Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

Közösségépífők Béren

Kéthodonyi ünnepnapok

— Lassan úgy élünk már mi is, mint a városlakók, a bérházak kalickáiba húzódva — törnek elő az indulat szavai a fiatalasszonyból. — S, ez annál fájóbb, mert én még emlékszem azokra az időkre, amikor a falu apraja-nagyja együtt sírt és nevetett. Ezért határoztunk úgy jó páran, hogy kezdünk valamit.

Bér. Zsebkendőnyi terület a falut őrző gránitsziklák tövében megbújva. A templom környéki ódon parasztházak felkúsznak a domboldalra, a gazdasági udvarok hátsó fertálya már erdőszélen tapo- gatódzik. S, bár hatszáznál, több ember élettere ez a falu, napközt csendesek az utak. A felszálló hajnali szürkület magával viszi a lakók majd mindegyikét: a gyerekeket a sziráki iskolába röpíti a busz reggelente, a munkába indulókat pedig még tovább, a megyehatáron túlra gurítják a kerekek.

Egyesületek, művelődési kísérletek után kutakodva innen szállt hozzánk a hír, hogy a faluközösség szabadidős-társaságot alakított.

— Januárban tartottuk alakuló ülésünket — ad tájékoztatást Fiam Katalin, az egyesület titkára. — Ötven érdeklődő jött akkor el, pedig a hőmérő higanyszála a mínusz húsz fokot mutatta.

— Mi hozta össze az embereket?

— Ügy gondoltuk, ha lehetőséget teremtünk a vágyaknak, a jogos és reális igényeknek, akkor van remény arra, hogy nem néptelenedik el a község — mondja a lelkes, fiatal kislány, aki maga is Bér és Szirák között ingázik naponta, de a szülőfaluÁ hangszóróból az ügyelő hangja figyelmezteti a színészeket: .Kezdődik a második felvonás.” Pécsi Ildikó nem siet, csak később kerül sor a jelenetére. Titániát alakítja Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában. Az öltöztető még igazít ruháján, ellenőrzi, hogy a festék, mű- szempüla és a kendő rendben van-e. A helyszín a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ öltözője.

Már a második előadás közepén járunk.

hoz, az otthonához ragaszkodna, mint annyi más társa.

Nem kevés itt a fiatal, óvodás, iskolás, és felnőtt korú, ők népesíthetnék be idővel a béri házakat.

Ruga Jánosné, a fiókpostát vezeti a községben, tagja az elöljáróságnak. Foglalkozásánál fogva, megbízatása révén jó ismerője az ittenieknek.

— Maroknyian vagyunk csak, és hovatovább idegenként élünk egymás mellett, pedig az összetartás szándéka megvan az emberekben, s az együttgondolkodás sem hiányzik az itteniekből.

Közben a postai munka főijük: Idősebb asszony levélbélyegért lép a helyiségbe, s hallván amit a tisztviselő mondott, maga is megtoldja:

— Régen is sokat dolgoztunk, de beszélgetésre csak- csak szakadt az időből, különösen így telente. Összegyűltünk egy-egy háznál tollat fosztani, s míg a kezünk járt, sok mindent megbeszéltünk. Akkor valahogy többet törődtünk a másik sorsával.

Súlyán Jánosné nyugdíjas, s mivel idejéből futja, hát marad még pár percet.

— Hasonlót tervezünk mi is a szabadidős-társaságban. Szükségünk van egymásra és a kikapcsolódásra. Szórakozni, művelődni szeretnénk. S ezek, úgy hisszük, jó alkalmak lesznek arra is, hogy ne csupán egymás mellet éljük napjainkat eztán, hanem együtt. Első próbálkozásunk jól sikerült, még most is téma a faluban. Bált rendeztünk, batyusbált. Egy ideig számoltuk az ajtón belépőket, később abbahagytuk, annyian eljöttek.

Hangulatkeltőnek, érdeklődésébresztőnek, szánták a

— Salgótarjánba mint a szolnoki Szigligeti Színház vendégművésze érkezett. „Odahaza”, a Józsefvárosi Színházban, most miben játszik?

— A koldusoperában. Pet- rik József rendezésében február 20-án mutattuk be. Ügy érzem, új formában és nagy sikerrel vittük színre Brecht darabját- Ugyanúgy Kocsma Jenny szerepét játszom ebben a műben, mint huszonöt évvel ezelőtt a Petőfi Színházban, ahová pályafutásom első szép emlékei kötnek.

bált. Ezután tanfolyamot terveznek, az igények alapján ismeretbővítő előadásokat. Gyerekeknek színjátszó kört, fiataloknak video által hozni a világból nagyobb szeletet. S menteni a falu értékeit, őrizni a halódó hagyományokat.

— Szeretnénk megismertetni gyerekeinkkel nagyanyáink anyanyelvét, a szlovákot, mert amióta Szirákon tanulnak, nincs erre lehetőségük — folytatja Ruga Jánosné. Ebben tudunk segíteni, hiszen sokan beszéljük még a nyelvet.

Súlyán néni, aki hallgat bennünket, megtoldja a gondolatot:

— Bizony az jó dolog, mert tót szóval a magyar mellett hamarább mehet az ember! Mi, idősek szívesen néznénk a szlovák együttesek táncát, hallgatnánk a szép énekeket is.

Molnár Istvánnét, a szabadidős-társaság elnökét, a község elöljáróját otthonában kerestük meg.

— Nagy a lelkesedés a faluban, idősebbek és fiatalok körében egyaránt. Záporoztak az ötletek, elképzelések már, az alakuló ülésen és azóta nap mint nap megállít valaki ; mikor lesz a legközelebbi összejövetel. Vannak, akik már hozzákezdtek a hagyományok gyűjtéséhez, mások a szabó-varró tanfolyamra jelentkezettek névsorát állítják össze... — aztán sietett a körzeti orvos hamarosan kezdődő előadására.

Béren biztató a helyzét. Családias közösség körvonalai bontakoznak ki.

Zenei

meghallgatás a Lovászban

Két esztendő híján, három évtizede működik a salgótarjáni Lovász József zenei tagozatos általános iskola. Azóta több neves énekest, hangszeres zenészt indított el a pályán, emellett természetesen zeneileg igényes, művelt embereket képzett. Idén „megreformálták” az első osztályosom zenei tagozatos beiskolázását. Kedden délután ötórai kezdettel az alsós tanulók rövid hangversenyével tartanak bemutatót A beiskolázás előtt állók szüleit várják erre elsősorban — itt tájékoztatást is kapnak a zenei meghallgatásról, amely március 5-én kezdődik.

Azt mondják, hogy a két- bodonyi asszonyok, lányok nagyon szeretnek kézimunkázni. Hímeznek, kötnek, horgolnak, szőnek szabad idejükben. Már hagyományszámba megy, hogy a Romhányi Nagyközségi Közös Tanács évente kézimunka-kiállítást is szervez, s ott olyan sok szemet gyönyörködtető munka is születik, hogy az ítészeknek igencsak meg kell erőltetni magukat, hogy kiválasszák a legszebbeket. Nem mintha ez lenne az egyik legfontosabb dolguk, de a tanácsiak úgy érzik a palóc múltnak és szokásoknak a megőrzését így is lehet szolgálni.

Nem volt olyan tél Kovács Jánoséknál, hogy fel ne állították volna a szátfát. Volt amikor a nyári konyhában, előfordult, hogy a szobában. Most azonban nincs szerencsénk. Kovács Jánosné, még nem vette ki a szabadságát. Akkor aztán megindul náluk az élet, reggeltől estig Csattog a szátfa. Besegít a család apraja-nagyja. a férj, az asz- szony lány, de még az öregmama is. Készülnek a gyönyörű asztalterítők, faliszőnyegek, díszpámák emlékbe rokonnak, családtagnak.

— Nehogy azt gondolja, hogy valamiféle „szövőüzemet” alakítunk ki ilyenkora családdal — mentegetőzik a háziasszony.

— Nagyon babramunka a szövés. Van amikor már reggel négykor elkezdem és még este is a szátfa mellett ülök.

Nehezebb mintánál 10—15 centit ha haladok, de annak szépsége kárpótol mindenért, s biztos ez sarkall a további munkára. Édesanyám minden évben megkérdezi: még mindig nem hagyod abba? Inkább szeretet és büszkeség van ebben, mint féltés, hiszen ő tanított meg szőni, fonni és hímezni. Ünnepet jelent nekem minden nap, amikor valami szép kikerülhet a kezeim közül.

A kis lakás olyan mim egy házimúzeum. Színes szőttesek díszítik a falat. Futószőnyeg a padlón. Az asztalon palóc mintázatú kék-piros színekkel hímzett terítő. S a legféltettebb kincsek is előkerülnek. A kislánya palóc menyasszonyi és menyecskeruhája. Kovácsné hosszú hetekig dolgozott ezeken. Azt mondja, beleadott mindent: a palóc vidék és szokások sze- retetét, az egész múltját és jelenét is, hiszen még most is mindennapi öltözetének tartja a népviseletet. Bár erre most a szemlélőt csak a hófehér ingváll és a szőke haját ráncba szedő kikeményített fej kötő emlékezteti.

— Sok olyan törülközőm, lepedőm is van még a fiókban, amelyet még az édesanyám szőtt. Valamikor a lányoknak a fláziszőttes jelentette a stafírungot. Nagy becsnek számított abban a szegény világban. Süldőlányként, -* lehettem olyan tizenöt éves — anyám már megtanított szőni. Hosszú téli estéken, alig akadt olyan lányos ház, ahol ne szőttek, fontak volna. Készült a lány móringja! S ha egy menyecske értett a szátfa kezeléséhez, ez növelte a becsét a szigorú anyós szemében. Szőtte kenderből a törülközőt, ágylepedőt, alsóneműt.

A kender előkészítése is sok munkával járt, megkövetelte a magáét. Áztattuk a patakban, majd szárítottuk, megtörtük, tiloltuk és héhöl- tük. Csak az őszi munkák végeztével vehettük újra kézbe. Megfontuk és kimostuk a fonalat, nagy kádban, lúg- zóban. Letakartuk ponyussal és sűrűn váltogattuk benne a forró vizet. Másnap mentünk a patakra kimosni a fonalat. Ha éppen már befagyott a víz, jöttek az emberek és feltörték a jeget. Fáztunk is, a kezünk még jobban, mégis viccelődtünk egymással, még nótára is fakadtunk. Vidámak voltunk és ünnepélyesek is, mint egy szertartáson. Az áztatás után szárítottuk a fonalat.

Akadt egy-két ház, ahol volt vetélő. Ott feltekertük a fonalat. Közben már az emberek felállították a tisztaszobában a szövőszéket. Készültünk a szövéshez. Olyan érzéssel, mint amikor a háziasszony beteszi kemencéjébe sütni a kenyerét, még ma is, ahányszor odaülök a szövőszék mellé, hasonlókat érzek.

— szgys —

—tuza—

Pécsi Ildikóval az öltözőben

A színpad megújuló élmény

— Többszőr lépteim színre itt színdarabokban, de önálló esten is — kezdi az érdemes művész. — A nógrádi megye- székhelyre szívesen jövök, hálás és színházszerető közönség fogadott mindig. Persze, ez nemcsak Tarjánban van így. Most az első előadást diákoknak tartottuk, és én örültem, hogy sikerült lekötni a figyelmüket. Néha nehezebb nekik játszani.

— Sokan tartják, hogy a színpadi játék nehezebb, mint például a filmforgatás— Ez így van. A színpad élő, ott nem lehet egy elrontott jelenetet megismételni, a fényszórók bűvkörében történtek mindig megváltoztathatat- lanok. Bennem gyakran él némi izgalom a bemutatók előtt. Mint amikor érettségi- xik az ember, álmában is ä vizsga kísérti. Egy-egy előadás előtt én is „vizsgázó diák” vagyok. Pedig már huszonöt éve lesz, hogy befejeztem a főiskolát. A színpad azóta is folyton megújuló élményem. Szeretek együtt játszani Balázsovits Lajossal, Agárdi Gáborral, a filmvásznon Koncz Gáborral vagy Avar Istvánnal. Agárdi mellett például „életveszélyes” színre lépni, ő ugyanis rez- swnéstelen arccal képes nevettetni, aminek nemcsak a közönség eshet áldozatául...

— „Csak a szépre emlékezem” mottó alatt milyen szerepeit említené?

— Legjobb filmszerepemnek a „Veri az ördög a feleségét” című alkotást tartom, amelyben titkárnő voltam. A színpadon szívesen játszom ókori görög szerzők drámáiban, kellemes emlékek fűznek Elektra és Antigoné szerepeihez. Shakespeare darabjaiban is nagy örömmel lépek föl, de szeretem a mai magyar színműveket is. Például játszom Csi~ ky Gergely ' Buborékokjában is. Csaknem száz előadást ért meg Moldova György Az élet oly rövid című műve, melyet nekem írt. Ugyanis olvastam a novelláját, ami nagyon tetszett. Erre ő azt mondta: Ha vállalom a szerepet, megírja színpadra is. Elvállaltam.. •

— Van-e áhított szerep Pécsi Ildikó életében?

— Régóta nagy álmom már, hogy Racine Berenice színdarabjának címszerepét eljátsz- hassam. Remélem, adódik majd rá lehetőségem. — Szerintem ez a szerelmi tragédia megrázóbb történet a Borneo és/Júliánál.

Az ügyelő hangja ekkor meghajoláshoz a színpadra szólítja valamennyi szereplőt. Véget ért a darab(romhányi)

4 NOGRÁD - 1987. február 28,, szombat

mm

BERNARDO GUIMARAES

3 sauta,

a zab szol qa no (12.)

rS/SSSSSSj*S/SS* SJSSJrSSSSSSSMSSS/JWSSSSSASSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS-t//srsssssssssss

— Isaura! Miért ez a ridegség?! Hallgass meg... fonta ki karját Isaura nyaka köré a fiatalember.

— De Henrique úrfi! — kiáltott fel Isaura és kibújt az ölelésből. — Mit képzel?! Hagyjon nekem békét!

— Az isten szerelmére, Isaura! — könyörgött Henrique, s közben igyekezett megint átölelni a lányt. — Ne ilyen hangosan! ... egy csókot... csak egyetlen csókot... és már hagylak is...

— Ha nem hagyja ezt abba az úrfi, kiáltok. Itt egy percig sem tudok úgy dolgozni, hogy ne jöjjön nekem valaki olyan vallomásokkal, amiket hallani sem akarok...

— De fenn hordja az orrát! — csattant fel Henrique kissé már bosszankodva ezen az ellenálláson. — Semmi sem hiányzik belőle! Még az a hűvös elutasítás sem, ami a dámákat jellemzi! Ne izgasd fel magad ennyire, hercegnőm. ..

— Az ördögbe is, úrfi! —

fortyant fel türelmét veszítve Isaura. — Nem volt elég Le- óncio úr, most még az úrfi is ezzel jön nekem...

— Hogyan? Mit beszélsz?... Leóncio is... Hát jól sejtettem én! Micsoda gyalázat!... De, gondolom, őt kicsit több megértéssel hallgatod, ugye?

— Csak úgy, mint az úrfi t.

— Nem kétlem, Isaura. A hűség, mellyel asszonyodnak tartozol, aki téged úgy megbecsül, nem engedné, hogy hallgass arra a romlott alakra. Velem azonban másként áll a dolog. Mi okod rá, hogy ilyen rideg légy?

— Rideg? Én?! A gazdáimmal...?! De úrfi! Az Isten szerelmére, ne űzzön gúnyt egy szegény rabszolgából.

— Dehogy! Ez nem gúnyolódás... Isaura! Hallgass meg... — kérlelte Henrique, s köz-, ben azon iparkodott, hogy ismét átölelje és megcsókolja.

— Bravó! Bravisszimó! — visszhangzott a szalonban erőltetett, harsány hahotázás kíséretében.

Henrique meglepetten fordult sarkon. Szívének szerelmes lángolása egy pillantás üJ4lt kialudt.

Leóncio állt a szalon ajtajában, karba font kézzel, bántóan gúnyos mosoly az arcán.

— Gratulálok! Nagyon jól csinálja, sógor uram! —foljr tatta csúfondárosan. — Nagyszerűen ülteti át a gyakorlatba erkölcsnemesítő prédikációit!... Rabszolganőknek udvarol I... — Rendkívül lova* gias!... Hogy milyen meghatóan tiszteletben tartja húga házának szentségét!

— Átkozott, tolakodó fráter! — morogta dühében fogát csikorgatva Henrique, ökölbe szorított kézzel, készen arra, hogy pofonokkal adjon választ sógora arcátlan megjegyzésére. De aztán gondolt egyet: okosabb, ha saját fegyverét — a gúnyolódást — fordítja a kellemetlenkedő fráter ellen. A maró gúnyt, amely a körülmények összjátéka folytán győzelmes, halálos fegyverré válhatott kezében.

— Ó, bocsásson meg, kedves sógor! — fordult Leonéiéhoz lehiggadva, fensőbb- séges mosollyal ajkán. — Nem is tudtam, hogy szalonja eme ritka kincsét oly fél, tő gonddal vigyázza, hog> idejét az utána való kémkedéssel tölti. Az az érzésem, valamivel többet buzgólkodik e lány körül, mint akár a saját háza és felesége körül. Szegény húgocskám! Meglehetősen egyszerű lélek. De azért csoda, hogy már korábban nem ismerte ki az ő fér- jecskéjét!

— Mit beszélsz, fiú?! — hördült fel fenyegetően Leóncio. — Ismételd csak meg, amit mondtál!

— Jól hallotta, uram — csattant fel határozottan Henrique —, és legyen nyugodt, alávaló buzgólkodása nem sokáig marad rejtve húgom előtt.

— Miféle buzgólkodásom ? Lázálmaid vannak, Henrique!

— Jól adja az értetlent.... Azt hiszi, nem tudok min. dent? No, isten önnel, Leóncio úr; most megyek, mert mélységesen kellemetlen, méltatlan és nevetséges lenne számomra, ha egy rabszolganőhöz fűződő szerelméről tán» salognék itt az úrral.

(Totytatjuki

Sajót készítésű a népi motívumokkal díszített ruha, amelyet Kovács Jánosné asz- szony lánya öltött fel.

A házimúzeum egyik szép szőttesét mutatja alkotója.- képek: kulcsár -