Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-23 / 120. szám
IRODALOM «trooMOMMO« Kende Sándor: ■ A halhatatlan ember r - _ . - ' bajom se 56niU11l történhet — szokta mondani. — Nekem Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette eizeket a szavakat, amilyen megszokással az ember nap nap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerűségből, mint ahogyan a karját ösztönösen maga elé kapta, valahányszor más a kezét emelte rá: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem. Kamaszkorában még maga se vette észre. Kiszólásánaík legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: — rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménikő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások cí- vódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éj- szaíkai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet ?! — Semmi bajom. Nekem nem. így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre először, amikor egy farsangos mulatozás után, éjfél múltával, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza háztűz- nézőből a falu legszebb lányától, s ahogy a sarki útjelzőhöz ért, a fölázott földből kipúposod ó gyökérben megbotlott, s egy jókorát toppant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú dorong zuhant épp csak annyival mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyobbat lépett. Majd a dorong ■után, melynek nem állt útjába a kiszemelt cél, a hatalmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lányért bosszút esküdő vetély- társ. Az alig egyórás vőlegény azonban egyetlen percig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a husáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentette meg ez a véletlen? Ilyesmi eszébe se jutott. Félvállról lerázta, és vissza se fordult a földre bukott ve- télytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így, alig hallhatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom... Nekem nem... Csak, amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tulajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Még számtalanszor kicsúszott száján a megszokott szólásmondás, de utólag most már mindannyiszor észre is vélte, ® ilyenkor bizony, megdöbbent tőle. Laesan- lassian hinni kezdte, amit mond, s ahogyan idősödött, egyre tudatosabban használta régi sablonját, sőt, annak értelmében rendezte máraz életét. Hogy bármibe fog is: veié ugyan nagy baj nem történhet. Vele nem!... Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, össze- különbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a városba költözöttt, asztaio&műhelyt nyitott, s a kezdő próbaiko- záisban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntartani. Azárt mégse esett kétség, be. Pedig elő-előfordult, bogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgokat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zökkent ki. ■Ezzel a hittel indult el hazulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút hagyott otthon, és fiatal, várandós asszonyát. A fronton, az állandó életveszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy-egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontossággal. Mesébe illő véletlenek történtek vele, míg a bajtársak egyre sűrűbb sorokban hullottak mellőle. Olykor, váratlan viharszü- netben, maiga is elcsodálkozott a szerencséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek ? Érezte, hogy, aml sorozatos, az nem lehet véletlen. Valami rendeltetésfélét, törwény- sz erű séget sejtett az ismétlődő véletlenségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha 'közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végüil sikerült kimondania ngenlő formáiban is: — Élnem kell. Nekem élnem kéül! Kell! Mélyebbre ugyan még mindig nem kutatott, vagyis, hogy miért kell életben, maradnia, mi a ..rendeltetése, csak érezte, hogy keil, élnie keli. S ezzel napirendre tért íölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szellemében élt. Soha nem, csúszott a földön, aiknasivítás elöl le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben ---, s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncdkat vont a várakozás, a féltés, de most kimondhatatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No, és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlékezetes bevonulás után értesítést kapott, hogy harmadik fiuk szüleitett, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszöbön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő isten- telenségéből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és tiitkos kapcsolatot találtak a fehér asztalterítőt cim- báló, ölelő karú aprósággal, s dirága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem halhatok meg, én nem. Drága kisfiam... így indult a megterített asztal felé és magasra kapta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, arcába csípett, és a hajába tépett, aztán összecsapta kicsi tenyerét. Elvitathat atlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszár- sapkát. meg a falovat. Az évek fékezhetetlen gyorsasággal futottak. A kisfiú csodálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. ínasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkén-egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se történhet. .. Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú szemében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze, a fától, az enyvtől, a faragókés- től semmi áron se vált volna meg. Apjától meg különösen nem. De már nemcsak szekrényt, aszfalt, meg ágyat akart gyalult fából ösz- szemérni, sem díszes lámpa- állványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos farkasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában nekivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerekség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggodalommal figyelte, s nem tudta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végtelenségében. Magasra törő álmaiban már nem jelentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságával bizakodva és győzedelmesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuknak. De hát ez a legkisebb?... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban ■eddig ért. A régi szavakat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... Ez az egyre csendesük) hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — mi az, hogy nem halhatok meg? A halálom óráján js ezt mondom majd? Hogyan mondjam, miért mondanám akkor is?... A felesége azzal ébresztette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már .föl a villanyt, mert rosszat álmodott, és fél. — Valami nagy szerencsétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meghalt, előtte ugyanígy éreztem magam. Ilyesmit álmodtam akkor is... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába kapaszkodott. Aki fáradt hittel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belülről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én, nem, nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen!... — Keserűen méregette a kétélű eshetőséget, s ez a szorítás nem lazult többé. Szörnyű rémületben élt, s, ha legkisebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezsgyékről járatlan mezők felé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkezű em-' bér elé formálni, az anyagtalant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csaik az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, amerre oly kevesen merik, föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagául apja életét, a fát választotta. A fát, a gyalulható, véshető, faragható, festhető fát. A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét folytatta, bármennyire nem tudta ezt, s, ha apja elkeseredett is az évek óta élő ellenkező hitben. Apja életét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túl- ugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak magasabb fokon. A városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, nekirugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se történhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavaik még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem hallhatok meg... nem volt ebben annyira biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor elengedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit jelent ez az utolsóul kimondott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell... A bolgár kultúra napján PANCSO BANOV: A galamb és a jóemberek Az ablakomhoz, mihelyt megvirrad, egy galamb repül. Így megy napra nap. Rámnéz, s tőlem messzebb ereszkedik le, bár már jól s mind jobban ismer így. Én egy szelet henyeret morzsolok a keskeny párkányra, s így mormolok: „Gyere, ne jélj már! — ‘mondom. — Értse meg, hogy jók és jámborak az emberek. Nos- rosszak azért vannak... Szentigaz! De az ezerből [egy, ki váltig az’’. A galamb pislog, begye töltelék: „Nekem — mondja — ez az egy is elég.. MARIN GEORGIEV: CSALITOS A síkon, távol a folyóhoz, cserszomörce, galagonya. Csökött, lilás és kéken bolyhos. Az Isten erre — tohonya. Szikár nesz, méhek zümmögése. A meddő tücsökéi rpeiés akar valamit: vegyék észre. Túlérett bibepor- nehéz. Alig ért ide még a halvány, porlepte út — és gazba fúl. Bogáncs vigyázza, inas csalién; csíp és szúr irgalmatlanul. A fojtó, mérgező csalitban, a rikító dudvák között, egy nap-cseraette kígyó villan. A fény, az árny olyan zömök. Hová tűnt végül? Merre bújva? Elnyelte a föld, fölszívta ég — és a komor fülledtség újra, és sárga nyüzsgés, hő- sötét. Rózsa Endre fordítása Cedő Ilka emlékkiállítása Szalmakalapos önarckép Rokonszenves kortárs művész munkáit ismerheti meg a közönség a Műcsarnokban- akinek hírét az 1985-ös glasgowi magyar kiállítás révén a külföld már jobban ismeri, mint az itthoni művészetszeretők. Életműve tor. zó, tragikus torzó, mint annyi művészé, aki megjárta a izsidőüldözések poklát. Emlékezetéből az átélt szörnyűségeket semmi sem tudta Arcok a gettóból kitörölni- sem a családi boldogság, sem a későn rámo- solygó művészi kibontakozás. Örökké megmaradt belőle egy életérzés, egy sejtelmes szorongás, tűnődő melankólia, amely nyugtalan korunk érzékeny leikeinek gyakori menedéke. A századforduló nosztalgiájára rímel, leginkább a maga . csendes és eredeti módján Gulácsy Lajosra. 1921-ben született, gyermekkorától kezdve sokat rajzolt. Nem volt tanult művész, rendszeres képzésben alig részesült. 1939-ben Gallé Tibor szabadiskoláját látogatta. Tulajdonképpen grafikusnak indult, művei mindvégig erősen grafikai jellegűek. 1940 óta részt vett az OMI- KE (Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület) kiállításain. Művészegyénisége döntő élményeit a gettóéiet szörnyűségei adták, öregek, tanácstalan, szorongó, elesettek, csontsovány gyerekek, bánatba hullt női alakok Mod. iglíanisan megnyúlt figurái, majd saját meggyötört arcképei szálkás, reszketeg vonalakkal körülírt formákkal fejezik ki egyetlen mondanivalóját, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget, a balálvárás tehetetlenségének szavakba alig foglalható tragédiáját. A felszabadulás után a szentendreiek köréhez csatlakozik, majd csaknem két évtizedre elhallgat, de a modern festészet elméleteit lelkesen tanulmányozza. 1968- tól haláláig, 1985-ig tartó második alkotó periódusában igen modern öntörvényű festővé alakult. Művei jelek csupán, antropomorf növények és alakzatok jelibeszéde mögé húzódva. Hangulati tartalmuk azonban a régi grafikai lapokéval azonos maradt. A látványelem-töredékek, fanitomportrék mintegy ablakkeretben távlatok nélkül, testetlen jégalakzatokként jelennek meg, általában asz- szimmetrikusan, de ilyenek a növények, erősen stilizált virágok is, melyek semmihez sem hasonlítanak, csupán a hangulat közvetítésére szolgálnak. Sokféle technikát alkalmazott leginkább a mon- táizstechnikát- csorgatás- sai, a felragasztott papír- fecnik körülfestésével, fényképtöredékek, gyerekrajzok felragasztásával, vagy átmásolásával, melyek a sejtelmes Olvasó férfi (B. E. portréja) kompozícióban aztán teljesen más értelmet kapnak. Színeit igen tudatosan a hidegmeleg kontrasztja alapján festette, de ebből a tudatosságból a kész művön semmi sem érezhető- annyira erős az alaphangulat, amely minden nézőben más élményeket idéz fel. Az emlékkiállítás nyomán Gedő Ilka elfoglalja méltó helyét a kortárs képzőművészet színes palettáján. POLENOV-MÚZEUM Az Oka-kanyarban lévő történelmi, művészeti és természetvédelmi terület még azoknak is ismerősnek tűnik, akik, soha nem jártak arra. Nem is csoda, hiszen vásznain számos alkalommal megörökítette ezt a tájat Vaszilij Polenov orosz festőművész, innen merített ihletet alkotásaihoz Ilja Repin, Iszak Levitan, Konsztantyin Korovin, gyakori vendég volt a tájon Fjodor Saljapin és az orosz nemzeti kultúra sok más nagyszerű képviselője. Az idelátogatóknak úgy tinik, heigy a homokos folyóparton sorakozó fenyők öröktől fogva itt őrzik a tájat, pedig ez az erdő emberi kéz munkája. Vaszilij Polenov a falusi földközösséggel cserélte el homokos tájra fekete földbirtokát. Házát ezután barátai segítségével, s egy festőművész tévedhetetlen ízlésével építette fel. Polenov felvetett egy, az akkori időben képtelennek tűnő ötletet: Oroszország kellős közepén nyissanak nyilvános múzeumot. A jövendő képtár első képeit Ilja Repin ajándékozta a múzeumnak. 1892-ben Vaszilij Polenov álma megvalósult.
