Nógrád, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
L elövöm’ Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót vállból és ha elhibázom, rá a bajonéttal! — A férfi, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdulatain 6em uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szuronyro- ham kartempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rándítással húzza visz- sza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver. Van egy órája Is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová —, mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óvatlanul bőbeszédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám néki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajo- néttal a hátában, öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán vala- minő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint ' újat. Nem mindig ismerd fel azonnal az Ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszó monológokat mond végig, részletesen vá- lasaol az enetkkel kapcsolatban magúiktól adódó kérdésekre. reszketeg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint ..elfelejti” megenni a bedobott fém tízeseket. Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az. ívet, melyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan. hogy megérkezett-e már Zürichbe, 6 a maga részéről e múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még... ” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még... ” — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörd vele az arcát, majd elértve a biztató mozdulatot, vérző kezefejét is. Aztán ka- ronfog.ia az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros telefon... az a piros telefon. . ” Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosCsengey Dénes: A PIROS ban az interurb/ n, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudtam. De hogy ez a tán tízkilós pirog doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartlkusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen felhorgadt kérdésre: hol élek? Ml az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralha- taüan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg Itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei között? Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés eny- nyi idő ahhoz, hogy egy gya- logjáróbb érintkezési hagyományok között élő vidék, távirathoz csak végső veszély- helyzetben folyamodó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyett esíthetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon keresztül kígyózó telefon- vonal. Elmaradottságunk stációinak felismerésén Iskolá- zódott észjárásunk arra a fel- tételezésre hajlanék inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökeit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hirtelen szenvedély, átszólni és áthall- gatózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre? Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas néniké vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy délafrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármas ikrek születéséről szóló értesítés egy TELEFON egész nap alatt — hét végén akár két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven-ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyak, fiam, ne aggódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnapután. Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az öaszevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem less túlra jzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túl lihegve. Itt vo lóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most történik. Meg tudom érteni a ba- jonétemelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázók. Anyám száma foglaltat jelez. Buda visszavívása 1686-ban Kiállítás a Budapest Történeti Múzeumban Buda visszafoglalása, mondhatjuk, Bécs ostromával kezdődött. A Habsburg-birodalom és a keresztény Nyugat 1541 óta tűrte, hogy Magyarország büszke fővárosának ^ tornyain 'ófarkas lobogó lengjen. Hisz, ez végül is jórészt a magyarok baja volt. De, amikor 1683-ban Kara Musztafa seregei kis híján megvalósították a török politika nagy célját, és majdhogynem elfoglalták Bécset, akkor igen hamar létrejött a Szent Liga a török birodalom végvidékét jelentő országunk felszabadítására. És, tegyük hozzá, mindez az után történt, hogy a magyarok jelentős része a török uralmat a kisebbik rossznak kezdte tartani. Budavár visz- szavívásának előzményei közé tartozik a Thököly-felke- lés is: az ostromban jelentős Francois-Eugéne de Savoie* Carignan — Savoya hercege „Mohamed Máltán Ahne" — megálmodta jövendő legyőző* Jét (Giovanni Palazzi metszete) Szulejmán nagyvezér elhagyja Magyarországot 1686 novemberében (korabeli röplap ismeretlen német mestertől — rézkarc) szerepet játszó Petneházy Dávid például a Habsburg-elle- nes mozgalom főtisztje volt, s akkor állt Lipót császár mellé, amikor a török politika cserben hagyta Thököly! Buda visszavívása természetesen jeles napja történelmünknek, de ugyanakkor fölöttébb összetett esemény. Egyrészt azért, mert, hogy úgy mondjam, nem nekünk foglalták vissza Budát, és nem is miattunk: a magyarokat épp hogy csak odaengedték meghalni a Liga Lotharingiai Károly és Bádeni Lajos vezette seregei mellé. Benczúr Gyula híres képén az akkori hadvezérek és főtisztek mindenike megtalálható, azok is, akik később Rákóczi hívei lettek (Bottyán János), és az is, aki főként a későbbi harcokban tűnt ki (Savoyai Jenő). Két olyan katona, aki 1703 után könnyen szembekerülhetett volna egymással, ha a híres Prinz Eugent nem a franciák frontjára küldi a parancs; ő ugyanis mint a magyarországi harcok szakértője, először Rákóczi ellen kívánt indulni... A Budát ostromlók közül sokan alig két évtized múltán, egymás ellen fordították a fegyvert. Másrészt ne felejtsük el. hogy Buda visszavívása egyben a város pusztulását is jelentette. Számos, a török uralom idején elhanyagolt, de azérS meglevő középkori műera lékünk ekkor semmisült meg, A Benczúr képén szintén látható költő-katona, Koháry István írta annak idején egy levelében, hogy „az fölső város, azon szerint Mátyás király vára is éppen mind elromlott és összeégett”. A sereg német, olasz, spanyol tagjait ez nem nagyon érdekelte, inkább a szabad rablásból adódó előnyökkel, a polgári lakosság irtásával és fogságba hurcolásával törődtek. Mai történelemszemléletünk bonyolultabban látja a dolgokat. mint az 1936-os, amelyet Ohmann Béla szárnyas-keresztes angyala tükröz; a Bécsi kapu mellett Buda vissza- vívói hősök voltak, de nem angyalok. Viszont a történelmi kérdések kibogozása nem az évfordulókra emlékező ki* állítások feladata. Épp ezért a negyven köz-' és magángyűjtemény anyagá* ból válogató Bánkúti Imre éS számos társa igen helyeseli tette, hogy a történelmi esemény bemutatása köré égj'; nagy ívű művelődéstörténetei körképet épített fel. Amit a Budavári Palota déli szárnyában látunk, annak a „Magyarország a XVII—XVIUi században” címet is adhatnánk. Festmények és metszetek, céhládák és pecsétek, térképek és emlékérmek tükrözik a barokk világ szemléletmódját, meg — több-kevesebb pontossággal — a város és a vár történetét. És természetesen láthatunk fegyvereket is, magyarokat, törököket egyaránt, még sisakká alakított főpapi kalapot is. Elgondolkodtató, mennyi leleményt, szerkesztő és díszítő fantáziát fektettek készítőik egy-egy markolatvédő kidolgozásába, vagy egy pisztoly nyelének gyöngyház-ornamentikájába. A formatervezett rakéták korában szinte jólesik elanda- lodni a régi szép időkön, amikor még kézműves eszközökkel gyilkolta egymást az emberiség. , Sz. a; Otthon nyaralunk Műemlék zsinagógából — faluház Á napokban megkezdték Apostagon a XVIII. század második felében épített, a barokk stílus jegyeit viselő zsinagóga felújítását. A tatarozás körülbelül 11 millió forintba kerül majd, amit az Apostagi Községi Tanács, a Bács-Kiskun Megyei Tanács és az Országos Műemléki Felügyelőség teremt elő. A falfestmények, stukkók restaurálása után minden bizonnyal vonzó idegenforgalmi látványossággal bővül Bács-Kiskun és a Duna melléke. A tervek szerint az épület belső tere változatlan marad, s változtatható térelemekkel teszik alkalmassá a különféle közművelődési programok megrendezésére. Kobzosné az utolsó percig reménykedett, hogy — bár tavaly is voltak — idén is sikerül vállalati üdülőjükbe beutalót kapni. Nem sikerült. Sok volt a jelentkező és így betartották azt a házi szabályt, hogy csak az kap — legalábbis a főszezonban — beutalót, aki az előző évben nem jutott hozzá. A vállalati üdülő a somogyi parton, Boglárlellén van, és bizony a Kobzos család igen elszomorodott, hogy idén nem mehetnek a két gyerekkel a Balaton partjára. És azután a Kobzos papának eszébe jutott a „nagy ötlet”. Elmennek egy közeli kempingbe. Gumimatracaik vannak, csak sátrat kell bérelni a kölcsönzőtől. Azután az is kiderült, hogy nemcsak a vállalati üdülő strandját, sportlétesítményeit használhatják, hanem ott is étkezhetnek. Igaz, hogy a „keret” nem nyújt lehetőséget a beutalóval nem rendeáaeaőoefc a kedvezményes étkezésre, de még így, önköltségesen is olcsóbb, mintha egy magánkd- főzésiben esznek. Az üzemi üdülőnek van kapacitása még a, főzésnél, sőt, ha csinálnak a két beutalt turnus mellé egy harmadikat, valamivel magasabb áron, még jövedelmez is valamit. És az egyik ötlet szüli a másikat. Kobzosék mellé több család is csatlakozott és valóságos kis vállalati sziget lesz a közeli kempingben azokból, akik .nem jutottak beutalóhoz. Az ő nyaralásuk tehát megoldódott. De mit tegyen az, akinek nincs hasonló lehetősége? Mindent, csak egyet ne: ne „szúrja el” a szabadságát. Nem szabadság otthon lustálkodni. Nem szabadság nagy- takarítást rendezni. Nem szabadság szellemi dolgozónak egy felvállalt munkát megírni, elkészíteni. De ugyanígy nem szabadság fizikai dolgozónak házat építeni, lakást festeni és így tovább. Nem véletlenül találták ki az évi fizetett szabadság rendszerét. A szervezetnek szüksége, kimondhatatlan nagy szüksége van az újrafeltöl- tődésre, a kikapcsolódásra, a „valami mást” csinélásra. Ha már nincs megoldás, mint az otthon falai között maradni, akkor is legyen tervünk. Strand, utazás, kirándulások, jó könyvek összeké- szítése, egy szép kézimunka megalkotása — bármi lehet, csak olyat csináljunk, amire máskor is lenne kedvünk, csak éppen időnk nincs hozzá. Pihenjünk is. Persze, hogy áthatunk reggel egyikét órával többet, persze, hogy ebéd után lepihenhetünk a nagy nyári melegben, de ez csak része legyen a szabadságnapjainak a programok mellett — még akkor is, ha nem kaptunk beutalót. (wn) LUKÁCS GERGELY SÁNDOR: Szőnyi István: Este Fa |fárad árnya Földre lefeküdt Almára barmok Blbíúis békéje Ködpárát permetez Fejét tenyérnyi Napmelegre hajtva Bóbiskol a Villanylámpa Ldnpábránd Megpendíti Húrján östitok Felzendül Szívrendül Szívrendül GYÖRKE ZOLTÁN: Kőszobrok ez a zöldár egy folyó két partjára vetett minket valaki földöntúli varázsló még összehúzhatná a partokat mint ablakon a függönyt de ha elindulnánk is csak távolodnánk egymásnak háttal állunk v mint mozdulatlan húsv ét-szigeti köszobrok s már az idők végezetéig Így morzsol zúgat a szél NÓGRÁD — 1986. július 12., szombo* 3
