Nógrád, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

i „Európa- patadigma“ Vannak fogalmak, amelyek rem határozhatók meg egyetlen szóval, sőt — nem egyszer — könyvtárakat ír­nak tele róluk. Ilyen az Eu- rópa-fogalmunk is. Vitányi Iván esszéjének címében a paradigma .kifejezést hasz­nálja, amelyről az olvasható, az idegen szavak szótárában, hogy „bizonyításra vagy ösz- szehasonlításra alkalmazott példa”. Joggal vetődhet föl a kér­dés, hogy miért kell itt és most, Magyarországon a XX. század végén az Eu- rópa-fogalmunkat újrafogal­mazni? Erre válaszolhatjuk azt is, hogy a magyar töré- nelem sem „szól” másról, mint önmagunk, illetve az Európához fűződő viszo­nyunk megfogalmazásáról. Európában élni nem csu­pán földrajzi meghatározott­ságot jelentett, jelent, de programot, célt is, ha úgy tetszik küldetést. Vitányi Iván az Előszóban elmondja, hogy tanulmányát, eredetileg egy nemzetközi, közös kutatás számára készí­tette. A könyv alcíme: Eu­rópai kultúra, — világkultú­ra, tehát a szerző bizonyos történelmi áttekintéssel ma­gának a kultúra fogalmának, a definiálására is vállalko­zik. Nem először és nem el­sőként — tegyük hozzá. Ennek a jogosságát és hasznát is sokan megkérdő­jelezik mostanában, pedig nincs igazuk. Nincs iga­zuk pedig azért, mert —, hogy a címből már ismert szót használjam — korunk éppen a paradigmavál­tásé, amikor átrendeződnek a sorok, újra kell értelmez­nünk és fogalmaznunk több ismert vagy ismerni vélt je­lenséget, tényt, fogalmat. In­dokolja ezt — többek közt — az aggodalom az európai­nak nevezett értékekért. Melyek ezek? A sor elejére kívánkozik a humánum fogalma, amely az ókori görögöktől napjain­kig többször is átfogalmazó­dott, de Lényegét megőrizve, gazdagítva. Leegyszerűsítve a személyiség tiszteletének nevezhetnénk ezt, az én meg­becsülésének. De minthogy az én fogalma csak viszo­nyaival határozható meg a nagy gondolkodók Ariszto­telésztől — Hegelen — Marx­on át Freudig mindenkor a társadalomról, a közösségről is szóltak, s természetesen a kultúráról. ' Arról a kultúráról, amely úgy része az életnek, hogy egyszerre meghatározott és meghatározó, mert eredmény is, ösztönző-rendszerező erő is. A fogalom Európa törté­nelme során koronként vál­tozott, mert tágult és pon­: 8 NÓGRÁD - 1987. április 25., szombat tosabbá vált. Felöleli az egész életet: a termelést, az embe­rek egymáshoz való viszo­nyát, azaz társadalmat, s ter­mészetesen azt a művészetet, valamint tudományt is, amely mindezt visszatükrözi, ábrá­zolja, feldolgozza, de azt a viszonyt, módot is, ahogyan az ember él ezzel a kultúrá­val. Az egyik lehetséges fel­osztás tehát a „magas” és mindennapi kultúra, míg a másik (ez már századunk „terméke”); a humán és a technika-természettudomá­nyos. Vitányi tanulmányból is az derül ki, hogy az a fel­osztás, vagy megosztás csak elméleti lehet, mivel az élet meghaladja, Illetve új módon fogalmazza meg. Napjaink­ban a technikai és a humán kultúra szembenállása, illet­ve azok dialektikus egysége foglalkoztatja Európát és a világot. A dilemma — első látszatra — az, hogy a gazda­ság fejlődésének a motorja a magas szintű technika. Ugyanakkor már látszik az egyoldalúság veszélye is. A korszerű technika sem sajá­títható el, működtethető ugyanis a teljes személyiség fejlesztése, kibontakoztatása nélkül, ez pedig a kultúra teljes birtoklását feltételezi. Tehát a technikai-természet­tudományost és a humánt együtt. Mégsem volt talán haszontalan a szétválasztás, szembeállítás, ha ez egy új, magasabb szintű szintézist, definíciót készített elő. A könyv utolsó fejezete a magyarság helyét, helyezetét körvonalazza, sommásan. Adyt Idézi aki nagyratörő vágyainkat, kudarcaink utá­ni porbahullásafinkat, letö­réseinket fogalmazta meg, visszamenőleg a történelem­re vonatkoztatva is, de mind­máig ható érvénnyel is. Európaiságunk, viszonyunk a kultúrához, a haladáshoz ma is olyan program, amely komoly elszánást, szívós mun­kát erőfeszítést igényel és feltételez. Jogunk von a büszkeségre is, okunk az elkeseredésre is, de sem az önelégültség, sem önfeladó fatalizmus nem indokolt. Horpácsi Sándor Művelődési bizottsága? a megújulás útján A munkahelyi művelődés és a művelődési bizottságok munkájának folyamatos se­gítése érdekében a Szakszer­vezetek Nógrád Megyei Ta­nácsa tavaly munkaközössé­get szervezett a művelődési ■ bizottságok titkárainak, fe­lelős képviselőinek. Ennek az alapvető célja az volt, hogy fórumot teremtsen a tájékozódásra és tájékoztatás­ra. A munkaközösségi fog­lalkozásokon egyrészt auktuá- lis művelődéspolitikai kérdé­seket vitattak meg, művelődé­si mozgalmakról, a nagyobb közösségeket érintő rendezvé­nyekről szóltak, ismertették a közművelődési intézmények, és más társszervek kulturális ajánlatait. A másik oldal: az SZMT- nek ez a munkaközösség le­hetőséget teremtett informá­ciók gyűjtésére a munkahe­lyi művelődés eredményei­ről, a gátló tényezőkről, a tervek gyakorlati megvalósu­lásáról, és arról, miben vár­nak segítséget ezek a testü­letek. Emellett mód nyílott egymás munkájának megis­merésére, konzultációra is. Tíz alkalomra terveztek közös programot, ennek két­harmada valósult meg. Elma­radt a létszám is az eredeti­leg várttól — 30—35 sze­mély helyett rendszeresen csak ennek fele jött el a ren­dezvényekre. Idén májusban, szeretnék megűitani a mun­kaközösségi tevékenységet, és egyben, szélesíteni a kört; különösen a mezőgazdasági üzemekből várnak több kép­viselőt. A munka és művelő­dés mozgalom aktuális kér­dései mellett foglalkozni sze­retnének a munkahelyi mű­velődés éves és középtávú terveinek készítésével, a jó­léti és kulturális alapok fel- használásával, a művészeti nevelés és ízlésformálás lehe­tőségeivel, az amatőr művé­szeti mozgalom, a kis alkotó közösségek szerepével. Terv. hogy kihelyezetten rendezik meg egyik-másik összejöve­telt, így a helyszínen, a gya­korlatban ismerkednek meg a művelődési bizottságok munkájával. A pedagógiai szolgálat nyilvánossága őszinte örömünkre, soka­sodnak azok a jelek, amelyek az új minőséget jelentő vál­tozások cselekvő gyakorla­tára utalnak megyénkben. Ezek közé sorolhatjuk a megújulás folyamatát élő Nógrád Megyei Pedagógiai Intézet törekvéseit, amelyek szemléleti alapját az általá­nos reformtörekvések és a legjobb pedagógusok meg­újulási szándékának szinté­zise adják. Ez a szemléleti és munka­társi nyitottság szerencsésen párosult a tevékenységi for­mák gazdaságával és hiteles­séget szavatoló szakmai el- mélyültséggel. Két új munkaformára ala­pozhatjuk ezt a megállapítá­sunkat. Mindenekelőtt az iskolákkal kialakított kap­csolatok intenzitására, az élő együttműködés érdekeltségi rendszerének a kidolgozásá­ra gondolunk. A másik vo­nulat a szakmai publikációk, kiadványok következetes és igényes szerkesztői munkála­taiban, kiadói gondozásában követhető nyomon. Mindkét munkaforma, az információk demokratikus, praktikus és a szakmai tuda­tossághoz nélkülözhetetlen, áramlását. biztosítja. A Nógrádi Pedagógad Füze­tek első évfolyama immár va­lódi kritikát igényel. A szak­mai publikációk szerkesztésé­ben