Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

V

eronica a szobából Viment a konyhába. Apja az asztalnál ült, várta a vacsorát. Anyja a sülő, jószagú oldalast forgatta villával a lábasban.

— Marosi bácsi jön az utca elején. láttam az ablakból Biztosan hozzánk.

— Hát az bizonyosan ide- tart, hová is menne máshová — mondta Bordás. — Csakis ide, mihozzánl^.

— Csakis ide •— bólintott az asszony Félrehajtott fejel figyelte a sistergő zsír hangját — Tegnap halt meg a felesége. Fi térié i* már annak a híre. hogy '«disz az építőbrigádba. Hozzád már hiába ion.

— Hozzám ugyan már hiába. — Bordás hangjából hiányzott a meggyőződés.

— Apuka! — kiáltott fel a lány. — Jancsi azt mondta, ha mégegyszer megteszi bárkinek is, vége köztünk mindennek, elhagy. Cáak nem akarja tönkremenni a boldogságomat!

— Ügy is an! h'e-n akarhatod! — bólintot* az ura felé Bordásm — Ilyen derék, szorgalmas, jó keresetű vőlegényt nem kap mégegyet Ve- ronka. Kir.ek szántad a lányodat? Egy szakmát nem tanult íéhűtőnek? Mert más- müven. ha folytatod a mesterségedet, nem veszi el.

— Teenap is hangoztatta Jancsi, hogv csúfolják apuka miatt. Hog’ teme*őkukac lesz az apósa. Bárhogy is szeret, itthágy, ha maga megmarad sírásónak.

— Jól van, jól, ez már elintézett dolog, abbahagyom a munkát. Holnap be is jelentem a tanácsházán — felelt Bordás. — Nekem is elegem van belőle. Harmincegy* esztendeig csináltam, folytassa más. Rossz időben szüntelenül sz-'"'*"* a derekam, meg a térgyem De azért nem vált kárunkra. A két fiú is hasznot húzó" be’őle. A házunk is abbé! a munkából lett, meg a *°lek is.

— A ‘elek! — csapott le a szóra Veronka. — Erről jut eszembe, mit mondott tavaly a szőlőkötözésnél Marosi Etus. Gyors pillantást vetett az

anyjára, aki már előre bólogatott, mint aki tudja, ml következik. — Azt mondta, méghozzá az egész brigád fülehallatára, mert ette az irigység Jancsi miatt, mi az, csak nem a sírotokat készíti az apád? Mintha nem is hallotta volna tőlem, hogy a házunk helyét ássa ki apuka.

— Ezt merte mondani? — hördült fel Bordás, és fakó, redős arcát elöntötte a pulv- kavörösség. — Hogy az Isten. .. Tán nem tudja, vagy elfelejtette, hogy régen mezítlábas. ágrólszakadt szegény

Pedig milyen szép, derék »asszony volt. Dehát az Űr akarata ellen...

— ... semmit se . tehetünk

— fejezte be Bordás. — Ügy

tudom, nagyon beteg volt a megboldogult.

— Nehéz betegségben szenvedett szegény.. . — sóhajtott Marosi. — Szinte azt mondhatni, Isten bűnömül ne vegye, megváltás volt neki a halál. — Az utolsó szó, mint egy kinyújtott ujj, a cél irányába fordította. Bordásra nézett. — Úgy hírlik, abbahagyta a mesterséget. Ezt

— Hírt a maga' Tfrnya tavaly mit mondott Veronkánk- nak? — kiálltotta az asszony. Az uram a neki, meg a vőlegényének ígért ház helyét készítette elő. ő meg azt kérdezte, csak nem a sírotokat ássa az apád? Otthon hallotta ő eZt. nem a maga .eszétől találta ki.

— Mit tudok én az ilyen lefetyelésről... — Marosi lejjebb szorította a hangját, hogy a vita ne váljék élessé. A térdén nyugvó kezére né, zett, úgy kérdezte meg: — Akkor hát hogy s mint le- gven?-Hogv temessem el szegény feleségemet, ha. ..

Bordást habozóvá tette a másik ember alázata, meg a rezdülés a hangjában, amit annyiszor hallott az eltelt évtizedek alatt. Tekintetében látszott a zavar és a bizonytalanság.

