olyan szépen ropogott a pirosra sült fokhagymás kenyér, hogy szebb volt minden zenénél. Olyan volt mint egy elzümmögött dalocska, a messzi gyermekkorból. Speidl Zoltán SERFOZO SIMON: KAPUT NYITOK Az árkokban megfürdik a víz, hisz bekoszolódott egész télen. Füst, pára bodorítja haját, szépítkezik tetőn, kerítésen. A hangommal kiáltó szélben a fények zászlóikat fölvonják. Kaput nyitok, kiszellőzzön az udvar, s hadd levegőzzenek a fák! A gallyak az én erőmmel nyújtóznak. S elfelejtem — vagy akarnám csak? — nemrég köveket tört, zúzott a Hideg. S a madarak már vágyaimmal szállnak. SZÜDY GÉZA: KÁLVÁRIA Ipolyság, messzi Kálvária-domb! Menekvésképpen most feléd bolyong, Ott hull le a dércsípte gondolat E felleges tavaszi ég alatt. Sűrűn kanyargó ösvényeiden Hány ifjú öröm kísért szelíden! S hány lépdelt velem könnyű szívű lány, Szép szókra, csókra bujtogatva szám. S a domb selymes, mély rejtett hajlata! S az izzó part kakukkfűillata! S a verejtéké, mely gyöngyözve gyűlt, S kevert a csókba sósat, keserűt. Nem kábít úgy jázmin és liliom. Mint a párázva bolyduló szirom, Hol a hónalj sötét virága tár Forró kelyhet, izgatót, mint a nyár. Ú, szép testek vad, világkezdeti Játéka, mely villogva pergeti Fényes szilánkokban a tömb időt, S két győztest futtat: a férfit s a nőt! Aztán az alkony, a lebaUagás. A három kereszt. . . Három jeladás. Még elkapom az est páráin át A bal latornak cinkos mosolyát. . . Ó, messzi, régi Kálvária-domb! Keresztjeidnél emlékük bolyong, A nap kihűlt, de él mind az a lány. Csillagként jár az éj boltozatán. Textíliák Palócföldről Erdész Judit Mária népi iparművész kiállítása tekinthető meg a balassagyarmati Palóc Múzeumban. A bemutatott népi textil ruhadarabok és lak- berendezési kellékek zömmel1 a szülőföld, a palóc vidék hagyományaiból táplálkoznak. A kiállított — nagyobb hányadában nógrádi viseletű — anyagok azon túl, hogy gyönyörködtetnek, azt is példázzák, hogyan ötvözhetők öltözködéskultúránkban, környezetünkben a paraszti múlt értékei a mai ízléssel és igényekkel. Felvételeink a kiállítás anyagának részleteit mutatja be. — Rigó Tibor —