egyébként érzékelhető a meghatározó folyamatok szemlézése (bizonyos tan­tárgycsoportok helyzetének bemutatása, a könyvtár és is­kola kapcsolatrendszere), és az intézménytípusokra jel­lemző eredmények összegzé­se (gyógypedagógiai, napkö­zi, óvodai nevelés, általános iskola stb.). A dolgozatok több esetben kapcsolódnak az új oktatási törvényekben is központi helyre került intézményszer­vezeti reformokhoz (a munka- közösségek funkcióváltozá­sa, az új gazdálkodási mód­szerek bemutatása stb.) Az „Iránytű” és a többi friss tud­nivalót közlő „információs- levél” a Pedagógiai Füzetek­hez hasonlóan a szakmai együttgondolkodást, a dina­mikus kapcsolatok létrejöt­tét segítik. Feltételezésünk szerint ezek tartalmát a jö­vőben bátran bővíthetjük a megyénkben megvalósuló kí­sérletek, innovációk nyomon- követésével, az iskolák éle­tének legfontosabb mérhető, mutatói alapján bizonyos „rangsorok” közlésével, va­lamint a pedagógustársada­lom megyei és regionális ese­ményeinek „kommentálásá­val”. A Nógrád Megyei Pedagó­giai Intézet ismertetett ki­adványai olyan tartalmakat hordoznak, amelyek hatása szinte közvetlenül érzékel­hető a használható ismeretek közvetítésén túl a szakmai­emberi közösségek formáló­dásában. A nem lebecsülen­dő anyagi ráfordítás pedig kamatos kamattal megtérül, ott, ahol a pedagógusközös­ségek — tevékenységük fej­lesztéséhez, a műhelymunka elmélyítéséhez — élnek az így kínált lehetőségekkel, il­letve amikor az egyes peda­gógus is kapcsolatba kerül a hivatását szolgáló szakmai nyilvánossággal. A változások értelmezésé­vel kezdtük a megyei peda­gógiai intézet néhány ro­konszenves kezdeményezése- nek a bemutatását. A folya­matokból ezúttal csak részle­teket villantottunk fél. Ám bízunk abban, hogy e mos­tanihoz hasonló, szövetséges, együttműködést megfogalma­zó gondolattöredékek is hasz­nálhatók lesznek a pedagó­gusszakma becsületét hitele­sítő, oly régi hiányt pótló vállalkozásban. Ennek a programnak a ve­zérlését joggal várhatjuk az intézettől. Hiszen törekvéseik Iránya jól érzékelhető, mun­kájuk a pedagógusok figyel­mén túl a gyermekek, az is­kolaügy, de a társadalmi vál­tozásokra érzékeny olvasók figyelmét, segítő támogatását egyaránt megérdemli. Németh János István IIIIHIHIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIII ........I....Illltllllll....Illllllll....mii............................................................................un....Illllll....Illlllllll IIII11 III IlillllH lllllll III ■ III I Ilii A késő tavasz szűkmarkú. an bánt a napfénnyel. Hideg esőket ontott az ég csípős szelek kíséreté­ben. Apró szemekkel, kitartó­an esett napjában többször is végigverte a falu utcáit. A röpke napsütéses órák feledtették az emberekkel az esőt, a tócsák gyors száradás­nak indultak, s a levegő ilyenkor megtelt langymeleg párával, és a madarak hangos csicsergésbe kezdtek. A kutya ott feküdt egy fü­ves, napsütötte partoldalon a tanácsházát övező park kerí­tése mellett. Szürke volt, szin­te hamuszürke, korcs és jel­legtelen. Szőre foltokban, lon- csos csomókban tapadt a bő­rére, és az esőtől még ázot- tabbnak tűnt. Jobb oldalán fe­küdt, lábait teljesen kinyújt­va, szinte élettelennek hihette volna bárki, ha nem figyeli a szemelt, melyek álmosan le- lehúnyódtak olykor, de min­den zörejre, lábdobogásra, beszédre előtűnt az aláeresz­kedő szemhéjak mögül a szomorú szempár. A vak Is láthatta, hogy a szürke ebnek régóta nincs gazdája. S ha valaha látott is jobb napokat, az réges-rég lehetett. Az is elképzelhető, hogy