Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
R lfjin akkor villant elé- nCÍ! je, amikor a zöld hálószatyrot arca elé emelte. Csak pillantást vetett a hatszögletű szeletekbe gyúródott tejeszacskóra, tekintetét nyomban visszarántotta, lábát is megállásra parancsolta a látvány. A kép, amelyet — határozottan érezte — nem most lát először. Álmodott róla vajon? Vagy inkább — elhaladva reggelente itt az önkiszolgáló bolt sarka és a redves felvonulási épület között — többször látta már, de soha nem ezzel az élességgel, ezzel a kiáltó jelképi- séggel? Hetek, talán hónapok óta él együtt a képpel, csak soha nem nézte meg igazán? „Meg kell festenem! Ezt kell megfestenem, de mielőbb! S én, ökör, éppen tegnap alapoztam le azt a remek vásznat annak a hülye sznobnak. Virágcsendélet... Ha lehet, őszirózsákkal, s talán, ha egy rhód lenne rá, legyen az asztalon, csak úgy odavetve, egy összehajtogatott újság, amint azt ő valamelyik francia impresszionista képén látta.,. Igen, az újság akár lehet francia is. Talán a Le Figaro ... És ennek a bunkónak meg is csinálom azt a képet. Meg bizony mertany- nyit ígért érte, mint kéthavi iskolai fizetésem ...” Elindult. Két lépés után, egy csenevész hársfahusáng mellett azonban megállt újra. A látványt erről a pontról nézve találta tökéletesnek: hatalmas szürke fal, a tízemeletes szalagház hegymagas betontömbje. Az ablakok sem csillognak a> reggeli tompa fényben, hályogo- san simulnak a közönyös szürkébe. Az egyhangú falon, e hatalmas morcos rajzlapon, csupán fönt a hatodik ... nem, öt, hat... a hetedik emelet szintjén kapja oda követelőzőn a szemet egy fekete pötty. Egy pont, amely a kitárt ablak fehér függönye előtt izzik, mint a friss hóember széndarabból való szeme: fejkendős öregasszony könyököl az ablak- párkány bádogján. Ilyen messziről is látszik: mereven előre néz, túl a szemközti házak pléh sapkás szellőzőkéményein, túl a lakótelep gyu- fásdobozain, túl a városon. „Aranymetszésben van éppen ... Kész mű. Semmit nem kell változtatnom. Legjobb lenne lefényképezni. De fölösleges. Ezt a látványt én már soha nem felejtem el Ez a kép már készen van, csak meg kell festenem. Nyomban az újságos, őszirózsás csendélet után ... Hatal. más szürke lap, hatféle szürkével persze, beleolvadó ha- lovány ablaksor, mindez oldalt kifut a végtelenbe, ezzel is jelezve az iszonyú méretet... És ott, igen, a hetediken ott világít, sugárzik, izzik, szinte robban a szürke felületen valami: a fekete pont! De, nem pont lesz csupán. Aprólékosan megfestett, gonddal rajzolt öregasszonyarc: a nagyanyámé, ö lesz. Igen, ő, aki ugyanígy a távoli semmibe révedt huncut szemmel, amikor száraz kis kezével pár fillért csúsztatott a zsebembe, két szem kockacukrot a markomba, óvatosan, nehogy szigorú nagyapám észrevegye ... Bizonyosan szép arcú ott fönt. az a fekete pont is. Szépnek kell lennie. Holnap távcsövet hozok. Meglesem ...” Másnap és harmadnap is elfeledte a távcsövet, szabad szemmel azonban percekig bámulta a képet, mint aki valóban régen megfestette már, s most a műterem sarkából nézi munkáját karba tett kézzel, szűkre húzott szemhéjakkal. „Fehérben a fekete négyzet ... Ezt már Malevicsék is tudták. Hetvenvalahány évvel ezelőtt! Szuprematista Mara elől, az asszony azonban észrevette: — Disznóra mégy, apukám? Vagy szarvasra? — Ne hülyéskedj... Útközben meg kell néznem valamit. — Ugyan mit? — Egy ablakot — makogta zavartan. — Nocsak! öreg leső lettél, mint Gáli papa? — Ne dühíts már, a szentségit! — vágta be maga mögött az ajtót. Az asszony kinyitotta. utána kiáltott: — Két májkonzervet is hozz! Kirándulni megyünk a kölyökkel. És ne bámészkodj sokáig, rohannom kell... Rohant ő is. Keresztülvágott a hóbogyó- és kecskerágóbokrok között, átgázolt a virágágyásokon, ahonnan pedig 'éppen ő szokta elkergetni a szomszéd házakból ideténier- gő gyerekeket. Mielőbb a nyeszlett hársfacsemete melAnnus József: Fekete pont lettem, mondja majd az a hülye, mert örül, hogy talált egy skatulyát, amelyikbe könnyedén belegyömöszölhet. S, meg i® szégyeníthet persze: most akarod ezt kitalálni, apuskám? Nem érdekel. Senkinek a véleménye nem érdekel. És nem töprengek semmiféle skatulyán. Ez a kép talált kincs. Kötelességem lehajolni érte. Ha megfestettem a gonosz Julcsa nénit — épp ilyen nyilvánvalóan libbent elém az a lerongyolódott, kócos téli varjú —, meg kell csinálnom jó nagyanyám emlékművét is. Ma is szerencsém van: a fény most is fáradtan derít a ház mögül, itt elől, az erkély nélküli oldalon minden egyhangú szürke. De, hányféle árnyalat mégis! A lényeg azonban nem ez, hanem a fekete pont, a semleges szürkékből plasztikusan kitüremkedő agresszív pötty. Tust keli majd használnom, esetleg vala- mennyi zománcot is, mint vairjú-Julcsánál. A legfeketébb feketét kell megtalái- nom, hogy a pont azonnal és könyörtelenül odarántsa a szemet. A pont, igen, amely tíz lépésről még valóban pont, ötről már forma, de majd csak méternyiről tűnhet elő az arc. Egy ember arca, amely csak úgy mellékesen a megöregedett asszonyé. Átsuhan rajta a valamikori boldogság és a reménytelen remény visszfénye ... Meg kell néznem távcsővel mégis. Látnom kell, hogy összevethessem a valódit az igazival. Vagy mégsem? Eldöntőm még...” . A távcsövet dugni akarta lett akart állni. Ügy tervezte, hogy előbb megnézi totalitásában megint, csak azután kotorja elő a távcsövet. Nem bámészkodik hosszan, nincs is erre szükség. Egyetlen pillantás, fél másodperc elég, hiszen a kép valóban elkészült már agya műtermében, összeállt azon az első reggelen, amikor először fogta be szemével a hatalmas szürke falat, s bámult rá a fekete pontra. A felvonulási épület előtt teherautó állt, két férfi barna dobozokat cipelt róla az oldalajtó felé. A sofőr bent a fülkében cigarettázott, jobb kezével egy táskarádiót igazgatott, amely a motor ütemére rázkódott, de annak hangját legyőzve bömbölt. Kikerülte őket sietős léptekkel, közben előhalászta távcsövét a csíkos szatyorból. Megáll a vékonyka fa mellett, csak moat néz föl. Az ónszürke égből ugyanúgy sejlik elő az óriás fal világosabb foltja, mint azelőtt Fénytelen, hályogos szemmel bóbiskolnak az ablakok is, akárcsak tegnap, tegnapelőtt Valami mégis szokatlan, valami Ijesztően nincs a helyén ezen a képen. Fönt a hetediken az ablak most is nyitva. Üres. Nem bogárlik ott a fekete pont. A fehér függöny egyik szárnya elhúzva, a másarat a huzat kirántotta az utcára. Annak sarka beakadhatott a párkány bádogjába, mert lengeni, integetni se tud. Csak remeg a gyönge szélben ijedten, mint kapituláló harcos kezében a megadás fehér zászlaja ráng. BARTHA PAL: ADDIG fagyos szél lehelte tájon sétál a költő két falu között ide oda el vissza halkun utána lopakődva zsebre tett kézzel árnyéka is megszokott szorgalommal vele — talán te — ismeretlen ismerősöm Unottan most verseit olvasod s ki tudja: addig sétál-e újra ide vissza el oda ÁDÁM TAMÁS: Elveszett harmónia Az ég kékjébe mártom toliamat és megírom felmondó levelem a télnek szárba szökkent szerelmek fagytak el most bőrömön penészfoltokat hagytak a hazugságok elkedvetlenített a varjak zuhanórepülése későn jöttem rá nagyon későn mit takarnak a jelképek szobám falán elvérzett pipacsok hitszegése VARSA ZOLTÁN» APÁM Már hét éve, hogy nem vagy itt Tűröd a nem-lét nyűgeit békességben a föld alatt. Fájdalmad, kínod rámmaradt örökségül. A nincstelen, mezítlábas, ütött lelenc sorsát — sorsadat hordozom téged idéző homlokon. Néhány elvétett mozdulat, a járásod is rámmaradt, s ha dúdolok, úgy dúdolom, mint te néhai-egykoron. Konok szóval, békétlenül csitítlak: mert te fájsz belül, éhezel bennem s szomjazol* követelőző magzatom lettél. Örökké hordalak homlokom és szívem alatt. Repülőnap Az apró repülőgép megszűnt berregni, és oly csendes és szédítő zuhanásba kezdett, hogy a közönségben meghűlt a vér. Elszakadt füstcsóvájától is, melyet e pillanatig farokként maga után vont, hogy láthatóvá, követhetővé tegye bravúros mozgásának minden részletét... A szélcsendben ott feszült az égre rajzolva mutatványának száz alakzata; dugóhúzótól a legfantasztikusabb ákombákomig. — Ez semmi — mondta a féllábú. — Láttam én igazi zuhanást negyvennégyben. Valódit, nem bohóckodást! Az akkori repülők ismerték a légikunsz- tokat, mert életre-halálra ment a játék. De ez sma- fu! — jelentette ki. A nézők egy másodpercre felé fordultak, aztán visz- szakapták tekintetüket az ezüstös bogárra, mely zuhan tá ban pörögni kezdett, s mert így sebessége valamelyest csökkent, füstrongyok libbentek nyomában. Sokan már mosolyogtak, ellenzőként tenyerüket tartották homlokukhoz, hogy jobban megfigyelhessék a békeidőbe törpült attrakciót. Mások azonban tor vábbra is visszafojtott lélegzettel lesték a pillanatot, amikor a monopiám majd felpörgeti motrát és kecses ívben fellendül a magasba, mintegy kikerülve az útjába keveredett Földet. — Cirkusz ez, kérem, csak a háló hibádzik alóla. — Menjen már — szólt rá a fiatalember. — Mit ugrál a negyvennégyjével? A maguk orrát szaros karóval sem lehet felérni, amiért átéltek egy háborút. Minek hagyták annak idején abba. ha olyan nagyra vannak vele, mi? A féllábú úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Bütykös ujjaival elcsípte cigarettájának parazsát, és zsebre vágta a csikket. Aztán felnézett. A repülőgép pompás csavarba zuhant. — Az istenit! — kiáltotta —, ezzel baj van, emberek! A fiatalember felkacagott: — Mi van, tatus? Elfogyott az a fene nagy háborús kurázsi? — Lezuhan, kérem! Higgyék el, száz méterre sincs már a földtől! — Hogy magának micsoda szeme van! — Van! Légelhárítós voltam negyvennégyben. Az emberek mosolyogtak. Már megint előhozakodott a negyvennégyjével. Nem lehetett mintakatona, — ugyebár ráment a fél lába is... A gép hirtelen felkapta orrát, és az ég felé rándult. Dühösein vakkantott, mint túl nagy ellenség előtt a túl kicsi kutya. Aztán ismét elnémult. A röptér széléről vijjogó szirénázással tűzoltóautók robbantak a kifutópályára. Nyomában mentő robogott. Az irányítótorony ablakain izgatott műszakiak kiabálták ki intelmeiket a bámé- szok tömegére. A féllábú szája szélére ragasztotta a csikket. — Ennek sincs őrangyala — mondta remegő hangon a fiatalember. — Van neki, hogyne lenne. Csak fenn maradt. — Hol?.., — Az égen! Végveszedelemben elhagyja az embert. .. Végveszedelemben az ember nem számíthat az angyalokra. A fiatalember néma maradt. Torka kiszáradt, és homlokára izzadságcseppe- ket sajtolt a rémület. A gép veszedelmesen közeledett a földhöz, néha megrándult, s ilyenkor az asz- szonyok iszonyodva hunyták be szemüket... Aztán dobbantva, mintha bakugráshoz venne lendületet, rábukdácsolt a pályára. A segítségére siető autók sikoltva tértek ki út- jából. — Sző, ami sző — törte meg a féllábú a hallgatást —, ügyesen csinálta. Látja? — fordult a fiatalemberhez. — A jó pilóta fütyül az őrangyalokra. Mit mondtam? A fiatalember válaszolni akart, de nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni magából Előkotorta gázöngyújtóiát, és tüzet adott a féllábúnak. A hangosbemondó szenvtelen hangon bejelentette a következő műsorszámot. Mátyás B. Ferenc Az utóbbi kétszázötven esz- viseleteket, ezekkel együtt tendő magyar katonai dísz- fegyvereseket ábrázoló szo- egyenruháiból rendeztek ki- bor-kompozíciókat is elhe- állítást a salgótarjáni Nógrádi lyeztek az impozáns tárlaton. Sándor Múzeumhan. A buda- Képeink a március közepéig pesti Hadtörténeti Múzeum nyitva tartó kiállítás néhány anyagából válogatták ki a darabját mutatja be. A látványos kiállítás egyik részlete. Tábornoki szolgálati tüszöltö* Tiszti mellvért és sisak 1835 zet része a huszárcsákó 1855 körüli évekből, és 1918 között. Kuruc gyalogos ruhája, közhuszár dolmánya, mentéje, háttérben huszárezred zászlói. Huszártábornoki gálaöltözé- A mai kor viseletének egyi. két kiegészítő csákó. ke a szuperszonikus repülő gépek pilótáinak ruhája. — kulcsár felv. — NÓGRÁO - ,1987. február _14„ szombat