— Hát hiszen ha már így történt... — kezdte ő }s csendesebben, de a- lánya szemrehányóan rászólt:

— Apuka! Énrám nem gondol?

— Én már megmondtam

ebben a dologban a magamét — szólalt meg Bordás újra, most már keményebben. — Ássa meg maga a sírt.

— Nem értek én ahhoz — válaszolt érezhető gőggel Marosi. Tudta, hogy vesztett, s most. már nem vigyázott a hangjára.

— Majd beletanul! — vágott vissza Bordás. — Ö sem mérsékelte magát. A sértő hang kapóra jött. — Nem olyan világot élünk, hogy egyik ember nagyobbra tarthatná magát a másiknál. Senki se kívánhatja el, hogy kiszolgálják. A magunk kontójára élünk, arra is haljunk meg. Több sírhelyet én ki nem ások, bárki legyen is a halott.,

— Jól mondja, apuka — szólalt meg a lány nyugodt diadallal. — Ha mindenkinek meg kell fogni az ásót, vége lesz a csúfolkodásnak. Ezután majd mink nézzük, hogy ássák mások a gödröt.

Elégedetten elmosolyodott, és összenézett az anyjával.

Bihari iílara:

Emelkedés

volt az apja? T-öbb voltam én Marosinál mindenkor, nekem mindig megvolt a lábbelim, meg az illő, iskolai ruhám.

— Az az. Elfelejtette. De nemcsak ő, hanem az apja maga is. Nagyon magosra teszi ő most már magát, sokkal magosabbra nálad. — Bordásné összenézett Veron- kával. — A téeszelnökkel. meg az agronómussal komá- zik.

— Hát csak komázzon. Ugye. eljött az ideje, hogy énrám nagyobb szükség lenne. mint az agronómusra. Én- előttem csak annyi ő, ' mint bárki, akinek helyet készítettem.

Kint kattant a kilincs, s Marosi megállt a küszöbön. Köszönt és szétnézett, mint aki fej térképezi a terepet. Azután leült arra a székbe. amit Bordásné. kifelé fordítva az asztal mellől, felkínált neki.

— Hát elvette a jóisten a feleségemet... — önkéntelenül így kezdte a rászegeződő Súlyos pillantások alatt. — Nagyon korán vette el.

— Az, az, nagyon korán — ismételte meg Bordásné. —>

jöttem megkérdezi^:. Mert hogy a sírt. ..

— Jól hallotta — szakította félbe Bordás. — Elég volt belőle,, leteszem az ásót, meg a lapátot.

— De ezt csak nem cselek- szi meg velünk? —. kérdezte Marosi meghökkenve. — A hét végén lesz a temetés, addig nem kerül új sírásó.

Amint nevén nevezni hallotta a mesterségét. Bordás felkapta a fejét, mintha csúnyán megsértették. volna.

— Ha nem lesz, nem lesz.

Ez most már nem az én gondom. •

— Ki ássa meg ezijtán a sírokat? — Marosi hafigjában is érezhetővé vált az indulat, gyásztól görnyedt tartása egyenesebb lett. — Kós Samu is halálán van, az öreg Mikusné se húzza már sokáig,- és ha. ..

— Mondtam már, ez nem az én gondom — vágta rá szinte gőgösen Bordás. — Majd segítenek a rokonok, meg a...

— Méghogy én, meg a rokonok. .. — vágott közbe Marosi, és elvörösödött — Hallja, ilyet ne mondjon.

Kedvesség, báj és piros kalap

Hogy is kezdődött? „Az a jamaikai trombitás, jó-' fej, nem vitás...”, és ki ne emlékezne arra a csipkés kis hálóingre is, amelyről a fiatal színésznő oly pajkos bájjal énekelt, hogy minden kamasz fülig beleszeretett.

Voith Ágit pályakezdése pillanatától úgy ismerte meg a közönség, hogy ő az a színésznő, aiki játszani és énekelni is tud. Több kislemeze után, most első nagylemezének borítójáról néz velünk szembe, piros kalapja alól,

kutató tekintettel. Forog a lemez: „Jajj nekem, viszik a zongorát... Ez nem az utolsó tangó... Szürke' veréb...” körüllebeg, átölel, kering velünk a dal Voith Ági magával ragadó könnyedséggel énekel. Amikor lejár a lemez, nem lehet megállni, hogy elölről ne kezdjük, s most már együtt búcsúzunk a szeretett gyermekkori hangszertől; „Jajj nekem, viszik a zongorát. .

h. a.

Találkozás — „Valahol Európában" *

— Mit gondolsz, ki az én egyik tanárom? - kérdezte tőlem Péter fiam, aki akkor a Színművészeti Főiskolára járt — Radványi Géza — vágta ki örömmel.

Meglepetésemben alig jutottam szóhoz. Rodványi ifjúságom tartozéka volt, beékelődött kassai éveimbe. Néha összeakadtunk a liget lombjai alatt, forrongó, erjedő érzéseink versekben robbantak ki. Ö Ember Géza néven irt, nekem igazgatói engedéllyel jelent meg egy-egy zsengécském a Kossal Naplóban. A Hernád part giz-gazos bokrai közt vitatkoztunk, tervezgettünk, amíg ránk nem olkonyodott. Húsvétkor Géza felfüggesztette világmegváltó terveit, illedelmes úrifiúként jelent meg nálunk, szagosvízzel meg- locsolt; és zsebrevágta a piros- tojást.

— Rodványi Géza a tanárod? — ismételtem hitetlenül, boldogan. - Tudja, hogy te a fiam vagy?

— Honnan tudná? Nem szólíthatom meg: tanár úr, kérem. Pa- krtoi Boris fia vagyok.

— Nem ismert meg?

— Már csak azért sem, mert abban az időben nem léteztem. Mire megszültél, Radványi már külföldön tanult. Te annyit emlegetted, hogy mindent tudok róla. Megmutattad a fényképét, kor- csolyabérletkép volt.

— Még ma felkeresem Gézát.

— A Valahol Európábon-t rendezi. Képzeld. .. asszisztensnek vett maga mellé. Fenemód sokat tanulok tőle.

Vasárnap délelőtt beállítottam Radványihoz. Ujjongva borultunk egymás nyakába, és elkezdődött

*A közelmúltban hunyt el Radványi Géza világhírű magyar fifcn- rendező. Palotai Boris tárcájával emlékezünk ró.

oz „emlékszik?”-sorozat. Ki nem

fogytunk az emlékekből. Egymás szavába vágva meséltünk kassai ifjúságunkról. Gyakran jártam náluk a Mészáros utcai ódon házban, csengetésemre az édesanyja kidugta főkötős fejét. — Te vagy az, kislányom? — elém sietett, bekísért a boltíves, ár- nyékszagú szobába. Krumplispogácsával kínált.

— Ügy hívtuk, Mamapogácsa — jegyezte meg Radványi. - Édesanyán/ senkinek sem árulta el a receotiét.

Arcok buktak fel a múltból, feledésbe merült barátok szólaltak rpeg, kassai szavak keveredtek beszélgetésünkbe, husták, meg susinka, jelentésüket csak mi értettük. Az „emléks7Ík”-sorozatot

Tasnádi Fekete Mária, Radványi tündérszép felesége szakította meg, fánkot sütött ebédre, ott marasztalt Ebédnél eszembe jutott a Kucsik-féle szalonna. Kí- vül-belül feketére vott perzselve, belül rózsállott. Egy külvárosi viskóba kutyagoltunk ki érte, Ku- csik néni a sírba vitte elkészítési módját.

— Bejártam a félvilógol — jegyezte meg Géza, de azóta sem ettem ilyen jóízűt.

Azon töprengtünk mi ez a titokzatos vonzás, amely Kassához fűz. Miért lopódzik álmainkba? Miért jelenti az otthon Kassát?

Késő délután vetődtem haza.

Péter izgatottan topogott az ajtóban."- Mit tudtál ennyit dumálni?

— A felét sem mondtam el annak, amit akartam.

— Meg van velem elégedve. Rndvánvi? - nyögte k; végül.

Zavartan markolásztam a kilincset. - Teljesen elfelejtettem, hogy már fiam van.

Palotai Boris

Mongol műemlékek

Megújuló kolostor

A gondos munka gyümölcse — felújított épületrészek

Már a nomád mongol törzsek is figyelemre méltó, s egyedi vonásokat viselő épületieket emeltek, de a szentélyek. kolostorok száma, főleg a buddhizmus elterjedése (XV-XVI. sz.) után emelkedett. Századunk elejére, már 700-nál is több ilyen jellegű épület volt Mongóliában. Az idő azonban kikezdte ezeket, így elkerülhetetlenné vált restaurációjuk. 1979-ben kezdték el például az Amarbajasz- galant kolostor felújítását, s a munkálatokban három esztendeig az UNESCO szakemberei is részt vettek.

A mennyei nyugatom é.s boldogság nevét viselő kolostort, áz ország egyik legszebb buddhista építészeti emlékeként tartják számon. Mongólia északi részén, az Iven- Gol folyó festői völgyében, a XVIII. század első felében húzták fel a kolostoregyüttes falait. Az akkori kor követelményeinek az épületek nemcsak a díszítés, belső kivitelezés. hanem az építészeti megoldások szempontjából is megfeleltek. Érdekesség például. hogy a főtemp'lom esővíz-elvezetése mai szemmel is korszerűnek mondható.

Érdemes pár szót szólni A marba jaszga lant erédetéről is Az építésre Kanszi mand- zsuriai császár adta ki az utasítást: a kiváltó okról megoszlanak a vélemények. A legenda szerint, azért cselekedett így, hogy elterelje a figyelmet arról a kétségtelen tényről: gyanús körülmények között, éppen az ő udvarában halt meg 1723-ban Zanabazar, a mongol lamaista egyház első vezetője. Az akkori hivatalos változat szerint, viszont a császár a főpap emlékére, tiszteletére emeltette az épületeket, nem sajnálva sem pénzt, sem embert. Ezzel magyarázható. hogy . viszonyig hamar, kilenc év múltán, az építők mór a befejezésről adhattak számot.

Napjainkban is folytatódnak még a felújítási munkálatok, bár egy-egy épületet már átadtak. Ezeket' rosgie- kintve, nem kételkedhetünk: a szakemberek mindent megtesznek azért, hogy a látogatókat. hamarosan újból, eredeti pompájában fogadja a nvugalom és boldogság szentélye.

— dl —

LAKATOS ISTVÁN:

Tannhäuser

Látni, látni szerettelek, mint egy rétet, mint az eget, hozzád sem érni, éjjeli tájadra csak ráfényleni.

Érezni pamlagod sötét páráit, illatod ködét, mozdulataid zsivaját hallgatni éjszakákon át.

Forrt — körülöttem hemzsegő szavaidtól — a levegő: szerettem lenni tengeri ' kagyló, mind összegyűjteni.

Tágulni egyetlen kerek hold-szemmé völgyeid felett; ringani hullámaidon,

, égni szemedben szabadon.

t

Vagy melled halmait hasad / síkjáról nézni, hogy fakad piros szád, mint tavasszal . dombok mögött a hajnal.

Figyelni rezdüléseid, pillád hogyan sötétedik, lágyan pihenő testeden pihentetni tekintetem.

Vagy felvont térded ormait csodálni keddtől szombatig: mily lovag- és lég-várakat raktam rájuk pár hét alatt!

Én, sűrű-vad Vénusz-hegyed barlangjából számkivetett pogány Tannhäusered, ki — lásd — nem tudlak feledni.

MOLNÁR IMRE:

Pályatársak

Ttyennyi talentum, mennyi elme, mennyi hűlt máglya, mennyi pernye, mennyi nagy eszme krumpli-verme — s egy sincs ki merne.

Mennyi giliszta, mennyi féreg, mennyi szakadt szív, mennyi kéreg, mennyi szelíd szó: mennyi méreg — alját nem éred.

Mennyi titán, és mennyi dúvad, mennyi mosolytól-olvadó fagy, s mennyi mosoly, mely föl nem olvad — nem tudni, hol vagy.

NŰGRÁD — 1986. december 6., szombat 9