Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

Avantgarde művészet Hollandiában A század eleji művészeti avantgarde mozgalmak máig ható törekvései közül a hol­land eredetű De Stijl laza tár- suláisa döntően befolyásolta korunk építészetét, formater­vezését, de képzőművészetére is hatott. Nyoma felfedezhető mai látásmódunk egészén. A csoport az első világháború alatt alakult meg. Kezdetben három festőből, két építész­ből, egy szobrászból és egy költőből állt. A csoport lelke Theo van Doesburg volt. A fő esztétikai elvek kialakítá­sában Piet Mondriannak ju­tott döntő szerep. Mellettük Gerrit Rietveld, a magyar származású Huszár Vilmos, J. J. P. Oud, Bart van der Leck, Georges Vantongerloo hajtot­ták végre a művészi gondol­kodásmód teljes struktúra- váltását. Esztétikai képük a modern kor emberének szük­ségleteit fogalmazta meg. Ezért nagy élmény a Ma­gyar Nemzeti Galéria kiállí­tásán végigsétálni, és a „tisz­ta forrást” közelről tanulmá­nyozni. Ezek a művek és a makettek először láthatók Magyarországon. A csoport szerveződése óta eltelt közel hetven év törté­nelmi távlatot ad a kiállított alkotásoknak. Ma már a kö­zelünkből ismerős mindaz, ami akkor botrányosnak tűnt: a lényeget feltáró, elvont művé­szi formálásmód, amely a festészetben is gyökereket eresztett — ma épp új rene­szánszát éljük a mértani absztrakciónak —, de teljes sikerre a környezetformálás­ban, a modern városképek, la­kónegyedek kialakításában ju­tott. A házgyárak unalmas épületei miatt azonban nem tehetők felelőssé az ősök. Ök sokkal változatosabb, fantá- siadúsabb konstrukciókat for­máltak — még most se len­ne késő példát venni róluk. Az absztrakt művészet a De Stijl folyóiraton keresz­tül töltötte be tudatosító sze­repét, hajtotta végre az új művészeti szemlélet elterjesz­tését. A csoportot az az elv vezé­relte, hogy a modern civilizá­ció fejlődésének megfelelő új művészetet teremtsen, a leg­újabb tudományos felfedezé­sekkel szoros összefüggésben. Az első világháború végén Oroszországban és Kelet-Eu- rópában lezajló forradalmak ösztönözték őket arra, hogy a forradalmi eszméket művé­szeti formában az emberek mindennapi környezetét át­alakító monumentális térkép­zéssel szolgálják. A Mondrian-festmények le­tisztult geometrikus harmó­niája, Rietveld színes bútor­Pict Mondrian: Önarckép Huszár Vilmos: Kortárs ipar- művészeti kiállítás plakátja konstrukciói, van Doesburg belső tereinek mozgalmassága, Huszár Vilmos neoplaszticista szellemű absztrakt képei, üvegablaktervei, ma is friss cigarettareklámja, a Rotter­dam főépítészeként városren­dezési terveket készítő J. J. P. Oud Kiefhoek lakótelepe, Robert van’t Hoff családi há­zai, Gerrit Rietva.d rría már klasszikussá vált 1923—24-es utrechti Schrőder-háza, mely a CIAM építészcsoportosulá­son keresztül nálunk is ha­tott, Piet Zwart konstruktív tervei, Georges Vantongerloo matematikai szabályok alap­ján szerkesztett szoborkonst­rukciói egy szebb, jobb, ér­telmesebb emberi élet profe­tikus víziói, mai életformánk első ideái voltak. A művészek hittek az indi­viduális érzelmeket és vad indulatokat kikapcsoló, tiszta objektivitásra törekvő geo­metrikus absztrakció rendte­remtő, értelmet megtisztító erejében. Ebben látták az egyetemes humánum zálogát. Mint a De Stijl első, 1918-as manifesztuma megfogalmazta: „Létezik egy régi és egy új kortudat. A régi az individuá- álishoz kötődik. Az új az egyetemeshez. Az individuá­lis és az egyetemes küzd a világháborúban és a mai mű­vészetben. A háború lerom­bolja a régi világot tartalmai­val együtt: a mindent átfogó individuális uralmát.” Az új művészet fogalmazta meg az új kortudat tartalmát: az egye­temes és individuális ki­egyensúlyozott viszonyát. Ez az új tudatosság kész meghó­dítani belső és külső vilá­gunkat. A készség ugyan megvolt, de a művészek a hagyomá­nyosan, gondolkodók széles táborában erős ellenállásba ütköztek saját hazájukban is. Műveik csak hosszú évtize­dek múltán — elsősorban a Bauhaus működése révén — váltak a korszerű építészet és környezetformálás előké­peivé. A mozgalomban részt vevő művészeket is nézeteltérések osztották meg, de lényegé­ben 1931-ig, Doesburg halá­láig fennállt a csoport. A De Stijl művészei értő szemmel fedezték fel az új társadalmi átalakulás jeleit, az ipari termelés túlsúlyba ju­tását, a munkásság fokozódó szerepét, a világvárosok lét­rejöttét. Igen modern kon­cepciójuk alapja az volt, hogy az önkényes döntéseket át­fogó tervezésnek kell felvál­tania, amely általánosan ér­vényes szabályrendszeren ala­pul. Ily módon vált a terv­rajz a művészi alkotás mo­delljévé. A koncepció meg­valósításában a gépi terve­zés precizitására törekedtek. Az önkényes természeti tár­gyak helyett a tiszta geomet­ria elemeihez fordultak. Mű­veik szépsége éppen egysze­rűségükben és mértékletes­ségükben rejlik. A művészi nyelv szókincsét a végletekig leegyszerűsítették, ennek az eredménye volt az absztrak­ció. A művészet megszűnt kézi munka lenni, a tudo­mányhoz, a pszichológiához hasonlóan objektiven az igaz­ságot kereste. „A tiszta vi­szonylatok művészetének” el­ső számú apostola Piet Mond­rian volt, aki 1920-as pamf­letját a „jövő emberének” dedikálta. Szerinte a művé­szet képes megszabadulni a hétköznapok szorításától, az élet előtt jár, ezért az a fel­adata, hogy utat mutasson a harmónia megvalósítása felé. A művészet képes elvezetni az emberiséget egy fényesebb jövőbe, egy új és forradalmi utópiába. Brestyánszky Ilona Folyamatosság és megújulás A Palócföld társadalmi céljaink elkötelezett fóruma Kialakult hagyományoknak megfelelően, ezekben a he­tekben zajlanak azok az ér­tékelő és feladatmeghatározó megbeszélések, amelyek egy- egy folyóirat szerkesztősége számára orientáló szereppel bírnak, közvetlen és haté­kony eszmecserét tesznek le­hetővé az érvényes művelő­déspolitikai célokról, tovább­erősítve ezen orgánumok ide­ológiai és szakmai megalapo­zottságát, végső soron műhely­szerepük fokozott felelősség­gel történő kiteljesítését. Nap­jainkban az országos gon­dokkal küzdő irodalmi élet közepette ennek különös je­lentősége van. A Salgótar­jánban megjelenő Palócföld cí­mű folyóirat múlt évi tevé­kenységéről és az idei tervek­ről folytattak megbeszélést e héten Salgótarjánban, a Nóg- rád Megyei Tanácson. Ezen részt vett Baczoni Gábor, a Művelődési Minisztérium iro­dalmi és művészettájékozta­tási főosztályának vezetője, Csongrády Béla, a megyei pártbizottság osztályvezetője, Berki Mihály, a megyei ta­nács elnökhelyettese, dr. Hor­váth István megyei művelő­dési osztályvezető, Kovács Éva főelőadó, dr. Praznovszky Mihály, a folyóirat főszerkesz­tője, valamint a szerkesztőség minden tagja. Megnyugtató, hogy — bár a múlt évi tevékenységben is előfordultak egyenetlenségek és föllelhettő hiányosságok — összességében kedvező értéke­lést kapott a Palócföld mind a minisztérium, mind a me­gyei pártbizottság és a me­gyei tanács részéről, s ez összhangban volt a szerkesz­tőség „önértékelésével” s va­lamennyi hozzászóló vélemé­nyével. A teljesség igénye nélkül kiemelünk néhány általunk is. fontosnak vélt megállapítást az elhangzót,fákról. A Palóc- föld 1986. évi tevékenységé­nek értékelése elé két lénye­ges motívum minősítése kí­vánkozik, ajnelyek fontossá­guk miatt alapvetően megha­tározták a szerkesztőség ta­valyi munkáját. Az egyik Bá­rányt Ferenc főszerkesztő tá­vozása a laptól, a másik pe­dig az, hogy a Művelődési Minisztérium támogató közre­működésének köszönhetően a második számtól kezdve egy­harmadnyi terjedelemmel bő­vülve jelenít meg a folyóirat. Örvendetes, hogy az új fő- szerkesztő, dr. Praznovszky Mihály „beállása” nem járt együtt az előző — szépen épít­kező — esztendők főszerkesz­tői koncepciójának elvetésé­vel, noha némi korrekcióra sor került. Így a lapot a fo­lyamatosság és megújulás együttesen jellemezte. A több év óta folyamatosnak mond­ható főszerkesztői törekvés ér­zékelhetően kiegyensúlyozott eredményeket hozott, ame­lyekre a következőkben is bátran lehet építeni. A tavalyi hat számot szak­mai és művelődéspolitikai ki­egyensúlyozottság jellemezte. Az igényeknek megfelelően erősödött a lap valóságfeltá­ró, társadalompolitikai karak­tere, az országos és nógrádi publikációk köre egyensúlyba került, s az általános, vala­mint a helyi jelleg kiegyenlí­tődése nem ment a lap szín­vonalának rovására. A folyó­iratnak sok megyei alkotót sikerült felsorakoztatni, külö­nösen a szépirodalmi és a Va­lóság rovatban volt erőteljes nógrádi kibontakozás. A fo­lyóirat több alkalommal is sikerrel talált olyan témákra, amelyek a szépirodalmon túl is jó lehetőséget adtak a helyi vonásoknak az országos fo­lyamatokba, az egyetemes ma­gyar kultúrába való beinteg­rálásához (például palóc ku­tatás, országos közművelődési tanácskozás). Külön kiemelést érdemel a Palócföld odafigye­lése szomszédainkra, az észak­magyarországi és közép-szlo­vákiai terület alkotóira, a „helyiség” szélesebb etnikai, történeti értelmezését való­sítva meg. A vidéki lét re­alitásainak felvállalása, a he­lyi hagyományok ápolása mértéktartóan és jó hangsúly- lyal történt. Új rovatok is in­dultak (Élő múlt, A Palócföld megkérdezte címmel). S álta­lában tavaly is rugalmas szerkesztési elv valósult meg. A tematikus blokkok (balas­sagyarmati szlovák—magyar tanácskozás, Közép-európai ember című blokk) magas színvonalúak voltak. Tovább kell lépni azonban a közmű­velődési, a propagandamun­kában, a terjesztési gondok enyhítésében, az olvasottság növelésében, bár a lap tavaly is sokat tett kapcsolatrend­szerének építésében, intéz­ményjellegének erősítésében, az irodalomszervezésben. Szak­mai segítségével jelent meg a Palócföld könyvek újabb kö­tete. a Gerelyes-emlékkönyv, s elkészült az 1990-ig szóló ki­adási terv is. A lap 1987-ben tovább erő­síti társadalompolitikai jelle­gét. Meghatározott szerepet vállal az „Érték, művészet, közönség” címmel szerveződő közművelődési, művészeti ren­dezvénysorozatban, a Mik­száth-évforduló méltó megün­neplésében, hogy most csak ezt a két példát említsük. Baczoni Gábor teljes rész­letességgel és rendkívüli ala­possággal elemezte a folyóirat tavalyi hat számát, igen nagy segítséget nyújtva ezzel a to­vábbi munkához. A többi között utalt az 1985-ben in­dított s múlt évben lezárt iro­dalmi vitára. Ezzel kapcso­latban hangoztatta, hogy ezek­re a jövőben alaposab­ban fel kell készülni. Azt is kiemelte, hogy a jelenlegi helyzetben a társadalom vál­tozó értékrendjébe illeszkedő és jól vezetett viták igen fon­tosak. Kifejezte elégedettsé­gét afölött, hogy nyugvópont­ra jutott a „helyi”-ség körül korábban zajló vita, a minő­ség, a mű értéke a döntő. El­ismeréssel szólott a folyóirat társadalompolitikai érzékeny­ségéről, megemlítve néhány vitatható értékű publikációt is. Ugyanakkor hangsúlyozta, a főszenkesztőváltás és a ter­jedelem bővülése jót tett a lapnak. Az irodalmi élet zűr­zavaraiban egy-egy folyóirat egyre inkább műhellyé, ori­entáló fórummá válik. S ezt a szerepet a Palócföldnek is fokozott felelősséggel vállalnia kell. Csongrády Béla a lap mű­velődéspolitikai értékelését ad­ta. A tavalyi munkát értékel­ve a többi között kiemelte, hogy a Palócföld koncepcioná­lis szerkesztési elvét érvénye­sítve eredményesen szolgálta a társadalompolitikai célokat, minőségileg továbblépett. Hangsúlyozta, hogy miközben a társadalmi közeg bonyolul­tabbá és feszültebbé vált, a Palócföld társadalmi céljaink elkötelezett fórumaként funk­cionált, művelődéspolitikailag ez a legnagyobb érdeme. To­vábbi erőfeszítésekre van szükség az olvasottság növelé­sében. A lap idei terveit ked­vezően ítélte meg, ugyanak­kor fölhívta a figyelmet a még fokozottabb politikai, ideológiai érzékenységre, a közös felelősségre, s néhány aktuális kérdésre, amelyek társadalmi, gazdasági, ideoló­giai előrehaladásunk szem­pontjából kiemelkedő jelen­tőségűnek ígérkeznek ebben az évben s amelyekhez kap­csolódva a Palócföld szerep­vállalására is számítani kell. T. E. „ ... A Dunán ácsolni kezd­ték a nyári uszodákat... ” Csathó Kálmán csak úgy odavetőleg jegyzi meg ezt a hétköznapi tényt egyik köz­ismert-közkedvelt novellájá­nak valahol a közepe táján. Már akár itt elámulhatunk mi maiak — mit kezdtek ácsolni? Uszodákat? Csak úgy a Dunán? Mintha arról lenne szó „jön a tavasz, mert a vá­rosgazdálkodás kezdi már ki­ültetni az obiigát nefelejcseit a főtérre... ” Időközben ugyanis az élet jóval kompli­káltabbá változott. Ma már elképzelhetetlen ilyesmi, s nem is csak a Dunán. Túl egy­szerű lenne. Jómagam még feredőztem Ilyen „ácsolt” medencében a Kis-Dunán, pontosabban az újpesti öbölben, szemben a hajógyári sójatérrel (a sója- téren építik állványon a ha­jókat, onnan bocsátják aztán vízre őket), a Szúnyog-sziget partján. Mindez nem volt „olyan” nagyon régen. Min­denesetre a mi korunkban, mindenesetre ebben a rend­szerben, amikor a hajógyári munkások összefogásával a Híd I-ben (vagy II-ben) egy­kettőre megépülhetett megfe­lelő vastagságú vaslemezek­ből az „ácsolt” strandmeden­ce. Majd eltelik egy kis idő még és valakik felfedezik új­ra ezt is. Csőben a lyukat. De ma még komplikáltabbak va­gyunk ennél. És fejlettebbek, technikásabbak stb. Marad az álltalános sírás a pénztelenség felett, hogy „ugyan hol, meg ugyan miből... ” Azt a me­dencét egyszerűen összehe­gesztették lemezekből, belül volt a levegő, az úszódaru ad­ta nyilvánvalóan az ötletet és a Csathó Kálmán-féle ácsolt uszoda, amelynek deszkaalja és -oldala is volt, egyszerűen nem lehetett a vízbe fullad­ni. Mondtam aztán a nyáron a palotáshalmi tó partján állva egy indiántábor (művelődési gyerekek) főnökeként a fe­hér nagyfőnöknek ezt a hajó­gyári ügyet az összeüthető stranddal. Csak legyintett; ott a vízminőséggel is baj van, nem csak a lelemény hiány­zik. De az ötlet azért látha­tóan megragadt az elméjé­ben. Néhány tízezer forintból abszolút biztonságos és a környezetet is kímélő uszodát lehet bárhol fabrikálni. Most február elején még időben eszébe juthat másnak is. Pa­lotáshalmon a tó partján volt a tábor. Három nap múltán minden második, harmadik gyerek torka egyszerűen meg­duzzadt. Nem, nem járvány fészkelt közénk. Az ok egé­szen hétköznapi: a kánikulai melegben anélkül, hogy ma­gukat időnként lehűthetnék a gyerekek, szó szerint egész­ségtelen vízparton hosszabb időn át táborozni. Ugyanez hegyek között nem okoz gon­dot. Ácsoljunk leleményt? Vidékünk egykori vonzere­jére hívta fel valaki a figyel­memet egy régi kiadvánnyal. Éppen ötven évvel ezelőtt je­lent meg az a füzetecske, amelyben a Cserhát tájait is­mertetik szűkszavúan. min­denféle ékesszólástól mente­sen. A tények (a fél évszá­zaddal ezelőttiek!) önmagukért szólnak. Igaz, hogy mindez azokból az évtizedekből való, amikor a történelem úgy hoz­ta, hogy Nógrád felvidéki rész­nek lépett vissza vagy lépett, előre, és miként egy újra kiadott korabeli szociográfia megjegyezi (Szabó Zoltán Cif­ra nyomorúság), ezt a felfe­dezést végeredményben a kényszer szülte — mégis ta­nulságos ma is a leírás. A kis korabeli idegenforgalmi kiad­vány ilyeneket ír például Cserhátszentiván községünk­ről: — Subalpin klímával bíró üdülőhely... a Cserhát hegy­ség legmagasabb részén. La­kás, ellátás: fizetővendégsze- rűen. Mindenesetre összesen tizen­nyolc volt a fizetővendéget fogadó szobák száma 1937—38- ban Cserhátszentivánon. Eb­ből a tizennyolcból tíz volt az első osztályú! a többi má­sodosztályúnak számoltatott el (már az is érdekes lehet, mi­lyen szempontok szerint osz­tályoztak akkoriban, s milyen a mai osztályozásban a kal­kulusok feltétele?). Mindez természetesen a község lako­sainál történt, tehát mintegy húsz család foglalkozott ven­déglátással is, mert nyilván foglalkozott még sok minden mással ugyanúgy; iparral, földdel, állattartással. Ma leg­feljebb ott tartunk, hogy is­merjük a cserháti részek (ál­talában a nógrádi tájak) ér­tékét, távlatban tervezzük is bevonásukat az általános üdü­lési mizériákba, történnek is lépések arra, hogy megnyerjük a községek lakóit — fogadja­nak fizetővendéget, de hogy aztán sikerül-e minden te­kintetben úgy intézni ezt is, hogy éppen úgy megérje a fa­lun élőnek az idegenek ven­dégül látása, mint megérte régen...? Ugyanaz a valaki, aki a kis füzetet a kezembe nyomta, el­mondta azt is, hogy szeretné­nek valamilyen üdülési bi­zottságfélét létrehozni maguk között, hogy elébe menjenek az igényeknek, kezére dolgoz­zanak az idegenforgalomnak. „A szobák ára ágyneművel, takarítással I. oszt. ágyanként napi nyolcvan fillér. II. oszt. napi hatvan fillér. Teljes el­látás szobával együtt, napi ötszörös étkezéssel négy pen­gő. Napi négyszeres étkezés­sel három pengő hetven fil­lér. Fürdőzés. A községnek me­leg forrásból táplált, kissé ké­nes vizű... úszásra is alkal­mas medencével bíró termé­szetes strandfürdője van, mely gyönyörű helyen, szik­lás hegyek között, a falutól három percre fekszik s maga is látványosságszámba megy. A vize állandó be- és kifo­lyású, kétszer huszonnégy óra alatt természetes módon fel­újul, átlagosan 24 fokos me­leg. A víz a legmélyebb ré­szen két méter mély — a gyermekeknek és az úszni nem tudóknak külön elrekesz- tett alacsony vizű rész áll rendelkezésre. Napozóhely, homok-strand, büffé.és így tovább egészen addig, hogy a strand mellett egé­szen olcsó telkek is vásárol­hatók. „Felvilágosítást bármi­kor készséggel nyújt minden kérdésre — a községfejlesztő bizottság — községháza”. Al- sótoldon meg a Sándor pen­ziót említi a kis füzet szöve­ge, mely „már két éve van üzemben”. S az ott nyaralók állítása szerint az „oly egyé­neknek, akik kimondottan pi­henni akarnak, tökéletesen kielégítő”. De ugyanott a he­lyi forrástól nem túl távol ugyancsak szó esik egy strand­fürdőről is. A szánkóra mostanában olyan mértékben csodálkozott rá az ország (a hirtelen tél miatt), hogy az már valóban csodálkoznivaló volt. Lám csak, a kényszer milyen lele­ményessé tud tenni bennün­ket! Egyszeriben jó a memó­riánk. S csak a kényszer le­het termékenyítő, vagy segít­het a felismerés is? Nem tu­dom. Nem lehet dolgom en­nek megállapítása. Csak tu­dom, hogy rengeteg energia — szó szerint, vizek formájá­ban, meleg vizű források „ké­pében” és minden másban —• megy pocsékba, ahogy ezt a népnyelv egyes helyeken olyan találóan kifejezi. Csak ismerek jámbor óhajokat, s magam is jámborkodtam nem­egyszer balga fejjel, mit tu­dom én, miben bízva... Ta­lán valamiféle csodában, ösz- szefogásban. közös érdekek közös felismerésében. Nézek magam is reménykedve ha­mis vagy valódi prófétákra, akikről előre tudható, hogy nem töltik majd be státusu­kat saját földjükön, mert azt már az írás is megmondta... Ha legalább valahol vissza­térne valamiféle eredeti lele­mény. Marad még egy időre vagy végképp az emlék. S csak a könyv lapjain ácsolják nyáridő közeledté­vel az uszodákat. Bár ki tud­ja? Fordulhat a világ még a saját szánkótalpára. Amikor a lelemény „kötelező” lesz mind- annyiunknak. T. Pataki László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom