Nógrád, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
Medvesalján zeng az ének Salgótarján vendége volt Szvorák Katalin Az énekesnőt viszonylag sokszor láthatjuk a tévében, a muzsikus Juhász Zoltán, pedig tavasszal koncertezett a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban, a Vujicsics együtessel. Hogyan váltak a magyar népzene avatott tol- mácsolóivá? — Gyermekkoromat Füleken töltöttem, Magyarországra 1977-ben jöttem — meséli Szvorák Katalin. — Egyetemista lettem magyar—könyvtár szakon. 1981-ben beneveztem a televízió Röpülj páva népdalversenyére. Énekesi pályafutásom kezdetét jelentette ez a vetélkedő. — Milyen talajból táplálkozik előadóművészete? — Különösebb családi háttér nincs. Nagyapám a kiváló nótafák közé tartozott, mégsem erőszakolta rám az éneklést. Hobbiból csináltam egészen 17—18 éves koromig. A hobbit viszont nagyra értékelték az értő kritikusok. Csehszlovákiában kétszer nyerte el a „Tavaszi szél vizet áraszt” népdaléneklési vetélkedő nagydíját, nálunk 1980-ban kapta meg a Népművészet ifjú mestere kitüntető címet. — Nemcsak előadója, hanem kutatója is a magyar népzenének. Hogyan érvényesül ez a tény munkájában? , — Többek között úgy, hogy A balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központnak eleven, termékeny kapcsolata van a franciaországi Pomt-Audemer-i ifjúsági művelődési házzal. Tavaly körülbelül egy-egy tucatnyi magyar és francia fiatal tett kölcsönösen látogatásit egymás háza táján, s barátságot kötőt* tete az intézményvezetők is. Balassagyarmatról az idén is jártak kint köaépiskoláisok, egy óvónő vezetésével, összesen heten. A normandiai kisvárosiban augusztusban egy hetet töltöttek, majd egy újabb hetet a tengerparton vakációztak. A francia fiatalok ezúttal a Balatonihoz utaztak, szakítottak azonban időt arra, hogy Balassagyarmatra is ellátogassanak. Augusztus utolsó keddjén három népművelő, 10 középiskolás és munka nélküli fiatal elevenítette fel a művelődési központban közös élményeiket. A kapcsolat úgy született, és Juhász Zoltán a román, délszláv, szolvák és magyar párhuzamokat — szöveg- és dallamegyeztetéseket — énekeltem nemrég lemezre. Dalvándorlás lesz a címe, és várhatóan szeptemberben jelenik meg. Ezeket a párhuzamokat gyűjtéseim egybevetésével fedeztem föl. Juhász Zoltán, a kiváló fu- rulyás és dudás elsősorban Erdélyben végez gyűjtőmunkát. Tapasztalatait a Dévai Jánossal közösen szerkesztett Furulyaiskola két kötetében összegezte. — A táncházi muzsika elterjedésével sokan úgy gondolják, hogy Erdélyben csak a vonószenekarok léteznek. Pedig bármilyen furcsa, még a zenekarairól híres Széken, Magyarszováton is leltem csodálatos furulyadallamokat. A közismert gyimesi játékosoknál a fújási technika, az úgynevezett dünnyögő játék fortélyait ismertem meg. Ezekről írt tanulmányom a Népzene és zenetörténet című sorozatban lát napvilágot nemsokára. A vöröses-rozsdás szakállú, budapesti születésű fiatalember egyébként villamos- mérnök. 1978-ban nyerte el a Népművészet ifjú mestere címet. — Hogyan ítélik meg a magyar népzene itthoni és külföldi fogadtatását? — Első külföldi utamon féltem egy kicsit — válik Balassagyarmat francia kapcsolata amint azt dr. Kecske méthy Gyuláné, a művelődési központ igazgatója elmondotta—, hogy Paul Blin, a roueni ifjúsági művelődési ház munkatársa együttműködést keresett — még a Népművelési Intézet közreműködésével — magyarországi intézményekkel. Az intézet tanácsára jutott el Balassagyarmatra, illetve a másik két választott településre. Jász- szentlászlóra és ZalaegerszegreA magyar vendégeket az idén is nagy szeretettel fogadták Pont-Audemar-ben — mondta Farkas Szilvia óvónő, aki tánccsoportot is vekomollyá a mindig mosolygós énekesnő. — Ügy hittem, hogy a nyelvi különbség megnehezíti a befogadást. Ám kellemesen csalódtam. Azt hiszem, hogy a külföldiek inkább érzelmi oldalról, a hangulatokra figyelve fogják meg a dal lényegét. — Nem csak az érzelmi alapú -nyitottság a lényeg, — veszi át a szót Juhász Zoltán. — A népzene hivatalosan a táncházakig jutott el, ritkán áll mögötte hivatalos támogató szerv, intézmény, így áll elő egyfajta „belterjes” közönség. Emiatt a szélesebb rétegeknél szűz közeget talál a népzene. A külföldieknél az ilyen fajta „saját tulajdonú” muzsika hiányzik. ezért is fogadják szeretettel az övéktől eltérő, szokatlan hangzásokat. Hiányoznak a befogadás, a megértés alapvető feltételei az alap- és megelőző ismeretek. Egy konkrét példát. A gyimesi muzsikában — hangszer jellege és a fújási technika miatt — sűrűn szólalnak meg a felhangok, nem a szokásos zengésű a hang. Kicsit homályos, hamiskásba hajló. De ettől lesz gyimesi, és nem dunántúli. Ezen ismretek hiányában megdicsérték a virtuóz előadásmódot, de felhívták figyelmemet, hogy nem szól „tisztán” a hangszer. Oszvald György zet a Kiss Árpád Általános Iskolában. A francia vendéglátók gondoskodtak szállásról, programokról, arról hogy a magyar fiatalok megismerkedjenek helybeli if- jakkal, családokkal. Az au- gusztu« végi viszontlátáskor ezt a kedvességet és szívélyességet igyekeztek viszonozni. Este magyar—francia barátsági estet rendeztek — franciáid tanuló, illetve tudó fiatalok meghívásával — a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban. Magyar — palócos — és franciás ételekből lehetett válogatni, ezeket jobbára a vendéglátók készítették saját kezűiéig. Akinek táncra szottyant kedve, diszkózenéi« rophatta. A „francia kapcsolatnak” — kulturális, szellemi és érzelmi értékeit figyelembe- véve továbbra is támogatja a megyei tanács — jövőre folytatása lesz. (ok) (Buda László felv.) Mesélő múlt Nógrád vára A megyénk nevét adó nógrádi vár a magyarországi végvárrendszer egyik jelentős hadászati központja, ma már csak festői romjaiban él. A kora középkori alapítású erődítmény a váci püspökök tulajdona volt. Fénykora a XV- századra esik, amikor is Báthori Miklós, humanista püspök az Itáliából hozatott építőmesterrel reneszánsz stílusú épületeket terveztetett és építtetett. Nógrád 1544-ben Meh- med budai pasa győzelmes muzulmán csapatainak nem tudott ellenállni, s így a könnyűszerrel zsákmányolt nógrádi várra felkerült a török félhold. A 15 éves háború idején a Habsburg-csapatok élén álló, kiváló katonai tudású hadvezér, Pálffy Miklós 1594-ben foglalta visz- sza a« erősen elhanyagolt várat. Az új várkapitány, Révay András, sietett megerősíteni az ostrom következtében erősen megron- gálódottt falakat. A Bocskai-szahadságharc és Bethlen Gábor hadjáratainak viszontagságai közepette is többször cserélt gazdát a vár. A második, részleges török hódoltság kezdetén, 1663-ban a védők a törökkel szövetséges erdélyi fejedelemnek, Apafi Mihálynak adták ást a várat. Drégely, Gyarmat, Szécsény, Hollókő, Buják, mellett Nógrád is török uralom alá került 1685-ig. A vár beépült a török közigazgatási rendszerbe, a nógrádi szandzsák központja lett. A török a várban található épületéket saját ízlése szerint formálta át; dzsámikat, fürdőket épített. A török építkezésének nyomait láthatjuk a Bout- tats készítette egykorú, hiteles, holland rézkarcon. A fallal megerősített mezőváros középületeinek tornyán a félhold jelképezi a török uralmat, míg a meredek hegyre épült vár csúcsán Csonka bég csapatainak lófarkas zászlaja leng. A Hollandiában, Antwerpenben sokszorosított metszet alsó részén az ábrázolásra utaló holland nyelvű magyarázatot olvashatunk: A. Nógrád vávoe®. B. Váss. C. A várat körülvevő fenyőfa palánk. A kép bej oídalán a mezővárossal szemközti hegyen, a vár alaprajzát, szakszerűen tanulmányozó és közben tanácskozó katonákat találunk. Mellettük lovaskatonákat, s egy tüzesen táncoló paripát megfékező, mellvértet viselő férfit látunk- Személyükben, minden bizonnyal, a várat 1685-ben bevenni készülő keresztény szövetséges csapatok képviselőit ábrázolta a holland művész. A török végleges kiűzésére alakult Szent Szövetség csapatainak fővezére, Lotharing'iai Károly, tisztában volt a nógrádi vár hadászati fontosságával: a török Nógrád várából biztosíthatta a budai török várőrség mindennemű utánpótlását. A keresztény sereg tervezett kísérlete azonban meghiúsult. A várhoz ugyanis csak nagyon körülményesen lehetett feljutni, s a török várparancsnok, Csonka bég, a várhoz vezető ösvényeket, utakat és vízmosásokat járhatatlanná tette. A kersztérry sereg elvonulása után azonban nemsokára egy villámcsapás következtében a lő- portorony felrobbant. A robbanás olyan mértékű pusztítást vitt végbe az egyébként is elhanyagolt várépüleíben, hogy az ép várfalak szándékos lerombolása után a törökök is sorsára hagyták a várat. Jóllehet a falakat újra felépítették éh megerősít©! - ték, a csökkent hadi értékű vár a következő század történelmében már nem játszót számottevő szerepet. Dr. Kővári Ilona Ágnes közbeszól A kisvárosban megnyugodhatnak a kedélyek, marad a szülőotthon. Volt, megszokták, hozzátartozott a városihoz, most pedig valaki kitalálta, hogy ne legyen. A döntés látszólag egyszerű, egy tollvonás kérdésé az egész. A határozat mellett szőlő érvelés is világos: tíz kilométerre működik a modem kórház jól felszerelt szülészeti osztálya, a csekély távolság mellett a megszűnő szülőotthont mindez kiválóan pótolja. Az illetékesek szerint, de nem így vélekedett néhány városlakó. A lokálpatriotizmus magasra szökkenő láza megmozgatta az embereket, ■égre kiáltott a miélitatlanko- dás: „Mi az, hogy elveszik a szülőotthonunkat? Ki kérdez meg bennünket?” A tomboló demokratizmus, a szólás- és véleménynyilvánítás félreértelmezett lehetősége pedig tollat adoitt az „érdekeiket védő városlakók” kezébe. Nem is eredmény nélkül. A szülőotthon marad — a tényről értesülhettek a televízió jóvoltából az egész országban. A véletlen úgy hozta, hogy a híradást együtt nézhettük b távoli városból érkezett vendégekkel. A megnyilatkozók, a győzelmet világgá kiáltok napi ismerőseik, csakhogy a tudósítást némi vigyorgással kísérték. Hogyisne, amikor a szülőotthont mentő akció élharcosa — finoman szólva — vénlány. Azt ne mondjam Nézőpont — a dolgok normális rendje szerint — érdektelen. Ez azonban miit sem zavarta abban, hogy aláírásokat gyűjtsön, beadványokat szerkesz- szen, különböző fórumokhoz forduljon. Mert lehetősége van rá, mert manapság divat a lakosság megkérdezésére, (vagy meg nem kérdezésére) apellálni. A vén lány tehát győzött, a szülőotthon marad. Nagy és lerobbant termeivel, az agyonstirapáit vaságyakkal. S ha valami komplikáció akad, akkor egyébként is át kell szállítani a szülő anyát abba a bizonyos tíz kilométerre fekvő, jól felszerelt kórházba. De semmi hiba, a demokratizmus nem szenvedett csorbát. Legföljebb a döntésért való felelősségvállalás hiányzott azoknál, akiket az ■illetett volna. Bár, mentségük akad a vita elkerülésére. Hogyan vállalják az érintett vezetőik a meg nem alkuvást, amikor a félreértelmezett demokratizmussal érvelve az áilórde- keket védők jelentős súlyú szövetségesekre találnak? A televízió másik méltatlankodó riportja is azt mondja a minap: „Micsoda dolog, hogy a vénlány szülőket senki sem kérdezte meg?” A megkérdezés tényleg elmaradt. A tanács illetékesei népszavazás nélkül döntöttek arról, hogy egy szűk, udvar nélküli óvoda megszűnik ó® öt-tíz perc árán hatalmas grunddal, jól felszerelt játszótérrel rendelkező másik, teljességgel ki nem használt intézménybe kell vinni az apróságokat. Vitathatatlan, a döntés a gyerekek érdekeit szolgálta. Bár, alh'hoz sem fér kétség, hogy a szülőktől valamivel több fáradtságot kíván a változtatás. A dolog ezzel együtt rendjén való lenne. Lenne, ha megint nem kiáltják világgá a jogok lábbal tiprását, a beleszólás lehetőségének elf éledését. Az említett példáik kiáhrán- ditóaik, a demokratizmus és a Lakóhelyi nyílt politizálás lehetőségének ürügye alatt vakvágányra visznek. A hamis érvelóssél jó úton járunk afelé, hogy ne hordjon a föld a hátán olyan illetékes testületet, amely vállalja a döntés felelősségét akkor, ha csak egyetlen hangoskodó is akad — ellentáboriként. A távlatok beléthatatlamoik. A szülőotthon, az óvoda esetében is van felelős testület — tanács, végrehajtó bizottság — amely kimondhatja a végső szót. Amelynek ki kell (kellene) mondani akkor is, ha a város és városrész érdekeinek szolgálata mellett sérti nehány ember érdekét és érzelmét. Akkor is, ha a hangoskodők a demokratizmusra, meg a nyílt településpolitikára hivatkoznak — kellően hamis hangokkal. Hová is tartunk így? Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy e megalkuvás jegyében a tanácstag a legelemibb, legtisztább, teljesen átlátott ügyben sem teszi fel a kezét, a döntést jelentő szavazáskor addig, amíg meg nem szavaztatja a választókerületét? Hogy ne sértse a demokratizmust. Balgaság! Vagy kérjen a képviselő is haladékot a parlamentben? Mondván: „Jó-jó, itt ez a törvényjavaslat, de előbb végig szaladok azon a huszonegy-néhányezer választómon: ők, hogyan döntenének. . A tanácstag és a képviselő természetesen nem tart minden piszlicsáré ügyben külön népszavazást- S még jó, hogy nem tart. Vállalja a döntés felelősségét. Azok nevében, akiktől bizalmat kapott, s akik közül esetleg nem tapsol mindenki a határozatnak. Mégis ez a járható út, nem pedig a hamis érvelésen alapuló, a demokratizmus valódi lehetőségével visszaélő ellenakció miatti visszakozás. A történetcsokorhoz és a fölöttébb furcsa szemléletről árulkodó tanulságokhoz hozzátartozik egy helyi példa is. Pásztó fejlődésének minden eredményét elismerve, nehezen behozható hátrányok vannak a város útépítésében. Jelen lehettem nem egy olyan viharos tanácsülésen, ahol a felszólalók minden rezdüléséből érezni lehetett: a választók elvárják, a tanácstagot pedig felelőssé teszik azért, hogy az ő utcájuk kerüljön mielőbb sorra. Pénz most sincs annyi, hogy minden utcát rendbe- tegyenek. A döntés felelősségének súlya — a sorrendiség meghatározása — korántsem csekély. Az említett esetek szellemében a pásztói utak ügyében is egyetlen járható út maradna: népszavazást kellene tartani. Hogy döntsön a lakosság azok helyett, akiket felruházott maga a lakosság a döntés lehetőségével, és felelősségével. S ha így járnak el, akkor semmi rizikó. Megépülő út ugyan nem lesz több, de „Ti mondtatok, melyik várhat...” Az idézett kérdésben Pá«M- tón nem a demokratizmus útvesztőinek lehetőségét, hanem a döntés felelősségét vállalták. Oly módon, hogy a tanács végrehajtó bizottsága két alkalommal — egy bejáráson erre nem nyílt volna kellő lehetőség — megszemlélt minden utat, utcát. A személyes tapasztalatok alapján pedig, alapos mérlegelés után, döntöttek a sorrendiségről. Hogy a lakosság elfogadja-e a döntést? Balgaság lenne azt állítani, hogy teljesen egyetértenek azok is, akiknek a legtovább kell várni a pormentes burkolatra. Az eljárás tisztességéhez mégsem férhet kétség- Mi több a demokratizmus sem szenvedett csorbát azzal, hogy az arra illetékes terület vállalta a döntést — a kellő ismeretek birtokában. Nem kell ugyanis mindennek bedőlni. Még akkor sem, ha a félreértelmezett demokratizmusra hivatkozva verik az asztalt, s népszavazást akarnak arról is, hogy milyen színű legyen a tanácsháza. A szándéktól és akarattól függően ugyanis az ellentmondásra épp úgy mindig akad lehetőség — mint a döntés vállalására. Legyen hát akármilyen hangos a vénlány, nem szükséges, hogy mindig övé legyen az utolsó szó. Kelemen Gábor 4 NÓGRÁD — 1986. augusztus 30., szombat r
