Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

Húszéves a Bolyai János Gimnázium

Európai ritkaság

Helyreállított XIII. századi hatszögű kápolna Pásztón

Milyen gazdag szülőföldünk múltja*

Bár, hazánk nem tartozik a műemlékekben leggazdagabb európai országok közé, a honi emlékanyag főként a történelmi katasztrófák következtében jórészt elpusztult vagy csonkává lett, de ami megmaradt, még mindig idézi múltunk szépségeit, művészetünk egykori gazdagságát, reprezentálja az egyetemes és ezen belül a magyar művészet valamennyi ágát.

Az Országos Műemléki Felügyelőség napjainkban több mint húsz település, valamint csaknem 9500 épület védelméről próbál gondoskodni, a jelenkori gazdasági nehézségek közepette különösen jelentős közös összefogással, a történeti értékek védelme, a társadalmi közmegegyezés, a nemzeti identitás teljesebb körű ápolása jegyében.

Nemrég adtunk hírt arról, hogy jelentős összefogással ismét sikerült megmenteni, s a köz javára átadni egy újabb kiemelkedő értéket, a hazai műemlékvédelem komoly szakmai sikerének számító XIII. századi rekonstruált pásztói hatszögű kápolnát, amely méltán tarthat számot a nemzetközi érdeklődésre is. A kápolna Pásztó város műemlékileg védett központjának szerves része.

Idetartozik a barokk (1,715—1717) volt cisztercita kolostor, az épület mellett 1971-ben létesített romkert a

XII. század elején épült kolostor és templom maradványaiból. a romantikában (XIII. század) alapított, a XV. században, majd a barokkban (1734 és 1767) átalakított rk. templom (maga a hatszögű kápolna ennek északi oldalán van), valamint a mindenkori pásztói tanító, az oskola- mester XV. századi gótikus háza, amelyet 1984-ben adtak át a közönségnek, kitűnően rekonstruálva a XV—XVI. századi állapotokat.' Az épület, amely átmenetet jelent a nemesi udvarházak és a parasztházak között, mezővárosi polgárházként szinte egyedülálló Magyarországon.

Ugyancsak rendkívül ritka » most rekonstruált hatszögű kápolna is. Sokszögű, általában nyolcszögű kápolnák főként Ausztriában és Nyu- gat-Magyarországon épültek, ezek csontházak, azaz karrierek. A hatszögű kápolnákra többi között Mosonmagyaróváron és a mai Burgenland- ban találni példákat, így Kismartonban. A pásztóihoz méreteiben , is a szentmargitbá- myai (St. Margarethen) hatszögű kápolna áll legközelebb, ez a helyreállításhoz analógiaként is szolgált.

A kápolna építésének, funkciójának és helyreállításának rövid történetét a látogatók számára összefoglalták. E tá- téjkoztató ' szerint, a plébániatemplom a XII. századtól létezett, oklevelekben 1277- ben emlegetik először. A templom északi oldalához a

XIII. század közepén építették a kétszintes hatszögű kápolnát, amely azonban nem csontház volt, hanem valószínűleg a kegyúr Rátót-nem- zettség temetkezőkápolnája az alsó szinten temetkeztek kő- sírba, a felsőn miséztek.

A kápolna azonosnak látszik az 1487-ben említett, Szent László-kápolnával. A templom északi oldalához az 1500-as években építettek sekrestyét, a kápolna felső szintjét ekkor bontották le, az alsót pedig visszatemették. A feltái'ás dr. Valter Ilona vezetésével 1981-ben és 82- ben történt, a helyreállítás terveit H. Vladár Ágnes készítette, kivitelező az OMF egri építésvezetősége volt.

A kőtár terveit szintén H. Vladár Ágnes és Szekér György készítette. A költségekhez az ÖMF-en kívül hozzájárult a Mátra—Bükki Intéző Bizottság, Pásztó városa, az egyház, a kiállítást a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága rendezte.

A szépen boltozott XIII. rzázadi teret, a kápolna alsó szintjét épségben tárták föl,

Részlet a XIII. századi térben berendezett kőtárból

Mátyás-kori gótikus áldoztatókehely a kiállításon

itt kőtárat rendeztek be, a monostori ásatások során talált faragott kövekből. Ezek többsége a cisztercita apátsághoz tartozott, néhány töredék pedig még a bencés periódusból való. így lent tanulságokat hordozó tanulmányi raktár alakult ki.

A kőtár dísze a trónoló

levelet, céhlevelet és így tovább.

Könyveink kiállításával emlékeztetnek a rendezők a tudós Tittel Pálra, a neves csillagászra, Széchenyi és Kazinczy barátjára, akiről versben emlékezik meg Vörösmarty Mihály.

Pásztó és Nógrád megye a

Krisztust donátorral ábrázoló ^atszögű kápolnával s a ben- cisztercita ne m«g!nyitott kiállításokká!

újabb jelentős értékkel gazdagodott. Hírlik, szakkörökben máris nemzetközi híre van a helyreállításnak.

Tóth Elemér

timpanon; amely a apátság nyugati kapuját díszítette. Hátoldalán Agnus Dei-ábrázolás látható. A továbbiakban XII. és XIII. századi töredékek, bordametszés és boltozati bordák, párkánytöredékek, bimbós osz- lopfőtöredék, csavart, díszes oszlop stb., egészítik ki az anyagot.

A felső szint fölé az eredeti érzékeltető védőépület került. Itt rendezték be az Egy mezőváros egyházművészeti emlékei című kiállítást az egyháznál mintegy fél évezred alatt összegyűlt kincsekből.

A kiállítás legfőbb dísze egy XV. századi Mátyás-kori gótikus cibórium, áldoztatókehely, amely Szent Lőrinc- ábrázolást is tartalmaz. (A

III. századi vértanú diakónus, akit a hagyomány szerint 258-ban Rómában rostélyon égettek meg, a templom védőszentje. A rómaiak által becsült férfias erények megtestesítőjeként tisztelték a Szent Ambrus által átvett és földolgozott hagyomány jegyében.

Tisztelete különösen spanyol és német földön terjedt el. Amikor Ottó császár Lech mezején 955-ben legyőzte a kalandozó magyarokat, éppen augusztus 10-e, azaz Lőrinc napja volt. II. Fülöp az Es- coriál, a királyi palotaegyüttes alaprajzát a vértanú rostélya szerint határozta meg, egyes föltételezések szerint Lőrinc Hispániában született. Ugyancsak kiemelkedő értéket jelent az a két XVIII. századi miseruha, amely Berkes András pásztói születésű váci nagyprépost ajándékaként került Pásztora.

Kiállítottak az 1600-as évek végéről származó könyveket, prédikációs gyűjteményeket, amelyek a megújuló magyar nyelv korabeli állapotáról adnak képet. Az irattár értékes példányai közé tartoznak az anyakönyvek, a legrégibb 1693-ból való, a legdíszesebb 1818-ból, továbbá mesterleveleket, vándorkönyveket (az első munkaikömyveket), a pásztói oéhesipar emlékeit, obsitosÚszni csak úszva lehet megtanulni

A HUSZADIK TANÉV fejeződött be most a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban.

A hatvanas évek derekán, amikor az iskola létesült, nagy változások korát élte a közoktatás. Ezek már az ötvenes évek végén megkezdődtek — az MSZMP 1958- as művelődéspolitikai irányelveinek és több kormány- rendelet közzétételével, ösz- szefüggésiben a szocialista konszolidációs folyamat meggy orsítási törekvésével. Az 1961-ben jóváhagyott iskola- reform általános és középiskoláink képzési rendszerét fokozatosan igazította a gya. korlati élet támasztotta követelményekhez. egyúttal fokozta az igényt, részint az első demográfiai hullám levezetéseként, a középiskolák iránt, létrehozva úi típusokat, a szakközépiskolákat.

Olvasóink java még emlékezhet rá, mennyi új gimnázium kezdte meg működését azokban az években. Működött Zagyvarónán, Karancs- lapujtőn, Romhátiéban, Nagy- bátonyban, Rétságon, ahol aztán a társadalmi fejlődés következtében egymás után vesztették el létalapjukat.

Mindezekre azért emlékeztettünk. hogy világos legyen: a salgótarjáni Bolyai János Gimnázium közoktatás-politikánk szerves részeként .jött létre 1966-ban. Pár évig dr. Fabulya László igazgatta, majd a jelenlegi direktor, Herold László került a Bo. lyai János nevét 1969-ben felvett középiskola élére.

— Szükség van 10—12 évre, amíg egy iskolának kialakul a meghatározott stílusa — vélekedik Herold László. — A kezdeti éveket nehéz, átmeneti időszakként tartjuk számon. Heterogén volt a tantestület és a gyereksereg. Nem vezetett ide lépcsősor, nem volt tornatermünk, hiányos volt a bútorzatunk. Közösen a gyerekekkel. rengeteg társadalmi munkát végeztünk ... Ahhoz, hogy a követelmények és az

igények szerint végezhessük a munkánkat, mindenképpen kellett egy olyan tantestület, amelyik azonosul a feladatokkal, vállalja azokat.

A névadó személyének kiválasztása voltaképpen programot takar: az iskola a természettudományos képzés — a matematika, fizika stb. — bázisa a megvében. Németh László, az író, aki gyengélkedése miatt, csak levelet tudott küldeni, az alábbiakban fogalmazta meg a lényeget: „De jelenthet a Bolyai név a salgótarjáni diák számára többet, programot is. Ha például igazán meg akarja érteni, mi is az, amit névadójuk csinált, mi a nem euklidészi geometria, amely- lyel mint apjához írt levelében mondta, a semmiből egy új világot húzott elő. akkor már a középiskolában rá kell küzdenie magát az új matematika, s azon át a modern fizika küszöbére ...”

— Ekkoriban egyre erősebben tudatosult' bennünk — mondja az igazgató —, hogy az értelmiség alapképzése a feladatunk, amit minél több gverek bevonásával valósíthattunk meg. Ez a hetvenes évek kemény küzdelme volt. Nagy igyekezettel, rengeteg energiával dolgoztunk. Természetes munkalégkör alakult ki. öröm volt a gyerekekkel foglalkozni.

FÉLEZER DIÁK tanul a gimnáziumban. 45 tanár — köztük 13 férfi — irányításával. A beiskolázási körzet a megyeszékhelyen kívül Kis. hartyánt, a Karancs- és a ceredi völgyet foglalja magába.

A tudatosan, felelősen végzett munka gyümölcsei a hetvenes évek elején értek be: látványosan megnőtt a felsőoktatási- intézményekbe való beiratkozás. A nyolcvanas évek elején a hagyományos matematikai-fizikai szemléletét a közgazdaság! szemlélet beépülése gazdagította, vele együtt az idegen nyelvek iránti növekvő igény. Kísérletképpen kezdődött

meg — s helyessége beigazolódni látszik — 1983 őszén a tömbösített nyelvoktatás. Évente több mint egy tucat gyerek tesz valamilyen szinten nyelvvizsgát. A számítás- technika előretörése az oktatásban szintén évtizedünk eredménye.

— Úszni csak úszva lehet megtanulni — vallja Herold László és a tantestület, s ez az oktató-nevelő munka metodikai alapja. — Foglalkoztatni kell a gyerekeket, segíteni őket a világ felfedezésében. Ezért mindig rengeteg kísérleti próbálkozásunk volt, igyekeztünk bevonni a technikát.

A diákok 70—80 százaléka jelentkezik továbbtanulásra, s általában 50—60 százalékukat felveszik. Mérnökök, közgazdászok, tanárok, kisebb számban tudósok, kutatók, művészek lettek és lesznek. Arra. hányán jönnek közülük vissza Salgótarjánba, Nógrád megyébe, nincsen adatunk. Azt viszont kiokoskodhatjuk. mel'- értelmiségi rétegeket erősít a visszatértük.

— Elsősorban a műszaki értelmiségre kell gondolnunk, hiszen ipari város vagyunk. Másik nagv réteg a pedagógusoké. Főként az utóbbi években. Talán az erős kötődés, a nagyvárosok telítődöttsége miatt. S visz- szajön egy harmadik réteg is. a humán értelmiségieké, de igazából ennek nálunk szűk a felvevő tere. Régészekre, pszichológusokra, nyelvészekre stb. gondoljunk.

Általánosságban mondhatjuk, a város kulturális és egyéb kínálata nem vetekedhet az egyetemi központokéval. Ha lényeges javulás történne ezen a téren, . köny- nyebb lenne a visszatérés, javulna a közérzet.

— ÜGY VOLNA JÓ. hogv aki itt akar élni. annak legyen meg a lehetősége a teljesebb életre — összegzi véleményét a Bolyai János Gimnázium igazgatója, —>

Sulyok László i

Kultúra kis pénzen

A kultúra sosem volt elkényeztetett gyermeke a mindenkori költségvetésnek. Az csak a mesékben létezik, hogy valaha is bőségesen áramlott a pénz ennek a kézzelfogható hasznot alig felmutató ágazatnak a táplálására, fejlesztésére. Nincs ez egészen másként a gazdagabb országokban sem, a ráfordítás arányai ott sem vigasztalóak.

Az UNESCO, az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete például kénytelen csökkenteni a fejletlen országokat támogató költségvetését az USA és más országoknak a kilépése miatt, ami mögött politikai megfontolások rejlenek. Közismert az üzletiesség térhódítása a nyugati kultúrában, ezzel együtt az amerikaiak nyomasztó fölénye is nagy gondot okoz a francia és egyéb tv-társaságok- nak, a nemzeti kultúrát féltő állami szerveknek, hiszen a pénz hiánya gyakran a kommersznek kedvez.

De maradjunk a magunk háza táján. Érdemes emlékezhetni korábbi időszakokra, amikor a kulturális célokra fordí- ható összegek a töredékét sem érték el a mostaninak. Igaz, hogy az életre hívott intézményrendszer is éppen csak bontogatta a szárnyait a felszabadulás utáni években. Mégis valahogy több volt a lelkesedés, az ötlet és kezdeményezés, s kevesebb a panasz, a másra — a pénzre, ami nincs — váró tétlenkedés, mint napjainkban.

Tudom, hogy szentségtörő gondolatok ezek manapság, amikor néhol szinte lehetetlen mértékben visszafogták a művelődési intézmények ellátására, eszközeik gyarapítására, karbantartására fordítható összegeket. Olyannyira, hogy az ott dolgozók — a helyzet változását sem remélve — legszívesebben elvándorolnának valahova. Természetesen igazuk van azoknak, akik a szűklátökörűség ellen ‘ hadakoznak, amikor azt tapasztalják, hogy a pénzek elosztásakor nemegyszer a gazdasági érdekre szinte dogmaként való hivatkozás háttérbe szorítja a jövőre tekintő oktatási és egyéb művelődési célokat. Sejteni lehet azt is. hogy az elszalasztott lehetőségek pótolhatatlan veszteséget jelentenek majd a kulturális örökséget élvezni óhajtó utódok számára is. Az el nem készült dokumentumfilmek, meg nem jelent szépirodalmi és helytörténeti könyvek, fel nem épült művelődési házak, könyvtárak, levéltárak biztosan hiányozni fognak tíz-tizenöt év múlva.

Az emberi tudatban keletkezett „fehér folt” — az iskolai zsúfoltság, eszközhiány, képzetlen tanerők miatti elmaradottság —, talán nem látványosan, de érezhetően kiütközik majd, mint tiszta falon a penész, amikor kimarad egy- egy művelet az alapozásnál. Lehetne sorolni még, hogy milyen aggályok fogalmazódnak meg naponta a kulturális életben, mégis, a helyzet túldramatizálása helyett, a cselekvésre buzdítás, a tennivalók számbavétele, felmérése lenne hasznosabb. Hiszen az alapok sokkal szélesebbek, megbízhatóbbak, mint néhány évtizede.

Visszaidézve a felszabadulás utáni régi korszakot, jut eszembe egy kedves epizód, ami szinte hihetetlenül hangzik ma már. A napokban öreg iratok rendezgetése, selejtezése közben, véletlenül a kezembe akadt egy meghívó, kelt 1949. augusztus 15_én, a feladója Pest vármegye szabadművelődési felügyelője, aki kultúrvezetői tanfolyamra hívta be Kecskemétre — többek között — e sorok íróját, akkori hu* szon-egynéhány éves fiatalembert. Leírta a teendőket, helyszínt stb., majd ezeket közölte velünk annak idején: „Jegyzetfüzetet, írószert, takarót, lepedőt és kispárnát, valamint tisztálkodáshoz szükséges eszközöket mindenki hozzon magával.” Gondolom, hogy manapság ugyancsak meglepődne valaki, ha ilyen felmálházottan kellene egy tanfolyamra elindulnia, de akkor ebben nem volt semmi meghökkentő. Mint ahogy azon sem ütköztünk meg, hogy Tetétlen-pusz- tára a műkedvelő gárda — mellesleg Gorkij: Kispolgárok című művével — egy teherautó platóján utazott nem a legszebb időben, s nem először ilyen módon.

Igen, az volt a „hősi korszak”, ahogy ma mondják, bár akkor senki sem gondolta, érezte annak, csak fiatalok voltunk és lelkesek. Talán hiba is, hogy mostanában szinte félünk ezekről szólani, most is csak a humoros oldala mi* att idéztem fel. Hogy miért emlegettem mégis? Mert tapasztalom, hogy a letargikus hangulat rátelepszik a kultúra művelőire, s ettől meg kellene szabadulni valami módon. Hogy miként gondolom?

Egyrészt hinni és bízni kell abban, hogy az oktatás, a köz- művelődés valamennyi ága értékképző a szocialista társadalom számára, s ezeknek a „kiemelt” támogatása nem valami holt befektetés. Beleértve a vele bajlódó, olykor már elkeseredett emberek talpraállítását is, oly módon, hogy legyen becsülete, rangja a munkájuknak. S ami ebből következik: hinni kellene abban is, hogy nemcsak a pénz emeli fel a színvonalat és ösztönöz többre, jobbra, hanem az emberi képesség kibontakozásának lehetősége, alkalma önmagában is. Amit viszont meg kell teremteni. Magyarán szólva: a meglévő kicsi pénzt inkább az öntevékeny népművelők utaztatására, terem- és eszközigényeinek kielégítésére, szakkörök fenntartására, az igazi népművelésre kellene fordítani, semmint a méregdrága „hakni”, látványos rendezvények támogatására.

A lakosság közreműködésével már eddig is sok új tanterem, tornaterem, uszoda, sportpálya, óvoda épült, de a művelődés gyengén felszerelt, alig támogatott intézményei bizony számos helyen csak vegetálnak, ajtajuk alig nyílik ki — a heti egy diszkón kívül — értelmes programok hiányában. Talán nem csupán egy „veterán” népművelő fantázi* álása, hogy a „kis pénzek” jobb, célszerűbb elosztásával lehetne ezen is segíteni. És ismételem: a megbecsüléssel. Hogy még néhányan se tarthassák, nevezhessék „fantasztának” aa áldozatkész népművelőt és „megszállottnak” a szabad idejét is ilyen célokra fordító pedagógust.

F. T. P.

NÓGRÁD - 1986. június 14* saombot