Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-28 / 151. szám

DEÁK MÓR:

PÁKOLITZ ISTVÁN:

MAI

m

r 'A múlt év őszén megtarott európai kulturális fórum al' kaiméból kötött egyezményt a Német Szövetségi Köztársaság és a Magyar Képző- ' és Iparművészek Szövetsége a kulturális cserére. A csere gyorsan realizálódott. Az eredmény a mai bajor képzőművészet bemutatkozása az Ernst Múzeum termeiben.

Az impozáns tárlat csaknem százötven művész alkotásait vonultatja fel valóban' naprakészen, mert a rendezők a nagy körültekintéssel válogatott anyagot a kortárs művészek műtermeiből hozták. Egy ország sokrétű művészeti tevékenységéről egy kiállítás nehezen adhat képet, különösen ma, amikor az esztétikai értékek megkérdőjelezése már több évtizedes folyamattá vált, és a legkülönfélébb irányzatok élnek egymás mellett minden európai országban, és az Egyesült Államokban is.

A kortárs német képzőművészet fontos sajátsága, hogy • a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének új

emberék felrázása, a ma világának újrafogalmazása. Legmesszebbre megy Otto Dressier, aki — mint nyilatkozta — akciókat rendez objektek (tárgyak) segítségével, ezzel a közgondolkodást provokálja.

Ez mindig a dokumentumon alapul, és szimbolikus tartalmú. Általában nagy méretű, pop art jellegű művészeti formákat , a'kalmaz, gyakran bántóan nyers fogalmazással. Egyik híres akcióját egy nyugat-berlini áruház kirakatában rendezte meg. A második világháborúban részt vett öt nemzet egv-egy hősi halált halt katonáját jelenítette meg, kirakati bábukkal, eredeti katonai felszereléssel.

Mindegyik bábu lábánál táblát helyezett el „Megölték Németországban” felirattal, az ország háborús halottainak számával. A jelenet teljesen élőképszerűen hatott. A vitrin előtt szónok vitázott a sebtében összegyűlt tömeggel: „Beszéljünk a terrorról és az erőszakról”. A művész a figyelem ráirányítását végezte el a maga eszközeivel.

Gerd Jahnke: Fák — emberek.

művésaetszemléletét a legfia- A „zöldek” környezetvédő talabb lázadó művésznemze- mozgalma is utat talált a fes- dék hordozza, az új „Vadak”, tőkhöz. Úgyszólván minden akiknek vonzáskörébe nem egy irányzat képviselőinek műidősebb művész is bekerült, vei közt találunk erre utalá- Ezek a fiatal festők, a sokat

„heftige Malerei" képviselői Az ember sorskérdéseit bon* a hetvenes évek második felé- colé művek közt nehéz kateben léptek fel egységes szem- gorizálnt. A kiállításon egyéb- lélettel. A hatvanas-hetvenes ként a mai Európa minden évek társadalmi ideáljaitól művészeti irányzata képvi- csalódottan elfordultak, mert seit, nagy súlyt kap a minimal a meghirdetett forradalmak art és az analitikus festészet elmaradtak, csak a művészet is, a pop artnak is vannak területén valósult meg né- még tartalékai, hány eredményük, például az A tárlatot végigjárva fel- akciófestészetben, az egyén tűnő, hogy szinte minden mű- azonban vigasztalanul ma- nek el lehetne sorolni a magára maradt az egyre átte- gyár változatát is, napjaink kinthetetlenebb társadalmi kortárs hazai képzőművésze- folyamatok között, játéktere te oly’ közel áll a nemzetközi egyre szűkül. előképekhez. Különösen az

Á fiatal nemzedék tagjai új „Vadak” kedveltek fiatal ismét a politikai és társadal- kortárs művészeink között mi tabuk ellen indítottak har- azzal a különbséggel, hogy cot, nemegyszer a napi poli- műveik absztraktabbak, de a tika felé fordulva. Hasonló színek iránti fokozott érzé- társadalmi és politikai háttér- kenység fénnyel itatja át a bői indultak az első világhá- szenvedéllyel festett nagy fol- ború után fellépett német tokát, a felületnek vibráló expresszionisták; nem is cső- elevenséget kölcsönözve (Mi- da tehát, hogy a fiatalok sa- chael Eckle, Peter Dietz, Sid ját nemzeti hagyományaikhoz Gastl).

nyúltak vissza, amikor moz- A bajor képzőművészet ha- galmuknak a művészetek tör- zai bemutatója beszédes do- ténetéből elődöket kerestek. A kumentuma annak, hogy a két múltban használt különféle ország közötti művészeti cse- eszközöket és kifejezési for- re ma újra fennáll, éppúgy, mákat keverik egymással, mint a múlt század második szinte idézetként használva fel felében, amikor München ádáz elődök munkáit, mint pél- ta az impulzusokat a magyar dául Helmut Osterloher Max művészet legjobbjainak, akik Pechstein képeit. képzésüket is a bajor főváEzzel az eklektikus eszköz- ros híres professzorainál nyertárral sajátos szemléletet ték.

hirdetnek, óhajtott céljuk az B- !•

Peter Vogt: Fej

Osterloher; Boldog szünidő =

MASZK

M E G R E M E G

Vagyok apám s anyám ma-szkja. Arcukat arcom egybemarta: gyilkost őriz így áldozat.

Nem szerethettem másokat, őket szerettem szeretni, s nem lehetett, tgy én, a senki,

Istent csak magamban kutattam. És megleltem.

Csonttá aszottan.

Szárny aszegett kéz rebben a takarón, keresve a másikét a vaksüket csendben.

A kékeres öt ujj tétován araszol az iszonyúan hosszú, fekete folyamú éjszakán.

Félúton megremeg:

holnap is megsimogathatja még

a másik kezet?

B VÁLNAK? MIÉRT? Éppen vége volt az iskolának: itt a szünidő. Reggeltől estig fociztam a házunk melletti téren, és vártam, hogy mégiscsak elmegyünk valahová nyaralni — hármasban, ahogy tavaly és tavalyelőtt. Anyám főz, apám horgászni jár a házigazdával. És én? Ott vagyok a vízparton. Egy barna kisfiú nagy utakat tesz a nádasban, és a sitégek alatt vízbefúltakat keres.

VÁLNAK?

Egyik nap apám egy újságlapot tett elém, a lap közepén kék ceruzával bekeretezett hirdetés.

Orvos özvegye, r. k., tíz év körüli gyermek nyaraltatá- sát vállalná. Leveleket „Dunakanyar” jeligére a kiadóba.

„Egyedül menjek nyaralni? Orvos özvégyéhez, a Dunakanyarba? És mi az, hogy r. k.? Mindegy. Jobb, mint a semmi. Mikor megyünk?” Ajtóm kísért le V.-be. Hamarosan megtaláltuk a címet: borostyánnal befuttatofct, hegyes tetejű ház, kétoldalt a «tetőn apró tornyok, s a homlokzaton, kicsiny mélyedésben egy színes Mánia-szobor.

A csengetésre ketten jöttek ki a kapuhoz, két idősebb nő. „Tessék, miit óhajtanak, ja, a hirdetésre, tessék csak, tessék beljebb jönni..

Beírni tatkoztunk.

— Doktor Antóczyné — mondta az egyik nő. Magas, ősz hajú asszony, hosszú szoknyában, magas nyakú, fodros blúzban.

— Ez Itt a húgom, iai\* — mondta An tóczyné.

Lilla: hosszú szoknya, magas nyakú blúz, ősz haj, kontyba csavarva.

— Ikrek, ugye? — suttogta apám kabátujját rángatva, amint befelé mentünk, az udvaron.

A házban hűvös, homályos szoba fogadott.

— Foglaljanak helyet — mondta Antóczyné.

Lilla: — Ez lesz a kisfiú helye, ha itt marad.

Leültünk. Körülpislogtam a szobában. Posztótetejű íróasztal, faragott könyvszekrény; barna szinű, magas támlás ágy. A falon állatbőrök, egy őzagancs és egy nagyméretű fénykép: bajuszos, szemüveges férfit ábrázol.

— Az ki? — kérdeztem Lillától, a képre mutatva. Lilla kinézett az ablakon. Antóczyné: — Ami a továbbiakat illeti...

A továbbiak: két hónap, iskolakezdésig, teljes ellátás, foglalkoztatás, mindezért kétezerötszáz forint, havi részletekben.

Ajtóm hamarosan elutazott, és én ottmaradtam a boros- tyános házban Antóczynéval és a húgával, Lillával.

— Szóval, ez lesz a magáé — mondta Lilla, amikor visz- szaimentünk az állatbőrös szobába.

— Az ott ki? — kérdeztem másodszor is, a fényképre mutatva.

— Akkor talán csomagoljon ki — mondta Lilla, és otthagyott.

Kicsattintottam a bőröndömet, s a holmijaimat berakosgattam a ruhásszekrénybe, a naftalinszagú férfiruhák mellé.

Lassan telt a délután. Üldögéltem a szobában, sétáltam az urvaron. Az egyik diófára is fel akartam mászni, de aztán inkább leültem alája— Vacsora — hívott estefelé Lilla. — Jöjjön, kérem, vacsorázni.

Szépen terített asztal, vi- rág a tányérok között.

Leültem a helyemre.

— Imádkozzunk — mondta Antóczyné.

összekulcsolta a kezét, és rám nézett.

„Nekem is kell?” Szófoga- dóan összetettem a kezemet, és magam elé mormogtam valamit, ilyesmit, hogy: mégsohaéletembennemcsináltam majdéppenmostfogokittnek- tek imádkoznihülyék.

Vacsora után Lilla megágyazott nekem, és a márványtetejű éjjeliszekrényre tett egy olvasót és egy bibliát.

— Mielőtt elalszik, legalább egy fejezetet olvasson — mondta kifelé menet.

..Fejezetet?” Kezembe vettem a bibliát. „Aszondja: „ÚJSZÖVETSÉG”. Bele akartam lapozni, de a könyv magától kinyílt egy sokat forfüggőlámpáját, felteszi ‘a szemüvegét, és éneklő hangon olvasni kezd a bibliából. „És mikoron... történt pedig... bizony mondom néktek... (és azok a csodálatos dévérkesze- gek, amiket délután fogtam. ..) és lön... és elővágtat vala a második lovas... ” Délutáni alvások helyett továbbra is az íróasztalban és a szekrényekben kotorásztam, s a nyár végére már rendre áttanulmányoztam Antóczy doktor összes iratát, megismerkedtem a kitüntetéseivel, elolvastam a feljegyzéseit, átnéztem a leveleit, egyszóval többet tudtam róla. mint bárki másról. Néha végigtapogattam a naftalinszagú ruhák zsebeit is: gondoltam, hátha találok bennük • valamiféle üzenetet.

Bolya Péter:

APOKALIPSZIS

gatott helyen. „Történt pedig. .. de mikoron... és akkoron. .. mikoron pedig... ha- iarány színű negyedik lovas... Olvastam egy par sort, aztán elaludtam.

Másnap — vasárnap volt — Antóczyné ébresztett fel.

— Siessen kérem, nyolckor mise — mondta.

Ünneplő ruhát vettem, és illedelmesen végigültem a misét, Antóczyné és Lilla között. Szólt az orgona, csillogott az oltár, és Lilla gyermekhangon énekelt a fülem mellett.

Vasárnapi ebéd. Antóczyné lehunyt szemmel imádkozik, Lilla az öklére hajtja a homlokát. Két tenyerem közé dugom az orrom, és a húsleves felé szaglászok.

Ebéd után Antóczyné a szobámba kísért.

— Híznia kell, kérem — mondta. — Jó lenne, ha minden ebéd után aludna egy keveset, két órát legalább. — Aztán behúzta a zsalut, ég kiment.

„Aludni? A nyár közepén?” Egy ideig heverésztem az ágyon, aztán felkaj>csoltam a villanyt: gondoltam, körülnézek egy kicsit az új szobámban.

Odaültem az íróasztalhoz, és kihúztam a legfelső fiókot. „Nini, egy szemüveg. Kié lehet? Iratok. Igazolványok. Egy búgócsiga. Értesítés. Receptek, a fejrészen a név: Dr. Antóczy Zoltán med. univ”. Felpróbáltam egy nyakba akasztható érmet, belenéztem a fekete látcsőbe. „Egy vasúti igazolvány”. A. fénykép alatt a név: Dr. Antóczy Zoltán — és a fénykép ugyanaz, mint a falon.

„Antóczy Zoltán. Nyilván itt lakott, ebben a szobában. Hol lehet most? Meghalt? Orvos özvegye: ez állt Antóczyné hirdetésében. És? Ez még nem bizonyíték. Lehet, hogy Antóczy doktor most is él valahol, csak éwj>en otthagyta a feleségét. Elváltak. ELVÁLTAK, és Antóczy doktor elment favágónak a hegyekbe.”

Fogyták a napok. Délelőttönként a v.-i folvóoarton nanoztam. délutánonként pedig horgásztam vagv a riarti bokrok között csavarogtam. Esténként Antóczyné szobájában üldögéltem és szőfogadó- an figyeltem amint Antóczyné lejjebb

— Levele jött — kopogott be hozzám Lilla egyik délután, amikor éppen a könyv- szekrényben turkáltam.

„Levél?” Leugrottam a székről, kinyitottam az ajtót.

— Levele van — nyújtotta a borítékot Lilla.

A címzés: anyám írása. „Mit írhat? Még soha nem írt nekem levelet”.

Lilla behúzta az ajtót. Feltéptem a borítékot, széthajtom a levelet.

„.. Kedves fiam, remélem, jól érzed magad, apáddal mindennap tárgyalunk, jövő héten lesz a válóper, a szőnyegeket is el akarja vinni,' pedig azt már együtt vettük, sokat sírok, ha van kedved ÍRJÁL, ÍRJÁL..."

Kifutottam az udvarra. Antóczyné a diófa alatt ülve horgolt. Elé álltam.

— Hol a férje?!

Antóczyné kiegyenesedett.

— Azonnal mondja meg, hol a férjei... — kiáltottam rá.

Antóczyné felállt.

— Kérem... Miért nem alszik ilyenkor?

— Elvált magától a férje, ugye?!

— Legyen szíves azonnal menjen vissza a szobájába — sziszegte Antóczyné falfehé- ren.

Z sebr egy űrtem a levelet,

visszamentem a szobába. Felálltam a székre, és egymás után rángattam ki a könyveket a szekrénvből. „LEGYEN SZIVES AZONNAL MENJEN VISSZA A SZOBÁJÁBA: Két vén tyúk. SOKAT SÍROK. Titkolóznak. Nem mondanak semmit. A JÖVÖ HÉTEN. Semmit”.

Könyvek. „Ez itt... úgy hiszem, németül van. Megy a padlóra. A SZŐNYEGEKET IS. Természettudományi Közlöny, 1909-es évfolyam. MINDENNAP TÁRGYALUNK. Ezt... valamilyen idegen nyelven írták. É-u-g-e-n-e S-u-e. Nyilván az író neve. JÖVÖ HÉTEN. Alul az évszám: 1853. öreg könyv. Százéves, akárcsak Antóczyné és Lilla”.

Fogytak a könyvek, s a polc hátsó részéből egy barna fadoboz került elő. Az asztalra állítottam, leporoltam. A tetejére ragasztott cédulán a név: Dr. Antóczy Zoltán. Megforgattam az apró kulcsot, kinyitotta«» a dobozt. „Aha, mikroszkóp, sárgarézből. Már volt a kezemben ilyesmi, tavaly, állattanórán. SOKAT SÍROK» Metszetek nincsenek?”

Kivettem még néhány könyvet, és meg is találtam a metszeteket. Négy tábla, rekeszekre osztva, a rekeszekben Lapultak a tárgylemezek. Az ablakhoz húztam az asztalt, aztán kivettem a dobozból a sárga testű mikroszkópot, és az ablak felé fordítottam.

„Jól áll a tükör?” Egy kicsit igazítok rajta, aztán a tárgyasztalra teszem az első metJ szetet. Belenézek a látcsőbe. „Homályos”. Óvatosan forgatom a jobb oldali csavart. Élesedik, élesedik, most jó. Mi ez?... Zöld mező. virágokkal. Piros-fekete j>öttyös labdák ugrálnak rajta”. Kiveszem' a metszetet. A tárevlemezre ragasztott cédulácskán ez áll: VF^ESZÖVET (MACSKA) 1947.

A következő metszet neve: PATKÁNYFAROK (KM) 1946. „Piros, kék, fehér körök, kicsik, nagyobbak, mint egy színes gép kerekei, gepszíj nélkül. Erek? Idegek? Csak egy szíj kellene, s már jtórögné- nek is a kerekek”. A követe kező: ÉRFAL (LÓ) 1947. „Sokfalú, színes cső. Hasra fekszem, bemászom a csőbe, tovább, még tovább, amíg ki nem érek a folyópartra”. ZSÍRSZÖVET (BIRKA) 1946. „Sárgásfehér odúk, vékony fallal elválasztva egymástól. Üre-j sek: a lakók már régen kié pusztultak «belőlük”. BŐR (KUTYA) 1946. „Egymás alatti rétegek. A legfelső... Mintha elszakadnának a földtől azok az apró göröngyök. Alattuk barna gomolyag: a fák gyökerei. Még lejjebb egy vörös réteg: a katonák vére. Legalul lyukacsos feketeség: egy titkos alagút fala. Az alagút végén magas tomyú vár, kiabáló szélfcakassal”.

Egész délután a metszeteket nézegettem. Már esteledett, amikor az utolsó tábla közepe táján egy felirat nélküli metszetet találtam. Tárgylemez, rajta kis fekete pont, semmi több. „Hol lehet a cédula? Vagy talán nem is ragasztott rá semmit Antóczy doktor?...”

Becsúsztattam a tárgylemezt a látcső elé, és óvatosan forgatni kezdtem a jobb oldali csavart. „Homályos. Még egy kicsit a csavarral. Jó. Most már élesebb”.

Vonalakat látok. Szürke, kusza vonalakat. Néhol egymásba szaladnak, néhol szabadon végződnek. Görbe vonalak, félkörök, sötétedő árnyékok.

„Mi lehet ez?”

Az ott... mintha egy orrlyuk lenne. És... Ottí a másik. Két orrlyuk, egy lófejen. Ott a ló nyaka is. A törzse is. Egy lovat látok. rajta a lovasa. Ott a máJ sodik ló. A harmadik. MérJ leg van a lovasa kezében. A második lovas... Kard van nála. Már látom a negyedik lovat is. A lovasa felágaskodik a nyeregben. Kiabál. Az arca bajuszos, szemüveges. Antóczy doktor. Prüszkölnek, fújtatnak a lovak. Négy lovas, tizenhat pata. Az iskolakapu, a toliam, a nádasok^ minden ott van a lovak lába alatt, recsegve törik szét a tárgylemez is. dobogva vágtat körbe a szobában a négy lovas. ..

A negyedik ló patája alatt egv fehér színű ágy reccsen szét. Az ágy támláján ujjnyomok — apám és anyám keze nyoma. Oda támaszkodtakj amikor megnézték: alszom-^ már. I