Nógrád, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

Tettamanti Béla kiállítása Tettamanti Béla rajzaiból Ernst Múzeumban. Reyrn- rendeztek kiállítást Buda- dukcióink a tárlat anyagából pesten a Nagymező utcai mutatnak be néhányat. Stan és Pan Michelangelo Mr. Keaton % Fejek |' A Vénusz új rejtélyei ' Ha az ember fönn áll a Fogacs tetején — no, lejjebb valamivel, úgy negyven mé­terrel —. azután északnak lordul, akkor kicsit jobbra lezárja előtte a kilátást Szan- tíavár, mellette pedig Szan- da. Utóbbi 546 méter magas. A térkép, amiről leolvasom, a hatvanas évek eleji, így az adat nem pontos, mert a kő­bányászok ugyancsak farag­ják Szanda-hegyet. Ez a dol­guk. De, most a Fogacs aljában állunk és egv böhöm Belaz zúdul el mellettünk. Abba­hagyjuk a disputát. Nem a zaj miatt. A por beterít ben­nünket. Szürke, finom por. Van ebből Nógrádkövesden brségiPel. fákon, virágokon, háztetőkön. No, nem annyi, mint Vácott a DCM körül. De­hogy. Egyáltalán nem annyi, de ez a Belaz a hatalmas ke­rekeivel kisebb porvihart ka­vart ebben a katlanban. Ez az a bizonyos negyven mé­ter. A Fogacs hamarosan ala­csonyabb lesz ennyivel, mert elkoptatják a kőbányászok robbantással, a Belazok put­tonyába rakott és elhordott kővel. Egy régebbi fölmérés szerint ezzel a mostani tem­póval ennek a hegynek még 120 éve van hátra. Addig még különféle térképeken föl­tüntetik majd. hanem később hiába jön erre akárki, a Fo- gacsnak csak a helyét talál­ja maid. De, hol van az még. És hol van ez a mostani kőbánya, aminek január el­seje óta Közép-magyarországi Kőbánya Vállalat a neve és négy üzemmel termeli a zú­zott követ, s mészkő falazó­blokkot és a mészfkőpont? Pöldesi István igazgató ha­talmas termetével magaso­dik ki az íróasztal mögül és nem látszik idegesnek a kér­désre. ' Tényekkel dolgozik. — Egymillió tonnát terme­lünk évente összesen. 240 em­berrel. A kereset Nógrádkö- ves:den a környéken ugyan­csak gyengének mondható. Itt tavaly 61 ezer forintot keres­tek az emberek. A férfiak. Mert ezt csak férfiak bírják. Az idén Hat százalékkal igyekszünk, feljebb menni, így lesz talán 64 ezer. A tavaly novemberi szabályozót már májusban megváltoztatták, pe­dig mi a tervet az akkori szabályozókhoz , készítettük. Hát, így azután nagyon ne­hezen teljesíthetjük ezt a plusz három-három és fél ezer forintot! Azt már csak óvatosan jegy­zi meg, hogy állandóak a munkaerőgondok. S, ha akad is jelentkező, hát bizony nem nagyon lehet válogatni közü­lük. A munkák java része be­tanított munka. Igen mostoha körülmények között. Ennyi pénzért jó munkás nem csi­nálja. Ha csak települ vala­miféle üzem a faluba, ebben biztosak lehetnek; egyik nap­ról a másikra faképnél hagy­ja őket egy-két lakatos, vil­lanyszerelő. Két útépítő cég is telepet épített nemrég Nóg­rádkövesden. Vitte az embe­reket. Hiába: többet fizet­nek. Még mindig jobban meg­éri, mintha Egerből és Buda­pestről furikáznék őket autó­busszal, hát nem igaz? — emeli meg a vállát elkesere­detten Simon László gépésze­ti csoportvezető, amikor a ber- celi bánya felé megyünk. Hát, mit mondhatok erre? Nem nagyon értek hozzá, meg nem is ellenőrizhetem. De, az biz­tos: néhány évvel ezelőtt ren­delet tiltotta az ilyesmit. Szo­cialista vállalathoz méltat­lannak tartotta a munkaerő­csábítást. Nem