Nógrád, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

Jobb helyzetben a bátonyterenyei zeneiskola Bátonyterenyén (Nagybá- tonyban) huszonkilencedik esztendeje működik a zene­iskola, s ma már nélkülözhe­tetlen, szerves része a városi jogú nagyközség oktatási és kulturális életének. Az utóbbi evekben fokozódott az érdek­lődés az itt folyó munka iránt. Évente húsz-harminc növendékkel oktatnak többet. A helybéli (kisterenyei) és a pásztói tagiskolákkal együtt négyszáz * diák tanulja vala­milyen fokon egv-egv hang­szer megszólaltatását. az éneklést, illetve előképzés­ként készül a hangszeres ta­nulásra. Az intézmény körzete nagy, Bátonyterenye és Pásztó vonzáskörzetét foglalja magá­ba- Az igény nagyobb a tanu­lásra, mint amennyit a jelen­legi helyzetben képesek ki­elégíteni. Elsősorban a ta­nárhiány az oka annak, hogy több tucat érdeklődőt kény­telenek a meghallgatás után elutasítani. Pásztón például a meglévő létszám kétszeresé­vel is tudnák üzemeltetni a tagozatot, amely a Kun Béla Általános Iskolában kapott helyet. Ennek azonban — a már említetten túlmenően — anyagi korlátái is vannak, hiszen a bátonyterenyei zene­iskolának így is jelentős pénzösszegébe kerül a mos­tani formában való fenntar­tása. A tizenhat tanszakon hu­szonhárom tanár tanít. Ez a létszám elvileg ugyan elegen­dő, de tía tanár félállásban — óraadóként — foglalkozik a növendékekkel,' Salgótar­jánból, Hatvanból, Gyöngyös­ről, járván. Jelenleg hat állásuk betöltetlen. Szüksé­gük lenne két-két zongora és szolfézs szakos, egy-egy hege­dűs és fagottos anárra. Az állások meghirdetése remél­hetőleg enyhülést hoz a hi­ányban. A bátonyterenvei zeneisko­lában az elmúlt hónapokban je­lentősen javultak a munkakö­rülmények. Telefont kaptak, és a múlt év nyarán központi fűtést szereltek fel a salgó­tarjáni Univer Vegyesipari Kisszövetkezet szakemberei. Azokat a fűtőtesteket építet­ték be, amelyek a bánvavá- rosi központi orvosi rendelő- intézet átépítése után ott fe­leslegessé váltak. A szerelést társadalmi munkával segítet­ték a FÜTÖBER és a Penta­mer Ipari és Szolgáltató Sző-# vetkezet — amellyel szoci­alista szerződésük van — szocialista brigádjai. Legyár­tották a szükséges és hiányzó alkatrészeket. Nem húzták ki magukat ' a társadalmi mun­kából a nevelők sem: a sze­relés után betonoztak, falat raktak, takarítottak. így sike­rült 150 ezer forintért kiépí­teni a központi fűtést, az in­tézmény teljes költségére. A közelmúltbeli rendkívüli hideg napok ideién mérése­ket végeztek az Univer szak­emberei, s megállapították, hogy a fűtőtestek jól működ­nek, de a sarki helyiségekbe még további tagokat kell el­helyezni. Az intézményvezetés mun­kájának megkönnyítésére ja­nuár 16-tól főálllású iskola­titkár végzi a gondnoki teen­dőket­Ezekben a napokban a növendékek féléves beszámo­lóikra készülnek. Az évfolya­mok legjobbjai január 23-án hangversenyen mutatkoztak be a Bányász Művelődési Házban. A bátonyterenyei tanács művelődési osztályának és a zeneiskolának közösen dédel­getett terve — a helyi társa­dalmi szervek segítségét igénybe véve — egyhetes nyári komplex művészeti tá­bor szervezése Szorospaitakon, az úttörőtáborban. A részt­vevők a megye általános és zeneiskoláiból érkeznének, a foglalkozásokat helybeli ta­nárok tartanák, (ok) Pihenő utcaseprő. (Farkas