Nógrád, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-18 / 246. szám

Ami a nap alatt van

Ba>ázs jános emlékkiállítása

Balázs János emlékkiállítását rendezték meg a cigánynapok alkalmából Salgótarjánban, a városi-megyei művelődési központ üvegcsarnokában, vagyis a város szívében.

Balázs János, az öreg cigányember a város perifériáján élt. Igaz, geográfiai értelemben a város fölé magasodva. A hajdani Cigányhegyre csak fölnézni lehetett a sűrű levegőjű, szűk völgyből, a Főutcáról. Ott „fönt” azonban az elszigeteltség és a szegénység volt osztályrésze. Szepesi József költő, az ifjabb barát írt tiszteletre méltó őszinteséggel erről az emberi nyomorúságról egy fontos visszaemlékezést, dokumentatív értékű esszét. Ez megjelent az „Egyszer karolj át egy fát!” címmel kiadott cigányalmanachban is.

A költő idézi benne magát Balázs Jánost, aki Füstölgések című verseskötetében mondja magáról: „Azért vagyok ilyen, mert mélyről nézem az embereket és a világot, miután mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül.”

Balázs Jánost a szakiroda- lom mégis naiv festőként tartja számon, e minőségében emelkedett világhírre, életének utóbbi néhány évében és halála után. Mindenesetre, ő az első jelentős magyarországi cigány festőművész. függetlenül attól, hova sorolják be. Az időközben örvendetesen kibontakozott és mind sokszínűbbé váló hazai cigány képzőművészet „honalapítója”, aki egyéni mitológiát teremtett. Ezt hangsúlyozza többek között nemcsak a hazai szakirodalom, hanem például Oto Bihalji-Merin is A naivok festészete című, a naivok művészetét nemzetközileg összegező sikeres monográfiájában, ami Köln után a többi között Milánóban, Párizsban, Londonban és Malmőben is megjelent, később Budapesten is napvilágot látott.

A hírnév későn — és váratlanul — érte utói Balázs Jánost a hetvenes évek elején, nem is élte túl sokáig, 1977-ben elhunyt. Művei addigra a Magyar Nemzeti Galériába, Winterthur város művészeti múzeumába, más közgyűjteményekbe és magángyűjtőkhöz kerültek. Salgótarjánra szállt hagyatéka viszonylag kevés.

A jelen emlékkiállítás 40 festményét mutatja be, szerencsésen a legfontosabb műveket is, a művész nagy korszakából. Valóban, látomásos ez a világ, színes és fantáziagazdag, mint az ember álmai. Bár ez már régen nyilvánvaló az érdeklődő közönség számára, ez a jól rendezett emlékkiállítás is hangsúlyosan jelzi, Balázs János öntörvényű festői életművet hozott létre.

Itt van minden. „Ami a nap alatt van”. Ez nemcsak egyetlen kép címe lehetne. Hogy mi van a nap alatt? Természetesein, fák. virágok. Laokoon kígyóiként buja változatosságban kacskaringózó indák, állatok és emberek, az élet és a halál egymásba játszó jelenségei, az ember építményei és tárgyai, álmai és szerelmes vagy vénes mitológiái, haitártalain ktépaefete. Valahol mélyen az eltűnt Cigányhegy domborodik, mint a termékeny ölű nők vonalai, de mégsem valóságosan, hanem csak. mint az álmokban, ahol egyik pillanatról a másikra változik és úszik el a kép. A villanás azonban mindig éles és vakítóan ragyogó. És minden lehetséges.

Az is, hogy a suhogó fákon nem zöld levelek libegnek, hanem szimbolikus tárgyak (Fák, szimbolikus tárgyakkal), amelyek azonban nagyon is hétköznapiak. csak éppen nem az ágakon szoktuk látni őket, rendszerint. A festő rendje szerint azonban természetesen vannak ott. Hiszen —. ki tagadná — a látomás is a nap alatt élő ember sajátja.

A Pipázók, hogy egy másik híres képet is említsünk, szintén különös gyülekezetei alkotnak. mintha valami őskeleti mitológiai tisztáson üldögélnének, emlékeztetve az idők kezdetére. A Látomás csontvázzal az ősi rémület sajátos megjelenítése a rémületé. amit ember és állat egyaránt érez, amikor tudatosan, vagv ösztönösen megsejti, pillantja a Semmi valójában fölfo »hatatlan méreteit. Az ősanya, mintegy ellentponja e riadalomnak. A Tánc a világ körül, a Mese ugyancsak az elmúlásra ítélt ember örök tiltakozása a lét abszurditása ellen. S ami közben, születés és elmúlás között van. küzdelem és a boldogság pillanata. a szerelem csodája, vagy csak a sóvárgás e csoda iránt, munka és pihenés, lázadás és szemlélődés, filozófia és köbé szét, az mind-mind megjelenik BaJláas János látomásos képein, ha nem is valóságosan, de a képzelet törvényei szerint igaz módon,

T. E.

Hazai tájakon

Monostor Vésztő határában

A szófejtés műkedvelő művelői könnyű helyzetben vannak, ha egy-egy helységnév kisiíabizálásakor a vár betűhármasa tűnik a szemükbe — az így megjelölt helyen nyilván egy erősség magasodott hajdan —, vagy ha a szeg bukkan a tekintetük elé; ez utóbbi mindig két folyó találkozására utal. De mit csináljanak akkor, ha például ez a talányos faluelnevezés kerül útjukba: Vésztő.

A legjobb, ha tovább lapoznak, mert ennek értelmét kibogozni, bizony még a szakembereknek is izzadsá- gos munka. Ki gondolná ugyanis, hogy ebben a kéttagú kapcsolódásban a vészé j tő titulus bújik meg. Vagyis annak a halászóhelynek az elnevezése, ahol egykor a vejszével, ezzel a vese alakú nádfallal veszejtgették el a halakat.

Aki csak félfüllel hallott eddig erről a vidékről, az is jól tudhatja, hogy a Körösöknek ezen a tájékán bizony jól lehetett veszejteni, mert láp lápot, mocsár mocsarat követett ott ősidők óta, szinte egy vármegyényi területen. Honfoglaló eleinknek az az ága — nevezetesen a Csőit nemzetség fiai —, amely errefelé telepedett meg, éppen a halászatra alapozta életét, és a szántást, vetést csak a kevés számú szárazulaton gyakorolta.

Hogy Vésztő mikor vált tanyahelyből faluvá, pontosan nem tudjuk, de egy 1350- ből fennmaradt okirat már önálló településként említi Vezeytheut.

Míg a törökök fel nem tü- nedeztek e békési tájon, viszonylag háborítatlanul halászhattak a vésztőiek. Hanem amikor még ebbe az isten háta mögötti házcsoportba is elvetődtek, a lakosság vejszéit, mindenét hátrahagyva, elmenekült. Az 1590- es évek végétől immár senki sem lakta e falut.

^944-ben Vésztőn rendezték meg a földmunkások országos kongresszusát, és amikor ugyanennek az esztendőnek október havában Vorosilov marsall csapatai felszabadították a falut, néhány túlhevült vésztői kiA monostor kerengője

kiáltotta a vésztől köztársaságot. Bizony hónapok teltek el, amíg az önállóskodásnak ez a furcsa-groteszk — egyébiránt később drámában és filmben is megörökített — alakulata feloszlott a felsőbb utasítások nyomán ...

Hanem amiért ma is érdemes elzarándokolni ebbe a békési szegletbe, az a már említett Csőit nemzetség monostorának példás szakszerűséggel feltárt és bemutatott romja.

A Mágori-domb leghűségesebb kutatójától, Juhász Irén régésztől tudhatjuk, hogy Vatának, a pogány hitű vezérnek az utódai, a Csoltok

A Weinckheim bárók mágori borospincéjének bejárata

(Német Ernő felvételei)

több évszázadon át uralták ezt a vidéket. Hogy a kereszténységre mikor tértek át, s hogy a monostor építésébe mikor fogtak bele, erre nincs pontos adat. Azt azonban tudjuk, hogy a legelső templomot még a XI. század első felében építették fel a Mágori-dombon. Még ugyanennek az évszázadnak a második felében megint fel kellett építeni ott egy kis egyházat, mert az elsőt — föl- tehetőleg az 1046. évi po- gánylázadás alkalmával — lerombolták. Ezt a XII. század első harmadában kolos- tortemplcrmmá bővítették, hiszen akkoriban már szerzetesek laktak a vésztői határban. E század végén aztán újra csattogott ott a kalapács, mert ekkor egy háromhajós bazilikát emeltek a Holt-Sebes-Körös bal partjára. Ez a templom 36,2 m hosszú és 16 m széles volt — tehát valóban egy alföldi katedrálisként ejthette ámulatba a híveket, egészen a XIX, század elejéig.

Némi túlzással, kőbe dermedt csodának is mondhatjuk a Csőit nemzetség monostorából megmaradt emlékanyagot ! Mindemellett egyedülálló ritkaság az is, hogy a Mágori-domb mai képét Vésztő Nagyközség Tanácsa a maga költségén alakíttatta ki. és őrizteti, gondozza folyamatosan.

A. L.

Kellett

egy

csapat

Tordai Teri arcai

Belép az étterembe, és utánafordulnak az emberek. Hiába az álcázó, nagykeretes sötét szemüveg, a szőke haját hátraszorító turbánszerű horgolt Kendő Tordai Teri sudár, magas alakja, sz,;p arca sokaknak ismerős, öt nem érte utol a színészeket fenyegető átok; a félretevés és az újrafelfedezés egymást követő hullámzása. Róla soha nem feledkeztek meg a televíziós produkciók és a játékfilmek rendezői. Tordai Terit szerepeltették. Játszott Jancsó Miklósnál és Szőnyi G. Sándornál, és színpadra hívta a szinészkolléga, Bujtor István. S mint ő mondja, ez utóbbi, a szinésztárs invitálása megváltoztatta életét.

— Amikor jött a meghívás, hogy játszam el Blanche-t Tennessee Williams drámájában, A vágy villamosában, megrémültem. Nem voltak nekem színpadi szerepálmaim, de ha lettek is volna, Blanche bizonyosan nem szerepel ezek között. Hiszen micsoda nagy színésznők játszották már legendásan nagy sikerrel, például Vivien Leigh, és nálunk Tolnay Klári. Hát hogy jövök én ehhez? De mit csinál az ember, ha nincs veszítenivalója: elvállaltam.

— Gondolom, nem bánta, meg, hiszen az évenként megrendezendő színházi találkozón, a kritikusoktól elnyerte a legjobb női alakítás díját.

— Ha nem kapom ezt az

elismerést, megbánásról akkor se lenne szó. Olyan életkorban, lélektani pillanatban, hangulatban kaptam kézbe ezt a figurát, amikor minden szava belőlem szólt. Mintha én mondtam volna: félek, mert egyre öregebb leszek, félek, hogy kifutok az életből. Ültem az olvasópróbán, kezdtem mondani a szöveget és egyszerre mintha megindult volna bennem válami. Űjjászülettem Blanche-ként.

— És Blanche szerepével újjászületett a színpadon.

— Hát igen, így valahogy. Nem h :szem, hogy sokan voltak, akik hittek abban, hogy én végig tudok játszani három felvonást.

— Talán még ön sem. Egy régi. rádióban elhangzott nyilatkozatára gondolok.

— Tudom, melyikre. Ahol elmondtam, hogy aki harmincéves koráig nem tudja megcsinálni magát a színpadon, már feleslegesen erőlködik. Szóval magamra is értettem.

— El is akart búcsúzni a színnpadtól?

— Erre azért mégsem gondoltam, csak félresepertem vágyaimat. Amikor külföldön filmeztem, tulajdonképpen az itthoni színházi életből öt évre kiléptem. Volt osztálytársaim addig felemelkedtek a ranglétrán. Aztán jött a gyerek, és én nevelni akartam, nézni, örülni növekedésének, értelme fejlődésének. Engem boldoggá tett az anyaság, és fontos volt számomra ez a szerep. Nem is jó ide ez a szó. A hivatás. Ma már könnyebb, hiszen Liliké most kezdte az ötödik általánost és önálló nagy lány.

— Állandó vendégművésze

lett a József Attila Színháznak.

— Igaz, három olyan főszerepben, amelyek közül egyet sem nekem kerestek, mégis örülök, hogy végül én játszhattam. A magánélet hősnője, A hölgy fecseg és nyomoz, Alice Postic szerepe, Molnár Ferenc A testőrjének színésznője. Aztán főszerep Bodrogi

Gyulánál a Vidám Színpadon Az elvámolt éjszakában és a Játékszín Nagytakarítás című produkciójában.

— A most indult évadban leszerződött az angyalföldi társulathoz.

— Kellett ismét egy csapat. Hiába voltam én eddig is hivatalosan csapattag a MAFILM szinésztársulatá- ban az más. Nincs szinész- társalgó, jóízű büféduma. együttlét. A József Attila Színház-Deliek már barátaim. Az évadnyitó társulati ülésre hazamentem. S elton az ember életében az a kor, amikor egyre jobban vágyik arra, hogy minél többet vegyék körül a barátai.

— Ne haragudjon, de furcsállom. hogy oly gyakran emlegeti életkorát. Nem éppen színésznői szokás.

— Ha nem beszélünk az életkorról, akkor visszajön az ifjúság? Meg kell tanulni élni az évekkel. Jól érzem magam a bőrömben, talán azért, mert minden életkor adott szépségét használtam. Tudja, hány televíziós felkérést mondtam vissza mostanában, amelyik 25—30 körüli bomba nő szerepét kínálta? Azt mondtam, erre vannak fiatalabbak. Most boldoggá tesz, hogy színházhoz tartozom, ahol számítanak rám, várnak rám, például egy olyan kellemes feladattal,' mint az évadban bemutatásra kerülő új Káló Flórián- darab szépasszonyszerepével. Ezt az előadást Ruszt József rendezi, akivel már nagyon régen vágytam együttdolgozni.

Búcsúzunk. Ahogyan az utcán megy, utánafordulnak az emberek. Érett asszonyt szépsége magára vonzza a tekinteteket.

S. fi, *

Regények — Hollandiából

Az idei ősz kulturális eseménysorozatának szerves része a holland művészet bemutatkozása hazánkban. A könyvművészet, a képzőmű- szet, a zene mellől természetesen nem hiányozhat az irodalom sem. Valamennyi téren akad pótolnivalónk az ismerkedésben : az átlagos műveltségű magyar állampolgár tisztában van a legfontosabb tudnivalókkal az egykori Németalföldre vonatkozóan, turistaként megtapasztalhatta a szélmalmok és a tulipánok országának életét (vagy legalábbis sokat hallott róla) — a mai holland kultúráról azonban hézagosak az ismeretei.

A hatvanadik évében járó Harry Mulisch a lexikonok szerint még nem volt tízéves, amikor már rendszeresen írt. Bölcsészetet nem tanult, a természettudományok, az utazás és a politizálás kötötték le. Legtöbb műve valamilyen formában kapcsolódik a II. világháborúhoz. Így nálunk most Várady-Brenner Mária fordításában kiadott A merénylet című regény is. A főhős, Anton Steenwijk életútját 1981-ig kísérhetjük nyomon. Anton 1945-ben még tizenkét éves gyermek volt, akinek szüleit és bátyját a németek kegyetlenül megölték.

Ezt a szörnyű emléket, mint meghatározó élettényt, sorsalakító mementót hurcolja magával évtizedeken keresztül; s ha történetesen kínzó fogfájás kergeti orvoshoz, ha ez az orvos történetesen egy nukleáris fegyverek ellem tömegtüntetésen való részvételre szólítja föl kezelés helyett, — nos, közvetve még akkor is a gyermekkori tragédia irányítja Anionnak nem épp a tömegbe vágyó lépteit.

Sodró, eleven áramú, természetes erejű, fordulatos epika ez, bár helyenként nosztalgikus-felszínes általánosságokban ragad meg, és a nehéz kérdésre — miként lehet ilyen emlék árnyékában élni? — csak szép közhellyel felel: „Mindent elborít a feledés. A kiáltások elhalnak, a hullámok elsimulnak, az utcák kiürülnek, és visszatér a csönd...” Mégis: „Egy tüntetés közepén csöndben lépdel egy magas, vékony férfi a fia oldalán...”

A negyvenkét éves Maarten ’t Hart Az utolsó nyári éjszaka című regénykéje mellé néhány novella is sorolódik (a fordítók Bérezés Tibor és Szondi Béla). Az utószó eligazítása nélkül bizony nem volna könnyű tájékozódni e lepkeszárnyon lebegő világban. Vallástól elszakadt, azt nemegyszer bíráló (de a Bibliát sűrűn idéző) író az elveszett paradicsom helyett természetelvű, de álomi édent teremtett magának. (Azt is az utószó nyomán mondhatjuk el, hogy ’t Hart a bioló- lógia doktora, az etológia tudósa: az állatok viselkedésének kutatója.)

Ám ne rettenjünk vissza, nem az a bizonyos szépelgő próza ez! Inkább filozófiává szűrt humor, derűvé párolt magány, bölcsességgé lett rakoncátlankodás, szeretetté nemesülő szakmai pontoskodás. Bizonysága annak, hogy az emberszabású, a „realista” paradicsom köröttünk éá bennünk van.

Mulisch is, ’t Hart Is igen

jó író. De akit igazán elirigyelhetnénk a mai holland literatúrától, az Cees Noote- boom. ötvenhárom éves, számos műfajban alkot; utazó és „világpolgár”. Szertartások című regénye — magyarul Dedinszky Erika tolmácsolta — három tételből, három portréból áll. Az első a főszereplőt, Inni Wintropot mutatja be: megcsalatását, el- hagyatását, megalázóan sikertelen öngyilkossági kísérletét. A másodikban és harmadikban feltűnő két Taads, apa és fia, másként-más- ként mániákus életükre ugyancsak öngyilkossággal tesznek pontot.

S mindez a kárhozott lelkű, a földi sorsot csak átvészelni akaró, magát egy időben „űr”-nek nevező Wínt- ropért. Érte szól a harang. S talán nemhiába, mert ha két világ van, a holtaké és az eleveneké, akkor — döbben rá Inni — nagy szerencse, hogy ő még az itteninek a lakója. Ahol az „űr” ellen nem sokat lehet tenni, de szembenézni vele igen.

Tömött, képszerű, sűrűn kommentált, kívülálló pozícióból, mégis együttérzéssel elmondott történet. S Noote- boomot nemcsak műve, de vallomása okán is közel érezzük magunkhoz, hiszen — mint vallja — csak két „vérrokon” költővel találkozott életében: César Vallejóval és Pilinszky Jánossal. (Mindhárom kötetet az Európa Könyvkiadó adta ki.)

X. X.