Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

V’í

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESUUETEKI

NOGRAD

MSZMP NÓORÁD-MEGYEÍ 84 Z 0 T T S Á G A É S A MEGYEI TANÁCS LAPJA

XLII. ÉVF., 302. SZÁM

ÁRA:'2,20 FORINT

1986. DECEMBER 24., SZERDA

flz egyetértés harméniája

D«|>Aa a táj. Hófödte hegyek hallgattj-nCo nak, a falut az éjszaka fehér lepellel borította, virágosra meszelték az ablakokat, amelyek mögött korán gyúlnak a fények. Az utcán néhány meztelen égő sápadtan pislog, ropognak lépteink, s alig várjuk az ajtónyitást, méginkább a kipirosodott arcunkat mosdató meleget. Most megint együtt a család, nyugalmát semmi nem zavarhatja. Vagy mégis? Az asztalon az újság. a rádióban az Esti magazin pereg, nyúlunk a tévékészülék kapcsológombja után- Mi így együtt, a család, sohasem maradhatunk háboríthatatlanul.

..A Pentagon új, hetvenmilliárd dolláros hadászati fegyverkezési programot jelentett be” „A görög—török határon halálos áldoza_ tokát követelő fegyveres incidensre került sor”. „Ismét működik az Etna”. „Földrengés volt a dél-iráni Mamassani városában...” — tudósítanak a sorok, közli egy baritonhang, villannak a képkockák. „Mintha néha tótágast állna a természet!” — mondja valamelyikünk csendesen, elfeledkezve annak kifejtéséről, vajon szerinte az ember része-e a természetnek? Igaz, minek morfondírozni ezen, hiszen karácsony van, a szeretet és megértés kimondott ünnepe, amikor az ember hajlamos nem gondolni mindarra, ami otthona falain kívül lezajlik. Hajlamos rá, s mégsem teheti.

Nem vagyunk egyedül magunk között sem. Furcsán vibrál a levegő, ismeretlen feszültség szunnyad benne, mint egy zsarátnok, amihez elegendő egy enyhe fuvallat, s máris lángra lobban- Pedig ebből a haragosan tomboló fűzből van elég. Valahol a nicara- guai határon a sandinistákat perzseli, angolai felnőtteket és gyerekeket pusztít, Palesztinákat tesz hontalanná... Az óceánok alatt modem Nautilusok cirkálnak, deltaszárnyák hasítják a Sztratoszférát, a szárazföldön pedig rakétacsodabogarak néznek farkasszemet egymással. És mi ülünk kuckónk meleg falai között, eszünkbe nem jutna ezekben az órákban, hogy elegendő egy gombnyomás, s évezredele építményének még árnyéka sem marad. Sőt, még az sem kell, csupán égy mammut számítógép szégyenlős zavara, s a gyerekek oly annyira várt téli szünete örökre meghosszabbodik, nem marad elvégzésre váró feladat a munkahelyen.

Mintha néha nem is a természet, hanem az ember játszadozna a felelősséggel. Megalkotja pompás kis játékait, tapsikol a kí- séleti tűzgolyónak, hogy azután újra és újra ráészmélhessen: nem ez ti akarta, valami másban hitt, valami olyanban, ami jobbá teheti életét. Ha meg így van — a józan szavakra hallgatva —, miért nem ülünk valameny-. nyien egyetlen hatalmas tárgyalóasztal köré, amely óriási fenyőfát karol át, s miért nem aggatjuk végre fel a halált hordozó rakétákat, lövegeket egyszeri díszként, amelyeknek előre tudott sorsa a hulladékedény- Nukleáris kuka, Vagy atömszemét-temető, mindegy lenne minek is hívnák, de ne csillagháborúnak.

Mert, azt mondjuk: az emberiség egyetlen nagy család.

S, a nagy család békéje? Őrizzük közösen!

És persze óvjuk egymást is, itt a mi határainkon belül, ahol mostanában alacsonyabbra nőnek a fenyőfák. Pedig változatlanul jó a föld, rendes mag került bele. És mégis. Mintha nem lenne olyan gondos a munka, mint korábban volt, vagy türelmetlenek vagyunk és hagyjuk, hogy az alig cseperedő csemetébe vágjon bele a fűrész. Meglehet a kapálás, a gyomirtás a bajos, a technológiai fegyelem, esetleg a munkamorál hagy kívánnivalót maga után. S, ezt a fenyőt nevezhetik akár, hidegen hengerelt terméknek, biztonsági zárnak, bérmunkában varrt farmernadrágnak. Erre is, arra is a magyar munkás teszi rá névjegyét. Akkor is. ha a hazai boltokba kerül, akkor is, ha vagonok, kamionok gyomrában külföldre.

Hiába vastagok és hőszigeteltek otthonunk falai, mégis átszivérognak rajta a kedvezőtlen hírek- Áruink egy része nem kapós, ráadásul drága is. az indokoltnál jóval több anyagot, energiát használunk hozzájuk. Hallani álló gépmonstrumokról és áUó emberekről, szervezetlenség okozta zavarokról, meg sem termelt javak fogyasztásáról, munka nélkül felvett pénzekről... Aligha felejtettünk el egyszerre mindannyian jól dolgozni. Legfeljebb lassan szokjuk meg' hogy a tegnapi módszerek ma nem elegendőek holnapunk alapjaihoz. Összemelegedtünk az átlagokkal: átlagmunka, átlagbér, átlaglakás- alapterület, átlagálmok... Talán egyikünket- másikunkat kényelmessé tett a társadalom által nyújtott és garantált sokoldalú biztonság, amelyet tekintet nélkül nemre, korra élvezhetünk- Vagy az üzletek csillogó portáljai mögé tekintve az áruk bősége, a zsongó piacok, a roskadozó polcok hódítottak el, néhány pillanatra azt az illúziót táplálva leg- belül, hogy amíg ilyen a látvány, baj nem lehet.

Pedig jelei már meg-megmutatkoznak.

Jövedelmezőbben, hatékonyabban kell dolgoznunk — mondja a pártmunkás, a vállalati igazgató, a tsz-elnök. Biccent rá a művezető, a szakmunkás. Az egyetértés harmóniája

sajnos, nem csapott még át mindenütt a cselekvés harmóniájába. Mert olykor kézenfekvőbb tíz objektív körülményt felsorakoztatni arra, mi, miért nem sikerült, mintegy életrevaló kezdeményezést felkarolni, tűzön-vízen keresztül megvalósítani, perelni az ágá- lókkal, támogatóvá tenni a konkrét ügy

szimpatizánsait. Pedig a gondolkodást nem terelik kordonok közé közgazdasági szabályozók, nem kell utána progresszív adót fizetni, kamatterheket vállalni. A szellemi energia felhasználására ez idő.tájt sem készüli sehol takarékossági terv. Ellenkezőleg. Az ésszerű, bátor vállalkozások éveiben látszólag parányi ötlet is megnyithatja a jövedelmező gazdálkodás egy-egy zsilipjét.

Pénzzel persze könnyebb. Dehát abból soha sincs elég, s főként nem most, amikor lassan csörgedezik a vállalatok, szövetkezetek nyeresége és vékony ér, ami ebből fejlesztésre fogható:

Nem felejtettünk el dolgozni, alkotni! A

szűkebb években is születnek világraszóló teljesítmények, vannak régi és kötődnek új üzletek, virágzik az idegenforgalom. Fajainkban, városainkban új otthonok emelkednek, éttermeket és szolgáltatóházakat nyitunk, törpe vízműveket és hidakat építünk. Ezek is mind hozzánk tartoznak, munkánk eredményei, amelyek némi büszkeséggel tölthetnek el. Meg is szoktuk, hogy ott sorakoznak a számadás elején, s annak rendje szerint utánuk a tennivalók. Az élet viszont azt követeli, hogy változtassunk a sorrenden: mindenek elé helyezzük együttes feladatainkat, ha azt szeretnénk, hogy ezután is gyarapodjanak településeink, áruval és vásárlóval legyenek tele a boltok, s maradjon könyvre, színházra is.S, ezt kivánja a család boldogsága, amit oly sűrűn emlegetünk az esztendő vége felé közeledve. Meglehet azért, mert a megelőző hónapokban a különmunka miatt kevesebb idő jutott rá, s ezt a keveset igyekszünk mi nél gazdagabban eltölteni. De pótolhatja-e a fenyőfa alá tett Adidas melegítő, Legó játék, síléc, a jó jegyért járó dicséretet, a házi feladat megoldásához elvárt apai-anyai segítséget? Mi, szülők, az egykori gyerekek tudjuk igazán: nem! S. néha önmagunkkal meghasonulva találjuk meg az indokot, hogy miért nem maradt elegendő időnk egymásra|Jll0u||||»megszaporodnak a jótékony

*» f ©IIHWl céiú rendezvények. Érző kollektívák szociális otthonokban ismeretlen embereket köszöntének, nevelőintézetekben megszeppent kisfiúknak, kislányoknak ajándékot osztogatnak meghitt perceket szerezve mindenkinek. Egy maréknyi boldogság rengeteget jelent, de a mindennapit nem jelentheti. Holott m: állandóan igényeljük. Mert a család valamiféle oázis, ahol a sivatag vándora megpihen, erőt gyűjt további útjához. Egyszer üdítő liget, máskor meg a gondok raktára, s miadig a társadalom közössége legkisebb és legfontosabb építőkockája.

Hol vannak hát az ajándékok? A maga teljes díszében pompázó karácsonyfa alatt, vagy simogató kezünk melegében? Jó lenne mindig adni valamit valakinek, ha másért nem. csupán azért, hogy arcán kigyúlion az öröm, s fénnyel megtöltse a falak közötti teret, amint most teszi tiszavirágéletű, apró rakétáival a karácsonyestét köszöntő csillagszóró.

M. Szabó Gyula

Mai

számunkban:

Legfontosabb feladat a gazdasági teljesítmények növelése

(3. oldal)

Bujákiak a föld körül

(4. oldal)

Közelkép a képviselővel

(5. oldal)

Politika,

kultúra,

értelmiség

(9. oldal)

(Felvétel: Kulcsár József)

Zászlók lengenek

Salgótarján felszabadulásának 42. évfordulóján

Fenyők és zászlók. Az év vég-e előtti ünnepnapjaink jel. képei. A lakások erkélyeiről, a házak félreeső, hideg helyiségeiből ma a meleg szobákba kerülnek a feldíszítésre váró fenyőfák. Salgótarján városában az utcák házainak homlokzatán zászlók Lenge, nek.

A bensőséges családi ünnep, a karácsony megyeszékhelyünkön történelmi évfordulóval társul. Nem a negyvenkét évvel ezelőtti karácsony ünnepét emlegetjük ma, ha. nem a sorsformáló eseményeket, harcokat. Azt, ami akkor, azon a karácsonyon tör. tént Salgótarjánban. A város felszabadítását.

Azt a nappt, ami előtt elmaradt a karácsony ünnepi készülődés, mégis emlékezetes időkei hozott. Szovjet csapatok érkeztek a város területére. s az emberek a pincék rejtőkéből előlépve, új életre gondoltak. Alkotásra, cselekvő munkára — magukért, családjukért, az osztály- nél-kü-li társadalom igazságáért. a békéért.

Az ünnep méltóságos csendjét akkor, negyvenkét évvel ^ezelőtt nem "U fenyőillat, a gyertyafény varázsoltár az arcokra. Nem volt méltóságosan csendes ünnep. A megnyugvást az egyre távolabbról robajló fegyverek hangja hozta.

Annak reménye, hogy véget

ért az esztelen öldöklés, béke lesz, s. szelíd karácsonyok jönnek, amikor rokonok, barátok békés derűvel, meghitt szívvel ülhetik körül az ünnepi asztalt. S fenyőillat, gyertyafény, ajándék öröme varázsol szeretetek

Azóta, negyvenkét év óta ilyenkor, karácsonykor emlékezünk a felszabadító hősökre, mártírokra. Azokra, akik fegyverrel a kezükben, szemben az ellenséggel, az életüket áldozták. A városban emlékmű áll tiszteletükre. Az utódok, a városban Lakók, dolgozók tiszte, hogy az évfordulón virágot, koszorút helyezzenek el a mégémlékézés, a hála jeléül az emlékműnél.

De ennél. is többet követel a kor az utódoktól negyvenkét év, óta.. A. béke. megőrzését és egy igazságos társadalom építését. A felszabadulás adta a lehetőséget,- s az eltelt évek igazolták, az elkövetke. ző évek mindennapjai követelik a tettet. Az alkotás örömét adó cselekedetet. És még ennél is többet olykor, mert békében is vannak harcok, küzdelmek, amik ugyan nem követelnek mártírokat, de áldozatot igen. Fáradságos építőmunkát. Hiszen csak így lehet teljes, felüdítő a pihenés.

1 Minthogy a salgótarjáni karácsony is egybeforrott már a felszabadulás évfordulójával,^ S" ebben a városban élőknek, dolgozóknak a mai ünnepeken a negyvenkét évvel ezelőtti eseményekre is gondolni kell néhány ünnepi percben. Arra a sorsfordulóra, amit az a nap jelentett és jelent ma is.

Tegnap, kedden délután Salgótarjánban, a Lenin téri szovjet hősi emlékműnél koszorúzást rendeztek a város felszabadulásának negyvenkettedik évfordulója alkalmából. Az emlékműmé:] a megemlékezés koszorúit helyez-; ték el a megyei és városi' pártbizottság, a megyei és városi tanács, valamint a város társadalmi szervezeteinek, üzemeinek, intézményeinek képviselői. Koszorúztak a fegyveres erők és testületek, s a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet alakulatok' képviselői.

A szovjet hősi emlékműnél; tartott koszorúzás után a város párt-, állami, társadalmi szervezeteinek, üzemeinek, in-' tézménvéinek képviselői a város centrumában levő fe1 szabadulási emlékműinél he’yez- ték el a megemlékezés virágait.

Minden kedves olvasónknak kellemes karácsonyt kívánunk!

4