András) SZEPESI JÓZSEF: Egy ember, egy embert ér Kötmy ám könny, vér ára vér és 'egy ember, egy embert ér. Mindegy ki szülte, bárlei az: — naiv, hiszékeny, bölcs, , ravasz, sárga a-bűre^ag&fefiér — a könnye bö&my, a vére vén. Szív kéjenc, kegyemmjfajkdbmq derűre éhen, élveteg; bűnös, szerelmes, bés, beteg Indián, Néger, Eszkimó —- egyformán érzi: élni já. Ember az ember, bárki azz — csecsemő, ifjú, agg, kamasz, bájos, mogorva, rút, kacér _ a könnye könny, a vére vér. S embernek ára, emberek embernél drágább nem lehet, t Egy verseskönyvre Mi van rajta írni való? M i van egy verseskönyvön írnivaló? Az a kritikusok, az az irodalmi folyóira­tok, a kulturális hetilapok dolga. Noha nálunk egy kicsit más a helyzet, mint mond­juk Finnországban, amivel csak azért példá­lózom, mert nemrégiben történetesen ott jár­hattam, s abban a vidéki városban, ahová a sors vitt, természetesen azt is megkérdez­tem a helyi lap szerkesztőségében — hiába foglalkozási, érdeklődési ártalom —. hogy ők adnak-e verset az olvasóknak, ismertet­nek-e regényeket.- Nem. Nálunk meg a he­lyi, a megyei lapok szombati számai el sem képzelhetők vers, tárca, novella, s egy-egy szépirodalmi könyv ismertetője nélkül. Hogy továbblépjünk: könyvismertetések gyakran egy-egy hétközi számban is vannak. Természetes például, hogy egy lapnak ugyanabban a példányban két Mezei And­rást kínálnak; egy költő Mezeit verssel, s egy Végh Antallal replikázó nem költő Mezei Andrást.-JSsküt teszek rá, hogy a nem költő Mezeibe kezd bele mindenki. A költő Mezeit esetleg észre sem veszik, talán még azok sem, akik régóta tisztelik. De mindig akad­nak, akik a költő Mezeit is elolvassák, s egy idő után össze sem tévesztik Mezey György- gyel. Már tudják, hogy Mezei — az András — költő csak most elfogta a hév, s a fut­ball dolgában is tollat fogott, mert szűk volt neki a négysoros keresztrímes világ, pedig .az sem éppen egy katicabogár skatulyája. így állunk a verssel. Nem kapkodnak erte, jobban érdekli az olvasókat a sport, az, hogy mi van a gyárakkal, ám nélküle mégsincs világ Voltak költők, akik a versírást is ter­melésnek, különös és sajátos termelésnek hívták a fogalmakat azonban megsem ja összekevernünk: a termelés „mindenekelőtt az anyagi termelés” — írja Marx. Az Országgyűlés 1986. decemberi üléssza­kán Lázár György, a Minisztertanács elnöke, ha úgy tetszik, a vers meg a termelés mai összefüggéséről is beszélt: „— közvélemé­nyünk egy része a kormányt —. s nemcsak a kormánytolykor azzal a bírálattal illeti: túl sokat foglalkozunk a gazdasággal, s emiatt az irányító munkában háttérbe szo­rulnak más fontos társadalmi kérdések. Rész­letezés nélkül most csupán jelzem — mon­dotta —: az egyoldalúságot igyekszünk el­kerülni ...” . Cui prodest? Kinek volna Jó, kinek a mai- mára hajtaná a vizet? Nem az, hogy jó, ke­vésbé jó, est leg egyenesen rossz verset do­bunk a postaládába, teszünk az újságosbódé pultjára, hanem az, hogy úgy általában össze­zsugorítanánk a kultúrát. Kész öngyilkosság volna. A kultúra — minden ami kultúra: a szórakoztatás, a szilveszteri röhögcsélés, a IX. szimfónia — nem ennyedik-annyadik Ramszesz múmiája — élő, eleven valóság. Ez van- egy verseskönyvön írnivaló. Mert az anyagi termelésen kívül szellemi termelés, versteönelés is folyik, aminek a támogatá­sára gazdasági egységeket, kiadókat működ­tetnek. Szellemi hatékonyságukra, termelé­kenységükre nincsenek adataim, most csak egy könyv ügyében teszek panaszt, s válla­lom a kockázatot, hogy nincs is egészen iga­zam. Bódi Tóth Elemér A nyomtalanéig csodái című verseskönyvét forgatom hetek óta. Hogy jelent meg? Ki adta ki? Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat — a Karancs Mgtsz, te­hát egy gazdasági egység támogatásával. Bódi Tóth Elemér verseit — a NÓGRÁD főmun­katársa — húsz esztendeje olvasom. Ez a köl­tő már nem fiatal. Volt már egy könyve, azt sem úgynevezett hivatásos kiadó bocsátotta útjára — az is Salgótarjánban jelent meg. S, most a második is csak félig-meddig hi­vatásos kiadó révén. „íme könyvkiadásunk egyik tragikus jel­képe: versesi^önyvet ad ki egy nógrádi ter­melőszövetkezet. Igaz, a mezőgazdasagi üzem csak megbízó, a kiadás lebonyolítását az if­júsági kiadó végezte. Dehát hogyan? Érték­telen, helyi limlomot támogat így egy gazda­ság?. .. Legalábbis szomorú ez. Annál inkább, mert igazi költő megszenvedett, többnyire érett alkotásairól van szó. A kicsi, elegáns füzet értéket rejteget” — írja a Hajdú-Bihari Napló. Igen, ez van egy verseskönyvön írnivaló. Az, hogy Bódi Tóth Elemér talán hosszú éveken keresztül gazdaságtalanul termelt, esetleg volt olyan esztendeje is, hogy úgy látszott, szanálnunk kellene (Tóth Árpádnak is volt olyan éve, amikor szanálni kellett volna: például 1914-ben, 1921-ben, összesen 3—3 verset írt), de Bódi Tóth mindig talpra- állt, kedvezőtlen adottságai ellenére, akkor is, ha robbant az olajár, akkor is, ha vala­melyest előtérbe kerültek nemcsak a gazda­sági kérdések — azok mindig előtérben van­nak —, hanem a gazdasági megfontolások is, például az, hogy minek vigye piacra a mi „könyvkiadásunk” (idézet a Hajdú-Bihari Naplóból) egy Bódi Tóth Elemér nevű vers­iró, „verstermelő” , költeményeit. Ö persze csak egyetlen példa, ő személy szerint való­színűleg sohasem volt gazdasági megfontolás tárgya, annyi az egész, hogy eltűnődik az ember gazdasági, meg kulturális gazdálko­dásunkon. A Hajdú-Bihari Napló azt írja róla, hogy itt-ott nehézkes, darabos, de: „Versei­nek helye lenne elit kiadóink prog­ramjában”. Én pedig az Élet és Irodalom kri­tikájához hasonlóan azt írom róla, hogy jó verseskönyvet olvastam. És szándékosan írom ilyen egyszerűn: „Jó verseskönyvet”. Mert, hát nem kritikát, vagy ismertetőt írok. A jelenség érdekel. Az, hogy , egy költő gazdaságos, gazdagságos kultúrát hoz létre verseivel, s ezért vagy azért gazdálkodásunk útvesztőiben elkeveredik. Mi van egy verseskönyvön írnivaló? Ez, F. h. T ETESI BEÁK LÁSZLÖl Menedék Az arcod este egy udvaron, s köcsögök horkolnak szempilláidon, A kapu előtt, a szájadon, csöndes vándor ” botorkál, benyit. Örökké kóbor lelke hajad, koronád kazlai alatt megpihen, álmodik. vsssssssssssssssssfSssssssssssssjsssssss/Yrss/sssssssssssssssss/ssssrmHfsssssssss/sssssss/sssrsssssssssJssssssssssssJrssssssssssssssssssssssssssssrs/sssrssfssssmsssm A rendelőintézet megszo­kott szerdai, csúcsforgalmi képét mutatja — ez az a nap ugyanis, amikor a leendő gépkocsivezetők hada előzőnk az épületet­A laboratórium, belgyógyá­szat, szemészet előtt óriási­ra duzzadt, erőtlenül hullám­zó sorok kanyarognak. Az elöl állók magabiztos türelem­mel, arcukon az örörrf ép- pencsak visszafojtott mosolyá­val tüntetve várják a meg­könnyebbülést hozó, már alig karnyújtásnyira levő beszó- lítást, a hátulsók, néhány perce érkezettek — nem mérvén fel elég körültekin­tően helyzetük bizonyos vo­natkozásban reménytelen vol" tát — még nyugodtan cse­vegnek. A középső rész lát­szik a legveszélyesebbnek, se itt, se ott, hebegésben.. Ök azok, akik felháborodásuk­nak komoly szitkok özönében adnak hangot, amiért pár protekciós emberke soron kí­vül jut be, például az áhí­tott vérvételre, vagy vizelet­vizsgálatra. Háborgó tenger, haragvó, tehetetlen istenek, gúnyos félmosolyok, megjegyzések, — tanulmányi lehetőség a kor mártírjainak tökéletes áb­rázolásához. Két ventillátor is van a falba építve — egyik sem üzemel —, most valaki bát­Matúz Gábor SZTK \ ran mozdul a kapcsoló irá­nyába, kattanás, — a fantá- ziadúsabb társadalombizto­sítottak már érezni vélik az enyhítő fuvallatot —, ám a holtpontjáról sértetten ki­mozduló propeller dörrenő, recsegő-ropogó hangja meg­hátrálásra kényszeríti a me­rész vállalkozót, újabb kat­tanás, és ismét a fülledt, me­leg, izzadságszagú levegő. Az emeleten, a lépcsősor kezdetén két mankójára tá­maszkodva féllábú, idős em­ber áll, tekintete néha óvato­san körbepásztázza környe­zetét, aztán újra a földszint­re szeg'eződik­Kis idő elteltével bátortala­nul megmoccan, mankóit a legfelső lépcsőfokra igazítja, szája mosolyra húzódik, lép, megcsúszik, ijedten a korlát­hoz kap, a mankók pattogva, csattogva megindulnak, és landolnak a lenti érdektelen­ségben. Kitágult pupillákkal, kö­nyörgő „egész” testével to­vább bizakodik. A gégészet elől középko­rú, rosszul öltözött férfi püjaob a ^pmurétoa, aztán sorraveszi az emeleten vára­kozókat, tökéletes közöny, az öreghez lép, nem szól, be­lekarol. .. kivágódik a gégé­szeti-rendelő ajtaja, csinos asszisztensnő jelenik meg a küszöbön. — Simon István! A segítőkész elereszti a ser gélyvárót, hirtelen kapkodva, megfordul, fut, rohan, az ajtó­ban trónoló tünemény lesúj­tó nézésével, delejezi a páci­enst, aki hajlongva, megfé­lemlítve surran be mellette. ' — Emberek! Adok száz fo­rintot annak, aki segít ne­kem lemenni a földszintre­A féllábú férfi monoton hangja szép számú közönség körében talál meghallgatás­ra. Innen is, onnan is, indul­nak a szegény, szerencsétlen, magárahagyott emberen — akire senki nem figyel — se­gíteni. A betegek nagy része ott tolong a mankós ember kö­rül. Először szelíden, gyen­gén, lökdösődve, próbálnak jogot szerezni a segítségnyúj­tásra, aztán plcsattan az első pofon, utána gyors egymás­utánban két férfi zuhan a mélybe. A „békebeli” kocsmai ve­rekedéseket idéző hatalmas ütések, rúgások, valamelyest felhígítani látszottak a dühí­tő, tömény egyhangúságot. Én az utcára néző ablak melletti pádon ültem, kezem a térdemen nyugtatva az esélyeket latolgattam egyked­vűen, valami határtalanul undorodó közömbösséggel tartva távol magam az értel­met nem sejtető, megvadult embercsorda forgatagától. Egy jó kétméteres, másfél mázsásnak tetsző fickó azon­ban, szinte vakon tarolva le maga előtt mindent és min­denkit, ami és aki a lépcsőhöz vezető nyílegyenes útját el­torlaszolni látszott, nem vet­te figyelembe mozdulatlan­ságommal külön! hangsúlyo­zott semlegességemet, és fülszaggató roppanással né­hány másodpercre satuba szo­rította fejemet. Ereket érez­tem szétpattanni agyamban, szédülni kezdtem, de mielőtt elveszítettem volna az eszmé­letem, fokozatosan működés- képtelenné váló szemeim any- nvit még rögzíthettek, hogy a továbbcsörtető húshegy győ­zelemittas mozdulattal fel­kapja a rémült nyomorékot, az ég felé emeli, és kéjesen röhintve egyet-kettőt, meg­indul vele lefelé.— .... ÖRSZTGETHY ERZSÉBET} Asszonyok férfisorban Órszigethy Erzsébet újság­írói munkája során ismerke­dett meg Hévízgyörk életé­vel. Ez a közepes nagyságú, mintegy háromezer lakosú te­lepülés a budapesti agglome­ráció peremén, Aszód szom­szédságában található. Átla­gos falunak lehetne mondani, de van két sajátossága. Az egyik az, hogy már a török háborúk utáni benépesülés el­ső évtizedeiben piacozó, Pest­re járó falu volt, s ezt a sa­játosságát — a történelem által sokszor korlátozottan — a mai napig megőrizte. A másik sajátosság országszerte híressé tette Hévízgyörk ne­vét: asszonykórusa a hagyo­mányőrzés és -ápolás szép példája. A szerző könyvében azt tűz­te ki célul, hogy bemutassa a falu életét a század elejétől napjainkig, a fő hangsúlyt a hetvenes évekre, s azon belül is a zöldségtermelő, piacozó falura helyezve. Célkitűzését számos szép részlet, sok igaz megállapítás ellenére is csak félig-meddig sikerült megvaló­sítania. A fél siker magyará­zatát Írói és szemléleti prob­lémák megoldatlanságában lelhetjük fel. Alapvető gond, hogy az irodalmi szociográfia műfaji kérdéseit nem tisztáz­ta magában. Alighanem ő is engedett annak a csábításnak, amelyik azt hiteti el, hogy az élményanyag bősége, szinte magától kínálja majd a szer­kezetet, az egyes elemek el­rendeződnek, s könyvvé vál­nak. A szerkezet megoldatlansá­gából következik,, hogy bár Hévizgyörk reális képe egy reálisan látőtt országos képbe illeszkedik bele, az író nem tud lényegi új információt adni, a hévízgyörki falukép szétesik, s főképp azért, mert tudományos-szociológiai vo­nalvezetése nincsen, irodal­mi-szociográfiai vonalvezetése pedig következetlen és héza­gos. A legfeltűnőbb - az, hogy bár több portré szerepel a könyvben, igazából egyik sem tud emlékezetessé válni. Alig­hanem azért, mert örszigethy Erzsébet, az egyedit és a ti­pikusát úgy vegyíti, hogy ki­hagyja a különöst, ami pedig az irodalmi megformáláshoz nélkülözhetetlen lenne. Bár a könyv tényanyaga gazdag, néhány nap elteltével inkább csak egy elmosódott kép emléke marad meg ben­nünk Hévízgyörkről és lakói­ról. Ebben a képben két do­log rajzolódik ki határozott tan. Az egyik az, hogy a mai felnőttnemzedékek — bele­értve minden munkabíró em­bert, az öregszüléket is — szinte emberfölötti munkát végeznek. A másik az, hogy a fiatalok egyre kevésbé akar ják vállalni ezt a munkát, de az idősebbek is arra beszélik rá a fiatalokat, hogy főállás­ban semmiképpen se legye­nek földművelők, tsz-tagok. összességében nagyon kevés derűs elemet találunk abban, amit Hévízgyörk 1970-es évekbeli létéről megtudunk. A mű alaphangja mégis biza­kodó. Azt mondja, hogy ami­ként a közösség mindig meg­őrizte magát a történelem kanyargó útjain, úgy most is van ereje és képessége arrr hogy jövőt éoítsen. S enne1- a dokumentálása mindenkép­pen érték. T. G. WÖGRÁD — 1982. Január 24* szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalom