Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
Tardi Gábor: A SORS EZER REJTELEM... A ranyéletük volt az öregeknek, Naphosszat ott ültek az önkiszolgáló étterem márványasztalánál, s amikor kiürült a vizeskancsó, a leszedőasszony máris másikat tett eléjük. Naponta egyszer főzeléket ettek szafttal, az ínyencek olykor még egy adag gránátoskockát is megengedtek maguknak. Eszegettek hát, kortyolták a vizet, beszélgettek; szemezték napjaikat. A legszebb .öregasszonyt Mariankának hívták. Bár nagyon öreg volt már, de a ráncos bőr alatt a csontozat egykor finom metszésű arcról, tartása arányos termetről árulkodott. S belül sem ronthatta meg az öregség és a magány, hiszen többször kijelentette, hogy igazán harmonikus családi életet él a férjével, aki egyébként jó nevű állatorvos, no és a lányával meg az unokáival. — Akkor pediglen miért nincs azzal a népes családjával, ha szabad érdeklődnöm? — bökte felé sebhelyes, sárgászöld árnyalatokban játszó állát Sárdi tata, az örök kötekedő. Sárdi tata sérülését saját bevallása szerint a lakásában szerezte, mikor kilépett a fürdőkádból, és a hirtelen vémyomásváltozás- tól elvágódott. A rossznyelvek viszont azt rebesgették, hogy a saját fia ütötte meg egy szóváltás során, aminek előtte az öreg kölcsönért folyamodott hozzá; utóbbit látszik Igazolni, hogy Sárdi tatának, elmondásával ellentétben nem volt lakása, következésképpen fürdőkádja sem lehetett. — A férjem rendkívül elfoglalt, ha tudni akarja — húzta Id magát egy kicsit Marianka. — A lányom dolgozik, az unokáim pedig óvodában vannak. — Mariankának tökéletesen igaza van — jegyezte meg Pálos úr, egy halk szavú, finom modorú férfiú. — A szabad Idejét mindenki ott tölti el, ahol kedve tartja. — Magától sem kérdezi senki, miért nincs a drága fiacskája mellett — hallatszott az asztal másik feléről. — A fiamat kitagadtam — közölbe Sárdi tata, amivel nyíltan beismerte vereségét. — Aztán miből tagadta ki? — évődött a narancssárga mellényes utcaseprő, aki csak húsz percekre ült le az öregek asztalához; igaz, azt sűrűn megtette. — Miből, miből, hát a vagyon ómból! — vágott vissza Sárdi tata. — Vagyonából? — kérdezett vissza fölényes ábrá- zattal az utcaseprő. — Legfeljebb a bolháiból... Sárdi tata megvető pillantást küldött az utcaseprő szorosra gombolt, kétes tisztaságú ingére, melynek gallérja mint két kicsiny szarv meredt előre. — Jobban teszi, ha tartja a száját, — vetette oda. — Maga a parkban hál, a pádon. — Honnan veszi ezt a arcpirító hazugságot? — kiáltotta az utcaseprő. — Láttam. T — Aztán mikor látta? I* - A* egyik éjszaka. — Mit keresett volna maga éjszaka a parkban? — A menyasszonyommal sétáltam, ha olyan kíváncsi... — Méghogy menyasszonya! — Az utcaseprő hátravetette a fejét és felnevetett; hangja csikorgó lánckerék zörejéhez hasonlított. A nevetés hörgésbe fulladt, majd egy kis csönd telepedett az asztal köré. — Habókos vénember... — Ne bántsuk egymást, kérem — szólt közbe Pálos úr, s megigazította kopottas kézelőjét. — Sárdi tata talán nem is az úttisztító urat látta abban a parkban aludni, miközben üres padot keresett magának... — Oly lénvegtelen az egész — bólintott Marianka. — Magának könnyű, szép otthona van — mondta az utcaseprő. — Fűtött szobája. — Ágyban alszik, ha úgy akarja... — toldotta meg Sárdi tata. A leszedőasszony hófelleg- köpenye suhant mögöttük, egy pillanatra elnémultak, megvárták, amig nehány gyors mozdulattal tisztára törli előttük az asztalt. — A múló idő változást hozhat, biztosan sok szép vár még mindannyiunkra — mondta Marianka. — A sors ezer rejtelem... — fűzte hozzá finom mosollyal. Az öregek egyszerre bólintottak, mint gyertyák lángjának sora, ha szellő éri. o o o A a önkiszolgáló éttermet váratlanul bezárták, átalakították, és magánkézbe került. Sára asszony, a tulajdonos saját kezűleg hordta ki az asztalokhoz az egytálételeket, s miközben a tálcával a vendégek fölé hajolt, elnehezedett keble sürgetően meg- megdöüködt* az étkezni vágyót. Marianka volt az első visz- szatérő a régiek közül. Beóvakodott az üvegajtón, körülnézett: a fényesre dörzsölt asztalok mellett rendben sorakoztak a székek, csillogott a pult is, mely mögött katonásan álltak a különböző nagyságú tányérok. Szokása szerint kissé felszegett fejjel, büszke tartással tipegett a helyére. Főzeléket rendelt, és kivételesen egy szelet sültet is kért hozzá. Lassanként aztán visszaszivárogtak a többiek is, egy héttel a nyitás után már valamennyien ott ültek a hosz- szú asztalnál. Sára asszony először nem szólt, csak a pult mellől pillogott feléjük súlyosakat. Később hozzájuk lépett, s fennhangon tudakolta, hogy szolgálhat-e még valamivel; Sárdi tatának az üres tökfőzelék után desszertet ajánlott, az utcaseprőnek egy jó erős feketekávét tejszínnel, míg Pálos úrnak primőr gyümölcsöt. Az öregek lesütött szemmel rázták a fejüket. Ezek után más módszerrel próbálkozott: — A főzelék elfogyott — jelentette ki. — Ajánlhatom helyette a bélszínszeletet tükörtojással, vagy a rántott borjúlábat.— A fogak, asszonyság... — nyögte Sárdi tata kínban. — Baj van a fogakkal. — Akkor miért nem csináltatják meg a fogaikat! — csattant fel Sára asszony. — Vagy vegyenek maguknak protézist! — Ennek elsősorban anyagi akadálya van — mondta halkan Pálos úr, és megigazította vékony nyakkendőjét. — Mégiscsak hallatlan... — dohogta Sára asszony, s ahogy megpördült, keblével kis híján lesodorta az utcaseprő fejéről a svájcisapkát. A pulthoz kacsázott, félhangosan beszólt a tálalóablakon: — Itt ülnek naphosz- szat és nem zabáinak... Következtek az egész helyiséget betöltő kifakadások: — Nem forog a placc! Foglalják a helyet a. fogyasztó- vendégek elől! Azután a vizeskancsók tűntek el az asztalukról, mit tehették, tanácstalanul tapogatták. forgatták az üres poharakat, míg Sára asszony föl nem kapkodta előlük, mint száradófélben lévő virágok közül a gyomot. Marianka bizonytalanul felemelte mutatóujját. — Mit akar? — förmedt rá Sára asszony, miközben nyakán kidagadt egy ér. — Egy gránátoskockát, ha szabad kémem — mondta Marianka. — A krumplis tészta elfogyott! — De hiszen a szomszéd asztalnál... — Nincs! — A pulton te„; A kistányérokon... — Nincs!!! Marianka az ordításra még kissé hátrább húzódott, majd az arcán ellazultak az izmok, feje oldalra csuklóit — any- nyi történt, nem több. o o o Pálos ür hajolt fOTÖ először, felemelte a tehetetlen csuklót, várt néhány másodpercet, azután kijelentette: — Nincs többé.— Szegényke-. — sóhajtotta valaki. — Így végezzük valamennyien... :— hallatszott másfelől. — Neki legalább szép temetése lesz — jegyezte meg egy harmadik. — Az állam fogja eltemetni — mondta Pálos úr, és végignézett az asztaltársaságon. — Magányos volt, mint valamennyiünk. Megérkezett az orvos, s rövid vizsgálat után tehetetlenül széttárta a kezét. ára asszony nyomako- dott előre. — Egyik pillanatról a másikra történt — magyarázta. — Éppen a rendelést vettem volna fel, amikor váratlanul bevégeztetett. — A többiek felé vetett egy lapos pillantást. — Maguk is láthatták... Az öregek nem szóltak, félrenéztek. A tetemet elszállították, Sára asszony kiszellőztetett, aztán bekiáltott a tálalóablakon: — Az összes gránátoskocka rendel! Elő maradjon Kis emlékkiállítás a síküveggyár klubkönyvtárában Iványi Ödön festőművész jövőre lenne 70 éves, de 1985-től már nincsen közöttünk. Az 1970-es évek közepén, amikor festői munkásságának újabb, általam legszívesebben „fényes”-nek nevezett korszaka, a nagyméretű, atmoszférikus akvarel- lek születésének ideje jött el, maga is úgy érezte, „új levegőt” fest. Mint mondotta: „Az új problémák új megfogalmazást követelnek és ez frissen tartja az embert, nem öregszik meg. Azt hiszem, nem is tudok megöregedni.” Nem úgy gondolta, persze, hogy rá egy évtizedre elmegy. A fény újrafogalmazása éltette, hosszú évtizedek után — akkor úgy látszott — hirtelen „kivilágosodott?, föloldódott a színekben, a fényekben. Nem az impresszio- nisztikus, hanem a mélyebbről, a lélek belső tájairól sugárzó fényekben. Bensőleg szabadult föl, s a haláláig tartó jó évtized munkásságának legragyogóbb korszakává vált. Mennyiségileg is rengeteget dolgozott, önmagában azonban ez nem volt új. A „váltás” a művészi fölfogásban következett be. Ezért jogos ezúttal élni az egyébként szokványos fordulattal: korán ment el. Valójában kifürkészhetet- lenek a művészi gondolat alakulásának útjai minden életműben. Visszatekintve, bi- zonyos idő elteltével már valamivel könnyebb a helyzet, határozottabb lehet a véleménynyilvánítás. Bizonyos vagyok abban, hogy Iványi Ödön életművének földolgozása a jövőben még tartogat meglepetéseket, az életművön belüli néhány Jellegzetességre azért lehet utalni. A képzőművészeti főiskolát 1943-ban végezte el, Rudnay Gyula tanítványaként indult. Egy ideig a Rudnay-művész- telepen, Baján dolgozott, 1954-től élt Salgótarjánban. Mesterét a romantikus magyar festészet késett képviselőjének tartotta, aki nem egészen találta a helyét korában. Rá is, miként több tanítványára, hosszan tartó hatást gyakorolt, hiszen Rudnay jó mester volt. Iványi is ezzel a rudnays örökséggel indult. Később katonaság, hadifogság következett. csaknem hét esztendő. Utána sok mindent újra kellett kezdenie. Munkásságában évtizedeken át együtt jelenték meg a különböző hazai irányzatok, így a többi között a nagybányai posztimpresszionizmus, az alföldi magyar realista, életképiskola, vagy éppen a konstruktív elemeket hangsúlvozó művészet elemei, sajátos ötvözetben, egy időben szinte képenként más-más hangsúllyal. Olyannyira, hogy voltak, akik bizonyos eklekticizmust véltek fölfedezni mindebben. Bevallom, magam is hajlottam erre, indokolatlannak érezve a kísérletezés ilyen intenzív megnyilatkozását. Jóval később derült ki. s főként a már említett „fényes” korszak idején, hogy bár meglepetés volt ez a korszak, előzményei a művész munkásságán belül nagyon is jelen voltak. Visszatekintve mindez már nem volt kétséges a hetvenes években sem. Hiszen például Iványi mindig nagy gondot fordított a színekre és az általuk közvetített hangulatra, amelv- lyel a kép tartalmi részét kívánta- erősíteni. Ezért volt az, hogy képeinek alapszíne más és más volt. Vallotta: a színek, miként a hangok alapvetően különböznek egymástól, s legalább olyan fontos elemei a képnek, mint a kép kivágása, a kompozíció. Minden képért külön küzdött meg. A „fényes” korszakban pedig szinte sorozatban készültek festői munkásságának nagy ösz- szefoglalásai. visszatekintve már teljesen nyilvánvaló egységet, fényes, iírai atmoszférikus tömböt alkotva. Iványi Ödön életművének, hagyatékának megőrzése aktuális feladat. összegyűjtésére. szakmai földolgozására történtek kezdeményezések, sőt, ez a munka a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban folyamatban van. Terv szerint jövőre, a művész születésének 70. évfordulója alkalmából nagyszabású életműkiállítás — egyúttal emlékkiállítás — nyílik. A közművelődésnek addig is nemes feladata, hogy élő maradjon az éle,mii, beépüljön az érdeklődő salgótarjáni és nógrádi közönség tudatába. Ezt a célt szolgálják azok az emlékkiállításnak nevezett tárlatok, amelyek ki- sebb-nagyobb képanyaggal fogadják az érdeklődőket. Legutóbb tavaly a salgótarjáni Bányász Művelődés Központban volt ilyen kiállítás. Jelenleg pedig a salgótarjáni síküveggyár Mikszáth Kálmán klubkönvvtárában tekinthető meg egy kamaratárlat. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a síküveggyár ki ub- körtyvtárában ez a kiállítás kezdeményezésnek számit, először rendeznek képzőművészeti tárlatot. Dicséret iár a kezdeményezésért, a belső tér viszonylag kicsi, de otthonos. A rendezés kihasználva a belső tér intimitását,' szerencsés és vonzó. Iványi Ödön maga is otthon volt a síküveggyárban, ahol dolgozott is. Tavaly a salgótarjáni szabadtéri szoborkiálhtá- son Szabó Tamás szobrász- művész Ivánvi Cdinről készült portréja' vonta magára a közönség Pigve mét Dicséretes, hogv a síküveggyár megvásárolta ezt a portrét, amely most a klubkönyvtárban látható. Egy piros szegfűszálat helyeztek eléje a megnyitó alkalmára, de azt hiszem, máskor is kerül oda virág. Maga a kiállítás olaiképeket mutat be. jó válogatásban. Látható a Télvég, az Emlékezés Radnótira, a Kekek és zöldek, a Kubikus, valamint csendéletek és enteriőrök. T. E. petröczí Svai LEHOCZKI KAROLY) Nemvalócska Valaha — öt-hatévesen — félelem nélkül álldogáltam a Szövet- és Fejlődéstani Intézet magzat-befőttjei előtt, később, négy termő évadomban sem kísértett sápadt húsuk, s arc-nélküli, hunytszemű arcuk..! De most... hogy 6 (vagy AZ), aki a meggyűrűzött méhben nem lelte helyét, s tőlem, róla mit se tudó anyjától, maga előtt vér-rögöket görgetve megszökött... most már tudom: a vetélés zsigeri riadalma mennyivel nagyobb a világra-szülés bölcsen kimért fájdalmainál. Halotti levél ez a vers, rajta neved, Nemvalócska, ez áll. Hidegben Teérted, miattad bánat görnyeszti a bütykös, téli fákat s mint aki társát szóból sem érti topognak hóban felnőtt emberek. Tavasz, nyár, ősz, mind letűntek. Űjat már csak a fagy hozhat elém. Függök az idő csapzott kötelén, értem a szelek egymásra hágnak. Teérted is. Belül télben, kiszépült, cicomás szűz-fehéren, nézd, külső tavaszok, nyarak, őszök vad lombja nyűtt testünk beteríti. LAKATOS ISTVÁN: Szenf György Büszke vaspaták fenkölten tapossák a bősz sárkányt, a gyalázatosat. Ezer év óta, ezer bronzba öntve, győz mindig a tiszta lovag. Tudna csak szobrot vagy verset faragni szegény sárkányok fajzata: büszke bronzkörmük alatt nyomorultan mindig egy szent vonaglana. SZELES JÓZSEF: Képeslap vascsődörök vágtatnak a verseken sutyorgó szelek parázna szalmát kavarnak szánalmas tekintetű sárga arcú fények udvarolnak nagy tomporú kirakatoknak külváros szélén hol a vasút csattog fenyegetve műfogsorával az összebújó alvó házakat — álmos köd ölel körül — rohanok hozzád s szemem előtt a Hold az arcod vágtatnak velem a lovak kavarják csillogó patáikkal a parázna szalmát lángra lobbannak vastag lábú kirakatok — megalázva a lét szélére kiraktatok IHwhoi Erzsébet textiltervező iparművész gobelintervei NÖGRÁD — 1987. február 7* szombat 9