a közelben lökték ki egy kocsiból, hogy haza ne találjon, s azóta is egyre vár­ja a gazdit. A falubeliek ismerték a kóbor kutvát. Utánaszpgődött minden biciklisnek. Nvelve lógott a nagy igyekezettől, s BUKO A N tüdeje zihált, egyre kevésbé bírta az iramat. Volt, aki megtréfálta, füty- työgve hívta maga után csa­lóka reményt keltve benne, aztán mikor már örömvak- kantásokkal mellészegődött, jól beletekert a pedálba, és vigyorogva nézett a lemaradó jószágra. Aztán volt olyan is, aki jól oldalbarúgta. Az asszonyok gyerekeiket féltették tőle. — Már megint itt van ez a koszos dög! — kiáltottak rá, amikor az élelmiszerbolt kö­rül sündörgött. A gyerekek nem féltek a kutyától, neki hajították a kifli végeket, zsíros és vajas kenyereiket osztották meg vele, s a kutya hálából részt- vett hancúrozásaikban, noha láthatóan fáradt volt és öreg, de az is lehet, hogy a ma­gány és a gazdátlanság miatt látszott öregebbnek és eleset- tebbnek. A vörös hajú Sokovácz Jós­ka egyszer haza akarta vinni. Még soha sem volt kutyája, ő maga vörös haja miatt min­dig kilógott a gyerekek kö­zül. Az iskolában csúfolták, a kompániák sem fogadták be igazán. A kutya mintha megérezte volna, hogy gazdá­ra lel. Hűségesen kocogott Sokovácz Jóska után, lesve minden mozdulatát, farkcsó­válással és gyors nyalintások- kal köszönve meg a simoga­tást. Jóska a kapu előtt megállt néhány pillanatra. Azután füttyentett, és been­gedte a kutyát. Apja éppen a kertből jött kapával a vállán. Komoran kérdezte: — Ez meg micsoda? — Egy kütya, édesapám. Ugy-e itt maradhat? Még so­hasem volt kutyám... — Még mit nem?! Taka­rítsd el azonnal! A gyerek még próbálko­zott, de az apja magasra emelte a kapát. A kutya, mintha csak meg­értette volna, egészen kicsire összezsugorodva somfordáit a kapu felé. Ott leült a földre és vinnyogott. — Várj ... mondta Jóska. Várj csak, kis kutyám... Az­zal beszaladt, és egy szelet kenyérrel tért vissza. A kutya óvatosan szájába vette, és el­indult vele a főutca irányá­ba. Nyilván ott volt neki rej­tekhelye valahol a parkban, valamelyik fa alatt, vagy árokparton, ahol elrejthette magának az ennivalót. Egy piaci nap — szerda volt éppen — a kutya lélek­szakadva rohant végig a fő­utcán, majd hirtelen kanya­rodással egy mellékutcába fu­tott. — Itt szalad! — Ott van! Ott ül a bolt mellett! — Behúzódott egy kapualj­ba. — Fogjátok meg! Kapjátok el! Ilyen és ehhez hasonló ki­áltások kíséretében egy ke­rékpáros fiatalember, a fa­lu hivatásos sintére vállára vetett vastag kötélhurokkal, kerékpáron üldözte a kóbor ebet. Az pedig, mintha csak meg­érezte volna, hogy az életéről van szó, s hogy most halálos ellenségével, hóhérjával áll szemben, utolsó erejével me­nekült. Szerda volt, piaci nap. Asszonyok jöttek-mentek, be­vásároltak, az úton mindenfé­le jármű tolongott. Igv tör­ténhetett, hoev a halálra ül­dözött, gazdátlan kutvának sikerült egérutat nyernie. Hajnal volt. Megint hideg eső szemer­kélt, és karcos szelek nvarga- lásztak a földeken. A fáit lorribjai között fázósan hall­gattak a madarak. Egy kakas Magyar képzőművészek a Szovjetunióban Á múlt évben a Szovjetunióban járt művészek munkáiból rendezett kiállítást a Szabadfoglalkozású Képző- és Ipar. művészeik pártalaip^zervezete, és a Magyar—Szovjet Bará­ti Társaság a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Bu­dapesten, a Semmelweis utcában. Képeinken Pató Róza Felszabadulás című szobra, és Prepelicza Katalin Hagy- HiakuDola című eohelinií- látható

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom