Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
Használt-e az új forma? 9 Általános művelődési központ Lucfalván Közhelynek tűnő az okfejtéseknél abból kiindulni, hogy ,,társadalmunk jelenlegi gazdasági helyzetéből adódik”, néha azonban elkerülhetetlen. Például akkor, amikor megállapítjuk, hogy kulturális célokra nem tudunk annyi anyagit ráfordítani, mint ameny- myit a gyorsabb fejlesztés megkívánna. Ügy tűnik, hogy ezen a helyzeten rövid időn belül nemigen tudunk változtatni. Ezért •olyan megoldásokat kellett találni, amelyek mégis lendületesebb kulturális fejlődést tesznek lehetővé. Egyik ilyen megoldás a kulturális intézmények centralizálása. Nagybárkány körzetében 1983 szeptemberében alakult meg az általános művelődési központ. Tevékenységéről Cse- rényi Jánossal, az intézmény igazgatójával beszélgetünk. 1 — Miben látja az új szervezeti forma előnyeit? — Művelődési központunk hat település művelődési igényeit elégíti ki, a lakosság művelődési alapellátásának érdekében szerveztük. Völgyünkben két szlovák nemzetiségi település is van, lami differenciálja, egyben meghatározza a terület művelődéspolitikáját. Kisebb, szétszórt településeken nagyon nehéz a kulturális élet fellendítése. Fakad ez a tárgyi és a személyi feltételek hiányosságaiból. Itt van tehát igazán jelentősége az új szervezeti formáknak. — A tervekben meghatározott feladatok teljesítését a művelődési tanács értékeli, amely havonként munkaértekezletét tart. A művelődési tanácsban három terület képviselteti magát: az óvoda, az 'általános iskola és a művelődési otthon. Az új felállásban javult-e a tartalmi munka színvonala? — Az egyik alapkérdés: az általános művelődési központ mennyiben járult hozzá a központi és a társközségek közművelődésének továbbfej esztéséhez? A másik továbbra is: az iskola mint alapintézmény mennyiben nyújtott többet a tanköteles tanulóknak az integrációval?... Lássuk intézményeink közül először az óvodákat! Az alapvető funkció mellett, ami az iskola-előkészítésben fogalmazható meg, a közművelődés területéről igen sok támogatást kapnak. Elsősorban a kommunikációs képességek fejlesztése terén. A közművelődési dolgozók által szervezett rendezvényeket — például a salgótarjáni Pom-Poon bábegyüttes előadását — az óvodások, is látogatták. Szorosabbak, kölcsönösek lettek a látogatások az iskolák, az óvodák és a könyvtárak között., A körzeti ■könyvtáros mese- és játék- délutánokat szervezett az apróságok részére, s volt rá példa, hogy a bábozás alapjaival ismertette meg a gyerekeket. Az iskolásoknál már nagyobb hatékonysággal mutatkoznak a koordinációkból fakadó lehetőségek. Példaként említve a tanórákat kiegészítő tevékenységet, lehetőségünk nyílott a szakköri munka átprogramozására is. Az alsó tagozatban a kommunikációs képességek fejlesztése érdekében a cigány- tanulóknak speciális foglalkozásokat szerveztünk, lés végzünk ebben a tanévben is. A felső tagozatos tanulók részére egészségügyi, számítás- technikai, barkács-, orosz nyelvi, videoszakkör működik. Ezeket nemcsak pedagógusok vezetik. A közművelődési dolgozók a tanárokkal közösen és a szakóra felhasználásával bővítették a tanulók történelmi ismereteit. A Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársai előadásokat tartottak a megye történetéről, régészeti leleteket mutattak be. A nemzetiségi kultúra és hagyomány ápolása végett működik egy nyelvművelő-szakkör, két öntevékenyen működő tánc- és énekkar. — Célszerűbb lett a gazdálkodás is? — A gazdálkodás terén szintén sok a pozitívum. Ágazati gozdálkodás van, önálló bérgazdálkodási, bérkifizetési jogkörrel, amely nagy lehetőséget biztosít az átcsoportosításokra, az ésszerű üzemeltetésre. A vezetés határozza meg, hogy egyes intézmények gazdaságos, célszerű működtetéséhez a központi költségvetésből mennyit biztosít. Ez vonatkozik a beszerzésekre is. Nincsenek kettős megrendelések, a könyvtárak esetében felesleges beszerzések. Hiszen a megrendeléseket a körzeti könyvtáros végzi, úgy a fiókkönyvtáraknak, mint az oktatási intézményeknek. — Eddigi beszélgetésünkből nyilvánvalóvá vált az új szervezeti formának a létjogosultsága. Hogyan látja tóvá bbfejlesztését? — Ahhoz, hogy optimálisan be tudja tölteni rendeltetését, nagyobb megértésre, anyagi .bázisra és olyan nevelőtestületre van szükség, amely nemcsak az oktatásból, de a közművelődésből is kiveszi a részét. Többet szervez, propagál, aktívabb. Természetesen mindehhez időre van szükség. Ügy érzem, körzetünkben jól haladunk. Kazinczi Anikó Megtalálták Ibn an-Nafisz sírját Á Nílus deltájában egy kisváros, Rahmániya közelében régóta várt felfedezést tettek a régészek. Az ásatások során rábukkantak a XI. században elhunyt arab tudós, Ali Ibn an-Nafisz sírjára. Neki tulajdonítják a vérkeringés felfedezését, amivel körülbelül 500 évvel előzte meg Williem Harvey brit orvost (1573—1657). Fennmaradt kéziratok tanúsága szerint Ali Ibn an-Nafisz egy Damaszkusz közeli kis faluban született, és Egyiptomban élt. Pontos tartózkodási helye azonban mind ez ideig ismeretlen volt. Az UNESCO, mély az ő nevét viselő nemzetközi orvostudományi intézet létrehozását tervezi, már régóta kerestette Ibn an-Nafisz sírját. A középkor sok más tudósához hasonlóan Ibn an-Nafisz sem csak az orvostudomány területén volt kimagasló személyiség. A filozófia, a teológia sok kérdésével, valamint nyelvtudományi problémákkal is foglalkozott. Sok munkáját lefordították latinra és európai nyelvekre; az európai egyetemeken egészen a XIX. századig tananyagként oktatták őket. Az új eklektika francia mesterei Kiállítás a Műcsarnokban Gérard Titus-Carmel: Fekete éjszaka (festmény, 1984.) 1 Claude Viallat: Katonai sátorvászon, 1979. Csikorgó hideg sem riasztotta el nálunk a szokatlanul nagy számban megjelent közönséget a modern francia festészet két elismert mesterének, Claude Viallatnak és Gérard Titus-Carmelnek, a Műcsarnokban nyílt kiállításának megnyitójáról. Azt hiszem, a francia képzőművészet beidegződött varázsa tette ezt, mely évtizedeken át az európai művészet vezető ereje volt. Pozícióiból az utolsó évtizedekben sokat vesztett ugyan, de a francia lelemény és mesterségbeli tudás a jelen kiállítás tanúsága szerint is izgalmas élményt és megszívlelendő mondanivalót rejteget számunkra. Mindkét művész a francia derékhad képviselője. Claude Viallat 1936-ban, Gérard Titus-Carmel pedig 1942-ben született- Bár művészetük nálunk alig ismert a nagy- közönség előtt, új festészetünk művelői nemcsak ismerik törekvéseiket, hanem nemzetközi sikereik révén saját műveikben is hasznosították vívmányaikat, hiszen Titus-Carmel 1976-ban a krakkói grafikai biennálé nagydíját nyerte el, 1984-ben pedig a velencei biennálíén képviselte hazáját. Mindkét művész megegyezik abban, hogy a hatvanas évek nagy forrongásaiban hátat fordítottak a párizsi iskola elerőtlenedett figurali- tásának és a nonfiguratív absztrakciónak is. Lázasan keresték a megújulás forrásait, hogy széttörhessék a megszokottságok béklyóit. Vi- allat 1970-ben csatlakozott az Alapok (Féliületek) nevet viselő festőtársasághoz, melynek programját is megszerkesztette. Szándékukban volt: „figyelembe venni a reális •teret, felvenni a harcot a reneszánsz monocentrikus szemléletévé!, tipológiaként értelmezni a festészetet, megfosztani a képi ábrázolást kiváltságos helyzetétől”. Viallat számára a festmény nem egyéb mint a képet értelmező gesztus ábrázolása. 1964-től a nizzai iparművészeti főiskola tanára- 1966- ban kezd az absztrakt formákkal módszeresen foglalkozni, először állít ki keret nélkül vásznakat, melyeket ma is fest. 1973-tól különféle művészeti főiskolák tanára; hatása tehát jelentős növendékein keresztül is. Érett munkáival tulajdonképpen Matise törekvéseit folytatja mai eszközök és technikák segítségével. Nagy, dekoratív ábrázolásokat készít a motívumok ritmikus ismétlődésével, különböző színállásokban, sajátos technikai fogásokkal, melyek egyrészt az absztrakt gesztusfestészet szótárából, másrészt a textilfestők műhelygyakorlatából ismerősek. (Például a fonalak, szövési technikák, különböző dúcok ‘ és festékek használata és keverése.) Alapnak régi textíliákat alkalmaz, bársonyfotelek, napernyők, sátorponyvák kifakult és elszínezett borítását. Szimbolikus jeleknek is felfogható, azonos mintákkal festett, színben összehangolt vásznai az új dekonativitás hirdetői. Titus-Carmel műveit az absztrakt-figuratív, a racionális-misztikus, racionálismateriális festői felfogás ötletesen kiaknázott ellentéteire építi fel. Bravúrosan rajzol, Korai mágikus-realista szemléletmódja nálunk is követőkre talált Károlyi Zsig- mond, Erdély Miklós és mások munkáin. Képeinek van egy nosztalgikus-romantikus felhangja, például a nagy sikert aratott japán gyermeksisakot ábrázoló sorozaton, melyen a tárgy csak ürügy az elidegenedés ábrázolása. A sisakot a múlt századi realisták bravúros módján pontosan lerajzolja, de más fényekkel és színharmóniákkal az évszakok, hordozójává teszi a tárgyat, szimbólummá alakítva. Technikája bravúros, a gesztusfestészet minden fogását meghökkentő hatással alkalmazza, például úgy, hogy az aprólékosan megfestett sisak alján a festéket váratlanul patakokban csorgatja le, a műnek bizonyos befejezetlen- séget sugallva. Ilyen trükk az is, hogy a műre három oldalon keretet fest, az alsó részt viszont nyitva hagyja. A szín- felrakás mesteri modulációi jellemzik nagyméretű absztrakt sorozatait is, mint a szimbolikus Éjszakákat, melyeken kitalált alakzatok jelképezik a holdat, körülötte kerengő szögfejek a csillagokat. A sorozat más képén körbeírt tengelyre fűzött, négyszögek jelképezik a holdat. Brestyánszky Ilona Az ember megáll aztán valahol a sok járkálásban. Belép az időfolyamba s miközben a jelenre néz — figyelget hátrafelé is a múltba. Hogy mégis mi az, ami onnan még átjöhet ide és mi az, amit ha nem ragadunk meg mielőbb, elsodor az időár. Így vagyok egynémely tájjal-házzal. például a terényi egyetlen mestergerendással ott a főutcán, amiben az utóbbi időkig személyes jó ismerősöm — Kati néne élt. De éppen itt Terény<f közelében az araszoló idő úgy nyakon csíphető, mint sehol máshol (bár ez sem igaz talán, csak türelem kell hozzá és némi invenció-lelemény, meg persze ráérősnek látszó jár- kálás és nem csupán a könyvek lapozgatása). Kati néne a legteljesebb múlt ma már, a közeli félmúlt vagy még frissebb valami — a tegnap meg itt figyelmeztet arra, de jó lenne időben cselekedve megragadni, amit még lehet. Kiskér-pusztán gyerekeske- dett bizonyítottan! Szent- Cyörgyi Albert Nobel-díjas tudósunk, aki nemrég hunyt el az államokban. Pedig ide készült még, erre a tájra indult volna, újra Magyarországra utazva. Elvitte őt is az idő. A Terényhez közeli helyen, a kiskéri pusztán söté- ten-unalmasan ásít egy beroppant pincelejárat a fehér hóban. Az volt a Szent-Györ- gyi-ház valamikor. Közelében most — s ez a jelen — egy vidám asszony él, dolgozik édesanyjával, a megye s talán az ország egyetlen női juhásza. Elébb is a házról, a terényi mestergerendásról valamit. Zólyomi Józseftől tudom, hogy olyan házat, mint az ott, ma már alig-alig találni. Amikor jó néhány évvel ezelőtt arra kértem a gyarmati Palóc Múzeum igazgatóját — mondana nekem a megyében még álló ősi tagozású, építésű, szerkezetű magyar házat; azonnal a terényit említette. így kerültem akkor a mestergerendás, koszorúpadlásos. szabadtűzhe- lyes házba, s akkor még élt Varga Pali bácsi is nem csak felesége, Kati néne. Mintha tegnap lett volna. Ültünk a kis szobában, nézegettük a régi képeket, a Tanácsköztársaságért kapott (Dobi Pistától) kitüntetést. Pali bácsi a trombózisáról beszélt, hogy tegnap bent volt a gyarmati orvosnál, Kati néne meg az ágyat nyomta éppen az influenzával. .. De a ház már akkor is kortalan volt tulajdonképpen. Maga Pali bácsi sem tudta megmondani, mikor épült. Most hetvenöt esztendeje történt a házon egy változtatás, amiről tudunk — még élt Pali bácsi édesanyja, amikor lebontották a búbost és a tetőn kicserélték cserépre a zsupkát... Láttam aztán én még Kati nénémet „szaladni” kis táskával, feketében ä terényi utcán már Pali bátyám halála után (hirtelen elment az öreg vöröskatona a közeli Dolin- káról Völgyecskéből századokkal ezelőtt idehozott-kifara- gott mestergerenda alól). Mondták még néhány éve, ha kérdeztem felőle ismerősöket „megvan, persze hogy megvan Kati néni... ” Most meg azt hallom a helybeli nemzetiségi jó szellemet őrző pedagógus házaspártól (Mucsiná- éktól), hogy bizony meghalt ő is nemrég. Mi lesz ezzel a házzal? A „tudományos fanyalgé- sok” nemigen kedveznek a helytörténeti gyűjtemények újkori létrehozásának, mindenféle szakszempont és vélemény nehezíti azt; legyen minél több ősi értéket, helybeli építészeti szokást, módot, egykorvolt életet, tárgyakat megmutató helye a vidéknek! Amit maga a község gyűjt egybe, egé- szítget ki, tart karban szakmai tanácsok, együttérző-jóindulatú segítségnyújtás mellett természetesen. A Mucsina házaspár ebben a kérdésben nem hivatalosan mindössze annyit tudott mondani, hogy vagy százötvenezerrel rendbe lehetne tenni, és berendezni sem lenne nagy gond a mai terényi környezetből. Mindenesetre egyedülálló értékű a terényi ház éppen az előbbiek alapján, s hogy a Palóc Múzeumnak sincs semmi terve vele — az a teljesen érthető (?) dolgok közé sorolódik. A mai mindenféle bizottságok és apparátusok virágzásának idején, mindenféle újabb nagyszabású tervek és ötletek parádéjában juthatna ideje korán figyelem és szaktudás, hozzáállás arra a néhány (jó néhány) nógrádi értékre, ami még itt-ott áll törött ablakokkal repedt-roggyant épületsarkakkal kitéve a gyorsan pusztító enyészetnek. De hát ez csak amolyan jóindulatú amatőr nyavalygás... Nem is nagyon van olyan, aki komolyan venné. Hát, nem is kell az ilyesmit komolyan venni, majd ledől-szétesik minden, ami még menthető, és akkor végképp nem lesz gond semmivel. A tudományos hombárok meg amúgy is telve vannak — menjen múltat nézni oda a nagyérdemű közönség. Jól van ez így. Bizony. Néha meg nagyot bámul az ember — például az őrhalmi Kossuth utcában, ahol egy szinte vadonatújra reparált ősi magyar ház mosolyog fehér falával, piros cseréptetejével, barnára festett ablakszemeivel, újonnan faragott, mégis régi stílust követő alacsony deszkakerítésével. Akár holnap vagy ma megnyílhatna benne az őrhalmi palóc múzeum itt helyben (a tulajdonos amúgy nem lakik benne, van neki újabb háza valahol a főúthoz közel), ahol valamikor az egyik legszebb nógrádi viselet dívott. Itt, ahol ma már jószerivel csak a tanácselnöknél őrzött palóc babán látható az a viselet, ahol a foglalkozásban, ha változott körülmények között akkor is, máig megmaradt a burgonyatermesztés, s szarvas- marhát — de milyen szépeket, jófajú magyartarka-ke- resztezetteket! — is tartanak a házaknál vagy nyolcvanat. Igaz, régebben volt itt csak szarvasmarhából vagy háromszáz és lóból is száz egyedül Örhalomban, a régi Strázsban. Hát, itt is marad egy kérdés — mi lesz vajon ezzel a szépen rendbe tett régi őrhalmi portával? Mert terv és gond lehet akkor is az ábra szerint, ha valami érték rogyadozik a vakvilágba és akkor is, amikor új erőre kapva mosolyog ránk... Persze, hogy az utóbbi a jobb. . A kétcsokrú Kiskörén — két ágban vert itt gyökeret a völgyekben ez a kis település- féle — Varga Vilmosné Ilonka a juhász, mindenesetre az ő kezére van bízva itt minden s a másik Ilonka az édesanyja is vele dolgozik, ők jelentik itt a folytonosságot Mert hiszen Kiskér helyileg talán mégis Terényhez, a szan- dai szövetkezethez tartozik, ha régen Szent-Györgyi Albert gyerekkorában, amikor még állít a kis kúriaféle, (de inkább amolyan kis udvarház lehetett) a Bujákon honos Eszterliázyaké volt errefelé is a föld. Éppen a régi nagybirtok alapján találta meg a bu- jáki tanácselnök a bizonyításra alkalmas nyomot arra nézvést, hogy a későbbi nagy magyar tudós itt gyerekeskedetü Kapott is tőle — Szent-Györ- gyitől — megerősítő levelet postafordultával. Kár ezért az udvarházféléért mindenképpen. A több mint négyszáz! juhot tartó Ilonkával arról váltunk szót kint az udvaron a párolgóösszebújt nyájat nézve, hogy bizony talán nem is olyan nagy baj, ha ide Kiskérre már nem jutott el a nagy tudós. Mert juhokon, vidám juhász- nén, kevés szavú édesanyján, gyönyörű és számban is sok szaporulaton kívül csak az élénkszemű-eszű pulit csodálhatta volna meg. Ami persze a jelen dolgaiban állva nem is kevés.., T. Pataki László NÓGRÁD - 1987. február 21., szombat 7 V Araszoló idő
