Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

ROMHÁNYBAN

Megújuló jöuica

Aki mostanában Romhány- ba téved, elsőre a narancs- sárga ruhás útépítők tűnnek elő a község főútján. A látvány már csak azért is szokatlan mert jó ideje nem volt ilyen nagyszabású út' rendezési munka ezen a 2800 lelket számláló nógrádi településen. Vízelvezető árok híján egy kiadós esőzés után sártengerré változott az egyébként békés táj. A főút aszfaltrétege képtelen volt elviselni a „gyárba” irányuló kamionforgalmat és az ottélők növekvő számú gépkocsiforgalmát.

Döntött a vezetőség: meg kell teremteni Romhányban a normális közlekedés feltételeit.

— A csatornázásra 4 millió forintot áldoztunk — magyarázza Varga Ráfael tanácselnök. — Ahol szükséges, felszín alatti vezetéket építünk, de lesz olyan hely is. ahol elegendő a kétoldali árokrendszer. Emellett szélesítjük az utat, és ellátjuk szegélykővel is Szeretnénk, ha az elképzelésünk tartósnak bizonyulna, mert egyhamar nem áll rendelkezésünkre ekkora összeg.

A tanácsháza előtt fél tucat munkás serénykedik; az

Egri Közútépítő Vállalat dolgozói. Másik részük a kerámiagyár közelében végzi a dolgát: beállítják a szegélyköveket, készítik az aknákat.

Pálinkás József a szegély menti betonágyat hengerli. Mint mondja, jól haladnak. Suhajda István és Pálok Ottó aknát alakítanak ki.

— Műszakonként hármat is megcsinálunk — mondja a fiatalabbik. — Azt mondják könnyű nekünk, mert a gép kiássa az árkot, nekünk szinte nincs is dolgunk. Való igaz, hogy gép segít, de a kézi munka nélkülözhetetlen. A végleges formát mi adjuk meg, csákánynyal, lapáttal.

— Persze nemcsak ez a feladatunk — veszi át a szót kollégája. — Mindig azt csináljuk, ami a legfontosabb. Most víznyelő rácsot építettünk be, szóval nincs megállás. Igyekeznünk kell, mert jövő héten már jön az aszfalt

A nagy járművek döcögve kerülgetik a védőkorlátot. Nem könnyű a manőverezés, még a gyalogosoknak sem. S ha nem jön újabb esős időszak, reménykednek, hogy még ez évben kialakul a végleges forma: szó szeri nt új főúttal gazdagodik a község.

Minták a csempén

A tavaszi BNV-n sokan festékeket, színárnyalatokat. Nem kis út vezetett idá*

megcsodálták az építési kerámiagyár fürdőszobarészletét. Ragyogó színharmónia, modern forma; ez jellemzi a gyárból kikerülő termékeket. Van is keletje kül* és belföldön egyaránt.

Több fórumon is elhang zott, hogy fejlesztési elképzeléseiknek alapvető akadálya a szűkös pénzügyi helyzet. Üj gépek híján más tartalékot kell keresni, és az üzem vezetői nem mentek a szomszédba tanácsért. Egyetlen kiút a piacon való maradáshoz a jó minőségű, igényes termék előállítása. Három iparművészük most azon serénykedik, hogy eleget tegyen a magas követelményeknek. Szanaszét heverő festékes dobozok, az alkotómunka természetes rendetlensége fogad a műteremben.

Egyfajta boszorkánykonyha, hiszen itt kísérletezik ki a díszítéshez legjobban illő

A tervezői asztalon grafikaszerű alkotások, illusztrációk, tucatnyi elképzelés. Mellettük a fantáziavilág két alkotója: Csemán Ilona vezető iparművész és segítőtársa, Tóth Ágnes iparművész.

— Az országban ez a gyár alkalmazott elsőként ipar művészeket — kezdi a beszélgetést a vezetőnő. — Ez az időszak a hetvenes évek elejére tehető. A sima csempéken egyszerű mintákat alkalmazunk: ez volt az igény. A művészi munka csak két- három éve indult be, mikor a nyugati vevők is érdeklődni kezdtek az itt készült kerámiák iránt. Persze nem akarjuk túlértékelni, amit csinálunk. Ez alkalmazott terület, nem a szó igazi értelmében vett művészet. Az a célunk, hogy aki a mi csempéinkkel, burkolólapjainkkal díszíti lakását, jól érezze magát benne.

tíz esztendő alatt változott a technológia, a gyári dolgozók felkészültsége és a piac elvárása. Magasabb esztétikai igények alapján vásárolunk, szem előtt tartva a minőséget. A romhányiak jó híre jelzi, hogy megállták a helyüket, s ebben a fejlődésben ott rejlik az iparművészek szaktudása, szellemisége.

— Amit alkotunk, hármunk közös munkája — magyarázza Tóth Ágnes. — Nagyszerű dolog, hogy hagynak minket kísérletezni és általában elfogadják javaslatainkat. A hagyományos megoldások mellett keressük az újat, a legjobban használható technikát. Ilyen a matricák alkalmazása, íjoely- lyel az eddigiektől eltérő gyártmányokat készítünk, ötleteinket magunk találjuk ki, sokat utazunk, és természetesen figyeljük a konkurencia fejlesztési törekvéseit is.

Rekeszbizonytalanság

Egyelőre nem hagyják parlagon a földet a romnanyiak. Bar, az itt lakok zöme az iparoan keresi a kenyeret, amikor letelik a nyolcórás műszak, utána kezdődik egy masík. A motoros kerti kapa az ugyancsak motor vontatta kiskocsira kerül, s aztán irány a málnás vagy a ribizli- föld.

: De, hogy mi lesz a beérett, leszedett bogyós gyümölccsel, abban tavasz elején még nem kis bizonytalanság volt. Nem nagyon kapkodták magukat a felvásárlók, hogy a ribizlire —, akár a pirosra, akár a feketére — szerződést kössenek a kistermelőkkel.

— Jelentkezett aztán a Gödi Termelőszövetkezet a községben, az idén először, s megígérték, hogy szerződés nélkül is felvásárolják a piros és fekete ribizlit, a málnát, s az uborkát is — mondja Spitzer Lászlóné, a tsz megbízott felvásárlója. — Több kistermelő jelezte is már, hogy szívesen hozza majd ide a termést. Az idén azonban már kevesebb a málna, mint évekkel ezelőtt volt. Hogy mi az oka? Az idősebbek felhagytak vele, a fiatalok pedig nem foglalkoznak a málnával. Meg aztán bizonytalanságban vannak a termelők is, a felvásárlási szerződéseket még télen meg kellene kötni, hiszen nekik az lenne a biztos. A gödiek jövőre már idejében akarnak szerződni a termelőkkel.

Ám, a kellő időben megkötött szerződések sem érnek sokat, hiszen ha a felvásárló nem küldi a rekeszeket akkor, amikor kell, vagy nem küld elegendőt, akkor máris úi vevőt keresnek a termelők. A rekeszekkel pedig majdnem mindig gond van.

— Tavaly is bőven volt rekeszprobléma — mondja Spitzer Lászlóné. — Nekünk Is volt szerződésünk, de mivel éppen attól a felvásárlótól nem kaptunk idejében ládákat. íev elvittük az árut az EFDÉRT-hez.

Szerződés ide. szerződés oda. nagyobb űr ennél a rekesz. Pensze csak akkor, ha nem késik. A málnások, ribizli- sék biztonságéhoz, termelési kedvéhez mindkettőre szükség lenne.

Új könyvek között

Igencsak szeretnie kell az írott szót annak, aki a Rom- hany központjában lévő községi könyvtárból akar könyvet kölcsönözni, hisz’ a falu mindkét végéből kilométereket gyalogolhat odáig. Mégis majd’ háromszáz olvasóval dicsekedhet a tizenötezer kötetes könyvtár. Az olvasók nagyobb hányada diák, de szép számmal akadnak könyvet kedvelő felnőttek is.

Kollár János, a Rákóczi Mezeje Termelőszövetkezet fiatal dolgozója, az új könyvek közt böngészget.

— Csak egy pillanatra ugrottam be, az újonnan érkezett könyvek miatt. — mondja miközben szemével a legfrissebb irodalmat pásztázza.

— Sokat olvas?

— Amikor futja az időmből. Ilyenkor nyárelőn munka után leköt a háztáji. Van egy kis málnásom és egy pár nyulam. Időtrabló mind a kettő. Nemsokára pedig kezdődik az

aratás és olyankor hajnaLtól este tízig a téeszben dolgozom. Inkább telente forgatok több könyvet.

— Milyen témáról olvas szívesen?

— Kedvelem az útleírásokat, a történelmi regényeket, de legjobban a vadászattal kapcsolatos irodalmat szeretem, tizenhat éve vadászom, így Széchényi Zsigmondtól az Ünnepnapokat hússzor, de Sienkiewicz Özönvíz című művét is legalább tucatszor olvastam a feleségem szerint, aki strigulákkal jegyzi, hogy egy-egy könyvet hányszor veszek kézbe. Nekem ahányszor csak olvasom, mindig tudnak újat mondani.

— Más irányú kedvtelése?

— Legszívesebben az erdőt járom puskával a hátamon, de most egy hónapig biztosan nem. A világbajnokság minden mérkőzését végig akarom nézni, szorítva a mieinknek.

Az uborka és a nyúl

Nem mese, de — sláger.

Szorgalmas emberek lakják Romhányt, és a hozzá tartozó társközségeket. Ezt bizonyítja a Rákóczi Mezeje Termelőszövetkezet háztáji ágazata is. Évente tizennégy millió forint értékű jószágot, termést vesz át és továbbít a szövetkezet tagságától.

Az állattartók közül legtöbben nyúltartással foglalkoznak. Évente 44—45 ezer kilogramm nyúlhúst állítanak elő, de a számok — az első negyedév elteltével — úgy mutatják, hogy idén a tervezettnél több vágó nyulat tudnak értékesíteni.

Hagyománya van a bogyósgyümölcsök termelésének is. Tavaly összesen huszonnégy vagon bogyóst adtak át a hűtőiparnak. Sajnálatos tény, hogy a sok munkával, költséggel telepített ribizketö- veket mind több termelő vágja ki és próbálkozik mással, mert nem éri meg a vele való munka, hisz’ az átvételi ár évek óta stagnál, de inkább csökken.

Sláger viszont a háztájiban az uborka. Évente húsz hektáron öt-hatszáz termelő foglalkozik, a határainkon túl is, kedvelt savanvúságnak-való termesztésével. Idén hatvan vagon termésre kötöttek szerződést, de ha az időjárás nem lesz olyan mostoha, mint a múlt évben volt, akkor ez a mennyiség még több is lesz.

A terméshozam növelése érdekében többen próbálkoznak a támrendszeres termesztéssel. Az uborkatövek hozama így negvven-ötven százalékkal emelkedhet.

Kapitány — vár nélkül

I. István szigorú törvényt hozott annak idején arról, hogy minden tíz falu építsen magának egy templomot. Vezetésükre papokat rendelt, jó ellátottsággal.

Am napjainkban a művelődés még nem minden községben kapta meg a maga „szentélyét” és „papját”, ahol a személyi és tárgyi feltételek együtt adottak. Ahol mindez megvan, ott a népművelőt a művelődési ház vezetőjének, igazgatójának nevezik.

A romhányiak népművelőjének ez nem adatott meg, bár a múlt év végétől főállásban végzi munkáját. Megyeri Lászlóné katedrát adott cserébe a felnőttnevelésért.

— Nem lehet szétválasztani a két területet, hiszen azt

a takarót ameddig a közművelődés nyújtózkodhat, az iskolában varrják. Azért is mertem hivatást cserélni, a tanítás évtizedei után, mert úgy hiszem, ha a függetlenített népművelő nem a gyerekeknél kötődik, akkor bizony szinte biztos a kudarc — mondja.

A romhányi körzetben több mint háromszáz az iskoláskorúak száma. A művelődés irányítójának ezért igaza van, amikor a tervezésben nagyobbrészt rájuk alapoz.

— Hogyan dolgozik „vár” nélkül a „kapitány”?

— Igaz, hogy „vár” nincs még. de a művelődést, szórakozást Romhánuban is igénylik az emberek. Sokféle szakkört indítottunk a gyerekeknek, eljutnak színházba is. A felnőttek is megtalálják üzemeinknél — a Gránitban, a kerámiagyárban — az őket érdeklő programokat. Az én dolgom elsősorban az üzemi és a községi művelődés összehangolása, a kapcsolatok ápolása és a meglévő művelődési igények ébrentartása, nehogy csak pislákolássá szelídüljön ez addig, míg felépül a művelődési házunk.

A romhányiaknak ma már nem csupán vágyálmuk a művelődési ház, hanem reális lehetőség. A tanácsülés a közelmúltban fogadta el azt a javaslatot, melynek alapján a mostani ötéves tervidőszakában felépítik a művelődési házat a községben.

Példa lett

a brigád

N

agy dolog az Állami Díj, s különös jelentősége lehet akkor, ha azt egy kis falu lakója kapja meg. Kollár István agyagbányászt hat éve jutalmazták ezzel a díjjal. Köztiszteletben álló munkás volt munkahelyén, a felsőpetényi bányában, és köztiszteletben álló polgár lakóhelyén, Romhányban is.

Jó fizikumú, fiatalos mozgású ember, 57 éves, három éve nyugdíjas.

— Huszonhét évet dolgoztam a felsőpetényi agyagbányában, voltam csillés, csapatvezető vájár, és szocialista brigádvezető. Ragyogó eredményeket értünk el a brigáddal, kollektívánk 1977-ben a Népköztársaság Kiváló Brigádja címet nyerte él.

Első brigád volt a Kollár Istvánéké. Nem rendelkezett még akkor szabályozott kerettel, a brigádmozgalom.

— Az újságban olvastuk 1958-ban, hogy kommunista brigádok alakultak a Szovjetunióban. Gondoltuk, alakítunk mi is egyet itt a bányában, így hát egy tanácskozáson bejelentettük, hogy kilencen szocialista brigád leszünk. A vezetőség elfogadta, de csatlakozni nem csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez akkor ott senki. Felállt az egyik bányász és azt mondta, figyelni fogjuk, mit csinál ez a brigád, s ha jól megy nekik, akkor alakítunk mi is. Ez aztán nekünk azt jelentette, hogy még többet termeltünk, még jobban dolgoztunk.

Így lett példa Kollár István brigádjából a bányában. És eljutottak a legmagasabb kitüntetésig. S, hogy menynyire szívügye volt neki ez a kollektíva, azt akkor érezte igazán, amikor 1980. április negyedikére az Állami Díjjal jutalmazták, s kérdezték tőle, örülsz-e á díjnak Pista? örülök, persze, hogy örülök, de jobban örültem volna, ha ezt a brigád kapja.

. A nemes hagyományok nem szakadtak meg a felsőpetényi agyagbánya brigádjánál. Kollár István büszkén mondja:

— Mióta nyugdíjban vagyok, azóta is kétszer lett a Vállalat Kiváló Brigádja a kollektíva, a Lenin brigád.

Tevékeny, kezdeményező ember, hiszen nemcsak brigádalapító, hanem ott volt a rétsági munkásőrszázad alapító tagjai között is. Aktív munkásőr ma is, harminc év után, s ebben „örököse” van a családban, a fia szintén munkásőr, a kerámiagyár gépbeállító lakatosa.

— Mivel telik mostanában a szabad időm? Itt, Romhányban építkezik a fiam, most vezetik be a gázt, mindig szükség van a segítségre.

Érdeklik a község dolgai is, falugyűléseken, társadalmi rendezvényeken mindig megjelenik, azt mondja, nagy változásokat jelentett a falunak a víz, a gáz, most építik az utat, szerelik a korszerűbb utcai világítást, de hiányzik még a fiatalok kulturált szórakozásához egy „rendes” vendéglátóhely és persze kellene művelődési ház is ...

Végigtekintünk a község dolgain, s aztán megintcsak azt vesszük észre, arról beszélgetünk, hogyan volt az, amikor a felsőpetényi bányában idomkővel kihajtották az 1600 méteres tárót...

összeállították:

T. Németh László, Tuza Katalin, Zsély András és Bábel László.

NÓGRÁD — 1986. június 7„ szombat