Nógrád, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
Moszkvai filharmonikusok Salgótarjánban Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál vendégeként hazánkban turnézott a Szovjetunió Állami Kis Szimfonikus Zenekara, Jurij Szimonov karnagy vezetésével. Salgótarján közönségét az a szerencse érhette, hogy a Budapest Kongresszusi Központban elhangzott teljes műsort hallgathatta meg, vasárnap este a József Attila Városi-Megyei Művelődési Központ nagytermében, ami ezen az esten egészen kicsinek bizonyult. Részben, mert a zenekar nevében a „kis” jelző csupán az átlagéletkorra vonatkozhat, mert létszámuk (kb. 60 fő) bőven meghaladja ezt. Fiatalságuk láttán felmerülhetett a gondolat a műsort ol /ásókban: a választás nem lesz egy kicsit nehéz? Wagner Rienzi-nyitányának első hangjainál már érezhettük, hogy kivételes est részesei lehetünk. Az utóbbi évtizedek oly híres szovjet hegedűoktatása itt egyértelműen bizonyított volt. Egységes tónusú, meleg hangú és technikailag olyan magas szintű vonóshangzást és hangszerkezelést láttunk és hallottunk, amely igen ritka jelenség. Jurij Szimonov impozáns beszélgetése” a dinamikai lehetőségek olyan széles skáláját vonultatta fel abszolút könnyed technikai megoldással. melyet a szakemberek is csak akkor vettek észre, amikor már megtörtént. Az egész program interpretálására jellemző volt — a színpadi hatások pontos ismerete és alkalmazása mellett — a művek vezényléstechnikájának ..milliméter pontossága” kidolgozása. Szélsőséges tempóváltásait is úgy hozta a zenekar tudtára, hogy mozdulataiban már eleve benne volt a megvalósítás is. Különösen kedves része volt a hangversenynek a következő mű, Mendelssohn csodálatos Hegedűversenyének előadása. A darab a fiatal magyar hegedűművészek egyik legkiválóbb képviselőjének, Szabadi Vilmosnak a szólójával hangzott el. Közhely lenne újra leírni azokat a jelzőket, amelyeket a zenekarral kapcsolatban már olvashattak. Az azonban igen nagy hatással bírt mindenkire, hogy a zene világa milyen csodálatosan egyenlő minden nemzet számára. A magyar szólistát olyan odaadással és egyetértéssel kísérte a szovjet zenekar, mintha egész életükben együtt muzsikáltak volna. Azt hiszem, ezen az estén a nagyterem telt házának minden tagjában visszhangzott ez a mondat: „A zene nem ismer határokat! A hangverseny második felében Csajkovszkij Hamlet című nyitányfantáziája, Szkrjabin Álmodozás és Rimszkij-Korszakov Spanyol Capricco című művei hangzottak el. Ezek szintén alkalmat adtak arra, hogy a fiatal zenekar bizonyítsa kivételes technikai felkészültségét és tagjainak korát meghazudtoló zenei érettségét. S miután Salgótarján városa nevében Lakatos Judit művelődési osztályvezető köszöntötte a zenekart és karmesterét, a közönség hangulatát azzal tudom legjobban érzékeltetni, ha leírom: hat ráadást adtak a szovjet zenészek, Csajkovszkij, Medel- ssohn, Brams legismertebb műveinek részleteiből. A ’zenekar is jól érezte magát. Ezt külön bizonyítja, hegy Salgótarjántól a Rákóczi-in- tíuló hangjával köszönt el a Szovjetunió Állami Kis Szimfonikus Zenekara. Beeze Lajosné Szép magyar beszéd Befejeződtek az előversenyek Befejeződtek az előkészületek a szép magyar beszéd országos döntőjére, amelyet az idei tavaszon, április 24. és 26. között ismét Győrött rendeznek meg immár huszonkettedszer. Az esemény házigazdája ezúttal is a Kazinczy Ferenc Gimnázium és Szak- középiskola lesz. A Kazinczy Ferenc nevét viselő vetélkedő megrendezésével a helyes kiejtést, a szép Harmincöt éves, feje- búbja fehér, hasa hordónyi, szuszog és szüntelen dicséri magát. Az élet ismerője, ura ő, a pöffeszkedő, gőgös, Onas- sis, aki előtt nincs lehetetlen. Aznap intézte el a honvédségnél, hogy mindennemű katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítsék, mert papírja van róla, hogy sok. a vő- rösvérsejtje. Marha- és sertéshústól óvakodnia kell, rántott csirkét zabái. Szeszes italt fogyasztania tilos a mája miatt. Onassis kis szigete a zsámbéki hegyoldal egy darabja. Itt uralkodik e9V szeméttel telehordott meredély, s egy Skoda-roncs fölött. A ragyogó tavaszi kék égbe merészen köpi a füstöt egy gyárkémény. Kétségtelen azonban, hogy panorámás a telke. Az élet magyar mágnása kirámol a kalyiba mögötti budiból, egyelőre a foltos zománcú fürdőkádba, ami a vese alakú, kék reflektorral megvilágított fürdőmedencét helyettesíti. A rózsaszín egérirtót tartalmazó doboz kibomlik, káromkodik. A balta nyele behasadva, a feje rozsdás. A gumicsizma bobeszéd terjesztését tűrték célul. Az idei előversenyek befejeződtek; az iskolai, a fővárosi és megyei versenyeken mintegy 30 ezer gimnazista, szakközépiskolás és szakmunkásképzős tanuló vett részt. Budapestről, a 19 megyéből, valamint az öt vidéki nagyvárosból — Győrből, Pécsről, Szegedről, Debrecenből és Miskolcról —120- an jutottak tovább. Gulay István: 4 zsámbéki Onassis kánál szakadt. Málló, barna zacskóban kilónyi rozsdától elvékonyodott, görbe szög. Egyet baltával megpróbál kiegyenesíteni — kettétörik. A hajolgatástól légszom- jasan a kalyiba előtti pádra huppan. — Márta — ordít. — Dolgozok, mint egy állat, s nem hozol egy pohár bort! Felesége a kislánnyal kihűld egy egész palackkal: „Mond meg neki, hogy meg fog dögölni tőle!” Üvegből iszik. — Márta! Milyen fa ez, amelyik már virágzik? — Mandula! — Marha szép. Látod, kislányom, ilyen a mandulavirág. Mindenetek megA döntőbe jutott fiatalok két zsűri előtt vizsgáznak, az egyik csoportban a gimnazisták és a szakközépiskolások, a másikban a szakmunkás- képzősök. A versenyzőknek kötelező és szabadon választott prózai. szöveget kell elmondaniuk. A két zsűri díszelnöke Péchy Blanka érdemes művész, a Kazinczy-díj alapítója. vem! Minden hét végén szívhatjátok a jó levegőt! A ház olajos-szurkos, villanypóznalábakon áll. Az ablakkeret piros. A kis teraszon jégszekrény roncsa, abból is ki kellene pakolni a limlomot. — Mit csináltok? Dolgozhatnátok egy kicsit ti is! — Vidd ki a szemetet! Bemegy, fogja a vödröt, kilép a kerítés kapuján, a meredélybe önti tartalmát. Nem állhatja a házimunkát, méltatlan egy olyan férfihoz, mint ő. Szomszédolni indul, présházról présházra ődöng. Ebédig el akarja ütni az időt. Nagy a hasa, nagy a tekintélye. Tréfálkozik: „XJgyse volt itt még eddig csoportvezető!” Kockás kartonszoknyában ás egy asszonyka. Ö Maria Callas. Odamegy hozzá: — Mit csinál kishegyed? Az ifiasszony kacarász. abbahagyja az ásást. — Arisztotelész Onassis vagyok. csoportvezető és hajómágnás. Remekül mulat. Melegíti a napfény fehér tonzú- ráját. A sziget partját autóbuszzúgás csapdossa. Kultúrák, kényszerek SOKÄIG FOLYT a vita: áru-e a kultúra, vagy sem? Érvek ós ellenérvek csatároztak egymással, ám a valóság kemény tényei mára eldöntötték a kérdést. A kultúra — olykor meglehetősen szokatlan köntösben jelentkezve — igenis jó pénzért eladható, tehát: áru. Az új és új műveltségi és szórakoztató di* vatok esetében a közönség azonnal és érzékenyen reagál, hajlandó sorban állni, vagy megfizetni azt, ami kell neki. A kultúrára vonatkozó elképzelések és felfogások mára tarthatatlanná váltak, a klasszikus művek, az értékek erőltetése ellenkező hatást keltett: csömört és visszatetszést a közvetítők, befogadók oldaláról egyaránt. A populáris, a tömegkultúra termékei, a társadalom széles rétegeiben találtak megértésre, szinte beözönlöttek abba a sajátos vákuumba, amely bizonyos illúziók és elfoglaltságok nyomán keletkezett. A kulturális forradalom és a kultúra (mindenáron való) demokratizálódásának ábrándja szép csendesen kimúlt, elszendere- dett. Hihetetlen differenciálódás zajlott le ezen a téren, szertefoszlottak azok az álmok is — miként Veress András a Napjaink egyik számában megállapította —, amelyek „a kultúrát is egységesnek, tagolatlan egésznek szerették volna látni”. Hirtelen, szinte a semmiből keletkezett — a legmodernebb médiák közvetítésének segédletével — az új, eltérő minőséget kínáló kulturális piac. Mára valóságos dzsungel alakult ki: könyvek, hanglemezek, kazetták és videofelvételek ontják az áldást, hihetetlen változatosságot, formai és tartalmi újszerűséget sugallva. A hivatásos kiadók mellett megjelentek a különböző kiadói társulások, gmk-k, az ilyen-olyan kiadói fedőszer- vek, melyek az éppen aktuális szenzációt (divatos szerzőt) dobják be a köztudatba — hihetetlen gyorsasággal és leleményességgel. S főként: jó nyereséggel! És a vevők tolonganak a könyvesboltokban, az alkalmi elárusítóhelyeken... Mintha a gazdasági kényszerrel párhuzamosan hatna egy másik, az életforma változásából eredő kényszer is. A sikert a kettő együtt magyarázza. A mai emberek többsége aMgha éri (érheti) be azzal a jövedelemmel, amit a munkahelyén keres a nyolc óra alatt. Kutatja és meg is találja a mellékes jövedelmek sokféle forrását, amivel fenntarthatja megszokott életnívóját, sőt némi gyarapodást is produkálhat. így aztán már nem futja sem idejéből, sem energiájából másra, mint a szórakozásra, kikapcsolódásra, az ilyen jellegű művek (film, hanglemez, video) fagyasztására. Fura ellentmondás keletkezik ennek következtében: az egyén munkájában mind igényesebb, mind riágyobb szakmai műveltséggel van jelen, kevés szabadidejét részben szakismeretek megszerzésére, részben a teljes kikapcsolódásra, igénytelenül tölti el. S ebbe az életformába már aíig férnek be a kísérletező irodalmi művek, filmek, az avantgarde legújabb képzőművészeti fejleményei. Az új közönség már nem is tagadja ezt a fajta művészeti megnyilatkozást, egyszerűen nem vesz tudomást róla. Átnéz a kortárs művészet feje felett, bonyolultságát, kódrendszeréit nem értékeli, nem kívánja megfejteni. Beéri a maga egyre növekvő kontinensével, műfaji változatosságának hihetetlen sokszínűségével, a nyomasztó jelenből való menekülés utópiáival. S még azt az elégtételt is bezsebelheti, hogy időnként rangos szerzők adják le névjegyüket ezen a téren, megirigyelve az anyagi sikert és a népszerűség kínálta előnyöket. ' A szakadék tehát az elit és tömeges művészet, kultúra közt nem csökken, hanem nő. Kétségbe kell-e esünk emiatt? Egyáltalán- valóban csak szakadék van a két szféra közt? Én úgy látom: az áthatások ma is megvannak, legföljebb rejtettebbek, nehezebben hozzáférhetőek. Gyakran megfigyelhető, hogy mind az az érték, gondolati, érzelmi képződmény, ami a magas művészetben létrejött, sajátos „fordításban”, bár, de beszivárog a tömegkultúra tartalmaiba, eszköztárába. Mintha különös „munkamegosztásnak” lehetnénk tanúi: a laboratóriumi kísérletek egyes termékei elterjeszthetők, mások nem. Ám ez nem feltétlenül értékítélet. Ma egyébként is úgy tűnik: a magas művészetben mindennél fontosabb, a saját autonómiának a Jaiélése”, a sajátszerűség érvényesítése. Ha innen nézzük, ez megint bizonyos kényszer, ha nem is külső, hanem belső. A belsőből vezérelt művésznek megvan a maga „látomása” arról, mit akar létrehozni; az előzmények logikája mire készteti, merre irányítja. Ambíciója, hogy az évszázados, sőt évezredes folytonossághoz, amit az emberiség művészete jelent, hozzátegye a maga részét. S ez számára olyan feladat, kihívás, amely elől nem térhet ki. Az elkülönülés tehát nem okvetlenül terméketlen állapot, inspirativ tényezőket is tartalmaz, mindkét kultúrkörben. Ami nem célravezető: valamiféle ál-kultúrdemokratizmus jegyében hamis egységet teremteni. Ősz- szemosni a mind karakteresebb különbségeket, egyiket a másik ellen fordítani. A szórakoztató tömegkultúrától számon kérni a, nembeli tartalmakat, műfajaitól a stílusesz- ményekct, vagy fordítva: a magas művészettől a közérthetőséget, az azonnali „fogyasztó hatóságot”. KÉNYSZEREK HATNAK hát a jelenkori kultúrában, amely még a leírtaknál is sokrétűbben tagolt. Ezek kibontakozása, a részek pólusok köré rendeződő vibrálása teremtheti meg sst a világot, amely egyszerre kaland és kihívás, szórakozás és önmegvalósítás. Ha minden szférájában a minőség elve uralkodik, akkor a vele kapcsolatot teremtő egyén csak nyerhet. Személyiségének (néha rejtett, takargatott) igényeit elégítve ki. P. L Töprengő arcok, félsze- ■ gén felnyújtott kezek, esetlenül megható mozdulatok. A ceruza még merev a kézben, a betűk még nem akarnak gömbölydeden kerekedni, a szótagok késnek szépen csengő szavakká formálódni. Még szokatlan a -egula, a gyermekszívek még a gondtalan pajkosság melegét őrzik, ám a csengőszó rádöbbent: a labda helyett ott az irka, s a hajasbaba vonalas füzetté változott, s cipelni kell a sok-sok tudománytól súlyos iskolatáskát. Meg kell tanulni irni, rá kell érezni a betűk titkot rejtő világára, fel kell fedezni a számok birodalmát. A Béri Általános Iskolában 21 nebuló birkózik az irás-olvasás művészetével, nyugdíjas tanító nénijük, idősebb Tarci Lászlóné segítő gondoskodásával. Képriportunk néhány ellesett tantermi pillanatot örökít meg. Kisiskolások Béren