mondok tehát semmit, csak arra gondolok, amit Simon László is tud: a rendeletek bizony változéko­nyak. Inkább Kovács János­nak, a nógrádkövesdi üzem vezetőjének szavait idézem, amit még az irodában hallot­tam : bányászati iparág va- gvunfc, de az építőanyag-ipar­hoz tartozunk. Olyan is a fi­zetésünk ... Itt, a Fogacs csúcsa alatt negyven méterrel, ahol a Belazok zúgnak, viszik a le­robbantott andezitet, itt talál­kozunk Géczy Péter bánya- mesterrel. Korosabb ember, akár a többiek. Negyven alatt nemigen akad itt senki. Fent, a X-es, pofás törőgépnéi van egy srác, hatvanhármas szü­letésű, de ő most nem ebben a műszakban dolgozik. Úgy emlegetik, mintegy fehér ege­ret a szürkék között. Hiába, fiatal ember nemigen jön kő- bányásznak. Télen hideg van. Nyáron meg, az andezit kö­zelében nem ritka a negyven­negyvenöt fok. Hát ki az, aki hatezerért bírja ezt, három műszakban ráadásul? — A napi norma Fogacson 1200 tonna. Mostanában tud­juk teljesíteni. Régebb’ több volt a gépromlás. Amiatt az­után álltunk. Tudja, itt sor­ban kapcsolódnak a gépek, ha valamelyik föímondja a szol­gálatot, akkor megáll mind... Nézzük a por elültével a kőfalnál rakodó ütött-kopott markolót, a kaparót, ahogy itt mondják. Három és fél ton­nás a marka. Két csehszlovák szerelő szereli az újat, a ké­nyelmesebbet. Már a gépke­zelőnek kényelmesebbet. Ez különb lesz elődjénél: a markába 3,6 tonna fér ... De, legalább kettő lesz — sóhajt­ja Géczy a kobak alól —, így csökken az állás, mert ha az öreg elromlik, a másik rakja helyette. Így megy ez a kőbá­nyászoknál. Fejlődött a vasút — mondják ők. — Fejlődött az útépítés, már szabályos iparág. Mi meg —, akik az alapanyagot adjuk —, hát mi maradtunk... Nagyon igaznak látszik. Földesi István igazgató is tényként közölte, hogy eszköz- állományuk, gépparkjuk nem csekély része már régen nul­lára íródott. Hogy ez miként alakulhatott így? Itt talán csupa olyan ember dolgozna, aki szereti az elaggott, örök­ké lerobbanó motort, autót, markolót? Az igazság inkább az, hogy az egykori nagyvál­lalat, az ÉSZAKKÖ, 1980 óta minden fejlesztési forintját a tályai üzembe utaltatta. Ide abból nem sok jutott. S, amíg a nagyvállalat kü­lönféle üzeme környékén jócs­kán akadt hasonló, de jobb feltételeket és nagyobb kere­setet kínáló, addig Nógrád- kövesden, helyben, nem volt konkurencia. Azaz elmaradha­tott a fejlesztés ... Pedig a gépeknek itt is éjjel-nappal menniük kell és nem vajban dolgoznak, hanem andezitben, úttalan utakon. Minden poro­sodik, kopik, elhasználódik. Pénz újakra ... ? Csak le­gyintenek erre a kőbányászok. Van, de kevés. Az elmaradás nagy, az elvárás meg még nagyobb, csakhát ellenkező irányba mutat ez a két egye­nes, így azután nem találkoz­nak egyelőre. Sajnos —, mondják a kőbányászok és a cementesek, meg a kavicso­sak japán csodamasináira, a Kamacukra gondolnak. Azután ha valami baj van az elaggott gépek alkatrészeivel, hát men­nek kunyerálni az Alföldre, délvidékre, a Dunántúlra. Bár­hová, csak adjanak. És adnak. Lopva pedig megsimogatják szemmel a Kamacukat. Nincs most nagy munka a Fogacson, mert a hegyben már benne van nyolc lyuk a tetőről fúrva. Robbantam' ké­ne, csak az új E—313-assal nem készültek még el a cseh­szlovákok.. Az meg közel van a falhoz. Félő, hogy megsé­rül. Attól pedig isten 'ments. Délben kéne robbantani — mondja csöndben Matyóka László robbantásvezető, de nem nagyon hisz benne ő sem. Pedig az baj, hiszen tel­jesítménybérben dolgoznak az emberek, s ha áll a „sor”, ak­kor a mai napon nem lesz meg a műszakonkénti 31 Be­laz. — Tavaly nem volt meg az ötezer átlagom — áll meg mel­lettünk Kertész László. Öt­venöt éves, 27 éve szegődött el kőbányásznak. — A múlt hónap szépen hozott, hatez-' rét, de az ritka. Sok a gép­állás, meg az idő. Esőben, ha fúrunk a tetőn, kapunk íabut- kát a fejünk fölé. De, ha vil­lámuk, akkor abba kell hagy­ni. — Tudja, mindenkinek van egy kis málnája, vagy vala­mije a földjében, azzal pó­tolja a nem sok keresetet — mondja Géczy. — De- túlmunkával! — ve­ti oda valaki, elnyomja azon­ban a szavak végét egy újabb Belaz. Kertész László azért csak meghallja, s míg egyik lábá­ról a másikra nehezedik a gumicsizmában,. nem áll­ja meg szó nélkül: — Nekem erre nem volt időm. A fiam építkezett. Ott töltöm azt a kis időt, amim van. Azzal otthagy bennünket. ☆ Mit tudunk még a kőbá­nyászokról? Azon kívül per­sze. hagy mostohák a körül­mények, kevés a pénz. Nos, itt fönn, Fogacson, a XII-es kőtörő, ez a nagyobbik, ame­lyiknek egy-egy alkatrésze több tonna is lehet. Kell is, mert ritkán embernagyságú andezittömböket löknek a tö­rőpofák közé. Ritkán, de elő­fordul. Mert ez sem a régi, szép szakma már. Gépek vég­zik a javát. Régebben? Re- pesztették, bunkóval aprítot­ták a követ, fűrészelték, pat­tintották. Kinek, milyen mé­retre volt szüksége. Most? — sóhajtanak Nógrádkövesden is a régiek. — Nagy gépek, szál­lítószalagok, örlő-aprító be­rendezések, vibrációs osztályo­zok. Régen? Lovas kocsi. Ma? Belazok és vagonok. Szóval az a kőtörő, az aztán csinál zajt. Na és az osztályozó? Meg a Belazok? Hát a rob­bantás? És mindezek ellenére a kőbányászok kétharmada legalább öt éve egyhelyben dolgozik. Lehet ezt érteni? Talán igen. Laci, az egyetlen kőbányász ismeretségi kö­römben közel és távol, a por és zaj ellenére is a látványt, az erdőt, a levegőt dicséri. Innen a Fogacsról valóban gyönyörű minden. fr — Tudja mennyit ér egy­millió tonna zúzott kő, fala­zó blokk és mészköpor? Meg­mondom. Száznyolcvanmilli­ót. Na és azt tudja, mennyi ebből a nyereség? Reméljük, nyolcmillió. .. .#. ., — Régen — mondja búcsú­zóul Simon László, mögöttünk a csúcsuk vesztő hegyekkel, finom, szállongó, szürke por­ban — azt mondták, hogy egy libát adjon az az ember, akit a kőbányához fölvesznek. Most? Mi adunk égy hibát annak, aki idejön. Hortobágyi Zoltán Szovjet tudósok váratlan vo­násokat fedeztek fel a Vénusz életrajzában. A Venyera—15 és Venyera—16 szovjet boly­góközi állomások által továb­bított „radarportrékat” vizs­gálva a bolygó felületén szá­mos gigantikus krátert ta­láltak. Átmérőjük 8—140 ki­lométer. Közülük sok képződ­mény 1 milliárd éves. A tudósok megállapították, hogy régi keletkezésük elle­nére ezek a kráterek eszmé­nyi állapotban ’ maradtak fenn. Reliefszerűek, jól szemügyre vehetők a felvételeken. A Föl­dön viszont egyetlen ilyen ré­gi kráter sem maradt: idők folyamán egyszerűen széttö­redeztek. Ez azt jelenti, hogy a Vé­nuszon a legutóbbi 1 milliárd év folyamán gyakorlatilag semmi sem történik. Ellenke­ző esetben a vulkanikus és a tektonikus tevékenység ott hagyta volna nyomait. Lété­nek legkülönbözőbb szaka­szaiban a Vénusz nyilvánva­lóan jóval aktívabb „életmó­dot” folytatott, mint a Főid. A Vénusz rendkívül sűrű légköre, a benne' lévő anyag tömegét tekintve, 300 méter vastag kőzetréteggel egyen­értékű. Ezért csakis igen nagy meteoritok hagyhatják ott „kézjegyüket” a felszínen. Ah­hoz például, hogy 140 kilo­méter átmérőjű kráter kelet­kezzék, a kozmikus test át­mérőjének körülbelül 14 ki­lométernek kell lennie. , Kőbányászok ___________________________________________». A negyedik műszaki forra­dalmat éli az emberiség, de egyik sem volt ennyire drasz­tikus. Ez a mostani minőségi változás nem kímél senkit, semmit. Nemcsak az ipari ter­melést változtatja meg, fel­forgatja az emberek életét. Az elektronika, robottechnika nem marad meg a termelés szférájában, a munkahelyek­ről kitörve a megszokott élet­módot, az emberek szemlé­letét, a dolgokhoz való vi­szonyulását is módosítja. A ha­gyományos humán műveltség lekerült a piedesztálról, az ál­talános műveltség szerves része lett a technikai kultu­ráltság. Nagy átalakulás ré­szesei vagyunk. Most. Mert, ez nem egyszerűen a jövő problémája. Ez itt zajlik a szemünk láttára. Ennek ellenére helyénvaló, az ifjúsággal párosítani a tu­dományos-technikai hala­dást. A mindenkori ifjúság új iránti érdeklődésére, fogé­konyságára építve — ezt az egyébként társadalmi kér­dést — feltehetően a mai fia­taloknak kell megoldani, le­hetőségeit kibontakoztatni. Az idei ifjúsági nyári egye­tem témaválasztása tehát igen aktuális volt, s magában hordozta a siker lehetőségét. Jól döntöttek a TIT Nógrád Megyei Szervezetének mun­katársai, amikor a XII. sal­gótarjáni Ifjúsági nyári egye­temnek „A jövő technikája és Ifjúság '86 Kitelt a az ifjúság” címet adták. Ér­demükből mit sem vont el, hogy az ötlet a tavalyi nyári egyetem hallgatóitól szárma­zik. Be ők készek voltak el­fogadni, s tehették is, mert nem kötik gúzsba a kezüket hosszú távú tématervvel. A cím persze fordítva he­lyesebb, hívta fel a szerve­zők figyelmét a 15 országból érkezett hallgatóság, néhány tagja: nem az ifjúság van a technikáért, a tudomány eredményeinek kell az ifjúsá­got, az embert szolgálnia. Ti­zenöt ország fiataljai — Eu­rópa minden részéből és az Amerikai Egyesült Államok­ból érkeztek — ennek távla­tait, összefüggéseit vitatták meg. A nyári egyetem fiatal hallgatói sem tudták magu­kat függetleníteni világné­zetüktől, országunk társadal­mi berendezkedésétől, nem­zetközi stratégiájától. Csakhogy a salgótarjáni nyári egyetem olyan lég­körben zajlott, előadók, szer­vezők, de maguk a hallgatók is olyan hangulatot teremtet­tek, hogy emberi tartalom­mal telítődött az eltérő érdé­tucat — megvan a legjobb Tanulságok a nyári egyetem után kék érvényesítésére törő po­litika. A szocialista és kapi­talista országokból érkezett hallgatóság az egymást ösz- szekötő, s nem elválasztó gondolatköröket részesítette előnyben a két hétig tartó eszmecsere folyamán. így válhatott a nyári egye­tem a résztvevők tovább­képzésévé — a szó legkomp­lexebb értelmében. Nekünk magyaroknak például ismét rá kellett döbbennünk, hogy határozott lépésekre van szükségünk több évtizedes technikai lemaradásunk pót­lására. Ezért is saj­nálatos, hogy sok salgótarjá­ni üzem nem rezonált a szervezők hívó szavára. Sőt, akad ipari vállalat, amely munkaidő-kímélésre hivat­kozva tartotta távol fiatal műszaki értelmiségeit. Igen szűklátókörű gon­dolkodást, s rövid táyú válla­lati stratégiát sejtet az ilyen érvelés, hiszen ha a nyári egyetemen elsajátítható új és korszerű ismeretektől elte­kintünk is, még mindig ma­rad figyelmen kívül nem hagyható érv, a tarsolyunk­ban. Például a nyári egye­temen szervezett ismerettség valutaszerző üzleti kapcsolat­tá formálható az évek so­rán, vagy az idegennyelv gya­korlásának lehetősége, amely ugyancsak nem utolsó szem­pont, ha azt vesszük, hogy világpiaci , érvényesülésünk­ben az idegen nyelvek nem ismerése komoly hátráltató tényező. Vannak persze opti­mizmust tápláló kivételek, hiszen a salgótarjáni sík­üveggyár, az ötvözetgyár rég­óta fogékony a nyári egye­temen szerezhető erkölcsi haszonra, s, ahogy az oroshá­zi üveggyár is számon tartja a salgótarjáni nemzetközi ese­ményt. Ha már itt tartunk, kézen­fekvő a kérdés, vajon Salgó­tarján a város, mennyire tartja számon? Tisztában van-e jelentőségével, avagy terhes kötelességként meg­tűri a kéthetes ifjúsági invá­ziót. A TIT-apparátus nagysze­rű munkájának köszönhető, hogy 15 ország 150 főnyi if­júsága nagyszerű benyomá­sokkal távozott a nógrádi me­gyeszékhelyről. Osztrákok, svédek, hollandok, németek, meg is fogalmazták, ide még visszajönnek, s nem egye­dül. Salgótarján nem olyan gazdag nemzetközi rangú programokban, hogy megen­gedhesse magának az ezzel kapcsolatos közönyt. Egy­két jelentősebb kulturális rendezvény a nyári egyetem ■ideje alatt esetleg még a vá­ros lakóinak is jót tett vol­na. ,■ A nyári egyetem különö­sebb erőfeszítések nélkül ki­használható a város idegen- forgalmának nagyobb arányú fellendítésére, szellemi éle­tének pezsdítésére, ha felül tudunk emelkedni azon a né­zeten, hogy ez a TIT-szerve- zet rendezvénye. Bizonyára, maguk a szervezők is szíve­sen vennék az érzékelhetőbb támogatást. Természetesen azért nem maradtak teljesen magukra a salgótarjáni nyári egyetem koordinálói. Készséges part­nernek bizonyult a KISZ Központi Bizottsága, az Álla­mi Ifjúsági Bizottság, a ma­gyar ENSZ-társaság, amer lyek már tavaly szeptember­től — a szervezés korai meg­kezdése jelentősen hozzájá­rult a rendezvény sikeréhez, — segítettek a megfelelő programok összeállításában, az előadók megszerzésében. Az együttműködés sikerrel, járt, hiszen olyan színvona­las előadások sorjáztak egy­más után két héten keresztül, hogy a hallgatóság figyelme nem lankadt. Aktivitásukat, érdeklődésüket, jól jellemzi, hogy számtalan kérdésük miatt alig volt előadás, amely a programban meghatározott időn belül véget ért volna, s az előadók többségét dél­utánra is maguk között tar­tották újabb eszmecserére. Mindent egybevetve, meg­rögzött nyári egyetemisták vallják, hogy az elmúlt 12 év alatt ez volt a legsikeresebb vállalkozás. Ezt támasztja alá, hogy az idei résztvevők kritikai észrevételei — a szer­vezők mindig buzdítanak ezek közlésére — nem érintik a lényeget. A TIT Nógrád Megyei Szer' vezetőnek munkatársai, akti­vistái, a következő évi nyá­ri egyetem témáján töpren-i genek. Ötletük már van. . Veszprémi Erzsébet ( NÓGRÁD <- 1986. július 19., szombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom