Nógrád, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
Iszalag-fény Munkásköltők antológiája Százhetvenöt ive született Kriza János A Vadrózsák kertésze i Némely tapasztalat birtokában kissé óvatosan fogadom az antológiák egy részét, amelyek időnként bizony kellő kohéziós erő nélkül is összeállnak. A „szempont” természetesen minden esetben megfogalmazódik, a szerkesztők vagy az adott tájegységhez, vagy egy szakmához, esetleg nemzetiséghez, felekezethez stb. való tartozás alapján gyűjtik kötetbe a szerzőket. Vagyis, olyan szempont alapján, amely irodalmon kívüli, tehát a végeredményt és a megítélést tekintve, lényegtelen, azaz merőben formális. Ha ugyanis egyszer közönség elé lép valaki, akkor művének megítélése csak a színvonal, a tematika művészi megformáltságámak esztétikai foka lehet, s legkevésbé valamely társadalmi osztályhoz, réteghez stb. való tartozás. (Más kérdés, hogy az élményanyag, amellyel dolgozik, meghatározza az adott művet, esetleg életművet is, de ez sem törvény, csak egyik lehetőség a sok közül. Miként a tematika helyes megválasztása sem jelent belépőt önmagában az irodalomba, a művészetbe, ha nem párosul a minőséggel. Az ilyesminek legföljebb vallomásértéke van, ez azonban más kategória.) Vannak azonban szerte az országban olyan tiszteletre méltó közművelődési csoportok, alkotói közösségek, amelyekben hosszú-hosszú idő óta szorgos munka, szívós önképzés, lelkes közösségi élet folyik, s amelyek tagjai időnként dokumentálni is kívánják egy-egy időszak termését • megmutatás, «setleg bizonyos megméretés igényével. A Munkásíróle alkotó Iedéőuáge gondozásában például így Jelent meg nemrég as laroldp- fény című kötet, mttnkáeköl- tők antológiája. A kötet válogatója és szerkesztő}«, Bare» János mellőzött minden bombasztikus megnyilatkozást, kellő gonddal és szerénységgel igyekezett bemutatni azt a tizenhat szerzőt, akiktől személyenként, mintegy tucat vagy annál is több verset olvashatunk. A lektorálást Petővári Ágnes és Köves István végezte. Köves István maga is költő, Észak-Magyarország érdeklődő közönsége előtt is ismert, versei évek óta napvilágot látnak a NÓGRÁD hasábjain is. Szerkesztőként ugyancsak nagy gyakorlattal rendelkezik, különösen az ifjúsági lapok versrovatainak gondozásában, s több figyelmet keltő antológiát szintén ő szerkesztett. A lektorok munkája tehát gondos volt, ami természetesen javára vált a kötetnek, jóllehet színvonala nem lehetett egyenletes. Ilyen vállalkozásnál inkább a meghatározóbb tehetségű szerzők jelenléte érdemli meg a figyelmet. A legérettebb költők közé tartozik mindenekelőtt az antológia szerkesztője, a három kötette] rendelkező Barcs János, áld költészetével több országos pályadíjat nyert, különböző antológiákban szerepel, SZOT irodalmi ösztöndíjat s nívódíjakat is kapott. A jelen antológia címadó versét (Iszalag-fény) is ő írta. Itt közreadott verseiben — szerencsére — nyoma sincs semmiféle erőszakolt tematikai megfontolásnak, zaklatott hangú vallomások ezek a lét általánosítható kérdéseiről. A versek jó sodrásának érzékeltetésére álljon itt csak egy példa a Glóriás gondok kezdő négy sora: Szántuk szállnak • fekete madarak mígnem elalszanak szemhéjad alatt Úsznak úsznak a fickándozó halak hínár közé feszített telek, s nyarak Csillag Tibor Harangöntő című kötete a Csepel Olvasó Munkás szerkesztésében egy év alatt két kiadást ért meg s kritikai visszhangja is volt. Méltán. Elmélyülő költészet az övé, a magány, az emberi kapcsolatok sajátossága, a történelmi kataklizmák költői kifejezésére törekszik. Különösen a Paul Celanhoz (a költő édesanyját Aushwitzban ölték meg, e gondolattal élete végéig nem tudott megbirkózni), valamint a Mélyhűtött magány című verse ragadta meg ezúttal figyelmemet. Például ezek a sorok: Kószál közöttünk a tízezeréves szél. Cethal szélsodrása? Sziklák időt tartó kőszálán? Az időtlen, szúrós szírien fütyülő hallgatás ez. Madár János verseivel — gyermekverseivel is — gyakorta találkozhat az olvasó a különböző folyóiratokban, heti- és napilapokban, több kötete megjelent Csepelen és Szabolcs-Szatmárban. Szent- péteri Zsigmond, a viharsaroki Verasztó Antal, Adorján Gyula. Jécsai Andor Ferenc, Drégely István, ugyancsak az érettebb költői megnyilatkozás példáit jelentik az antológiában. Természetesen, semmiféle értékrend felállítása nem lehet célunk, a kötet jellege ezt nem is indokolja. Az összbenyomásunk kétségkívül vegyes, de a szerkesztő, s a lektorok munkáját dicséri, hogy kirívó „ügyetlenségekkel” nem találkozunk. Az antológiát a szerzők szűkebb és tágabb baráti, munkahelyi körében haszonnal forgathaják. s minden bizonnyal érdeklődéssel is. Hiszen azok írták, akik nap mint nap közöttük és velük együtt élnek. X. E. me it -» ti -t----r f OXOI XajOROtt Ráckeve műemlékei 1440-bői fennmaradt oklevelek tanúsága szerint Ráckevét I. Ulászló alapította. Idetelepítve le a törökök ál* tai a Szeréna megyei Kévé* vő! elűzött rácokat. Innen szármázik a helység neve Is. A XVI. századból származó adatok szerint a község lakosságának többségét már magyarok alkották, így válhatott a helység a reformá- •ió egyik központjává. Az 1637-es tűzvésztől, a törököktől, a német—lengyel katonaságtól sokat szenvedett Ráckeve birtokosa 1698- tól Savoyai Jenő lett, aki a mezőváros fellendítésén fáradozott, és kőházak építését rendelte el. 1702-ben kastélya, 1701—11. között a jegyzői ház, 1722-ben a város felsőháza, 1724—25. között pedig a bálványos! vendégfogadó készült el. A XVIII. századtól németek is költöztek Ráckevéra, a három nemzet, (magyar, rác, német) felváltva, wíerepelt bíróként és esküdtként. A XVIII. század elejére, «mikor I. F. Rosenfeld átfogó térképe készült (1728) Ráckevéról, a helységnek már rendezett városias jellege volt. Ez a lendületes fejlődés a XIX. században elakadt, így századunkban Ráckeve községként szerepelt egészen a közelmúltig. (Jelenleg nagyközség.) Savoyai Jenő tábornok 1698-ban 85 000 forintért megvette Csepel-szigetet Heiss- ler Donét tábornoktól. A kastély az uradalom központjában 1702-ben Johann Lucas Hildebratvdt tervei alapján épült fel. A ráckevei kastély, a nagy osztrák építész első hiteles műve későbbi alkotásai közül a bécsi Belvedert és a A görögkeleti szerb templom a szent oltár felől. féltoronyi Harrach-kastélyt lehet stílusban hozzákapcsolni. A Savoyai-kastély alaprajza a franciaországi V aux-le-Vicomte-kastélyhoz hasonló, de itáliai hatások (Borromini, Palladio) is felfedezhetők rajta. A ráckevei kastély földszintes épülete a nyaralókastélyok típusába tartozik. A XVIII. század elején Magyarországon ritkán előforduló típus ez, minthogy a magyar főúri kastélyok építésénél ebben az időben még a védelmi szempontokat is figyelembe kellett venni. A kastély belső dekorációját Giuseppe Fachinetti olasz díszítőfestő és Santino Bussi szobrász és stukkátor végezte. Sajnos, a belső dekorációból nem sok maradt meg, csupán a kápolna oldalfalán került elő csekély maradvány a freskóból. A kastély építésénél palléroskodott Mayer- h offer Adám. 1819-ben klasszicista stílusban megújították a kastély kupoláját és a tetőzetét. A XIX. század folyamán a kastélyt gazdasági célokra használták. A kastélyt a közelmúltban helyreállították, és építészeti alkotóházzá átalakították dr. Rados Jenő, egyetemi tanár tervei alapján. Nevezetes ráckevei látnivaló a görögkeleti szerb templom. A barokk téglakerítéssel körülvett (1768-ban készült) egyhajós, sokszög záródású késő gótikus templomot 1787-ben építették a rácok a Boldogasszony tiszteletére. A XVI. század elején a templom déli oldalához csatlakozva, két gótikus és reneszánsz részletekkel díszített kápolnát emeltek. A nyugati Szt. Kozma és Damján, a keleti kis szentélyű kápolnát pedig Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. Ekkor épült a külön álló torony is, amelynek alsó szintjét 1758-ban két copfstílű emelettel megmagasították. A késő gótikus hálóbolto- zatú templom bel sőt és a szabálytalan hálóboltozatú kápolnák belső falait bibliai szentek, Krisztus és Mária életéből vett jeleneteket ábrázoló festés borítja, amely mai formájában 1765-ből és 1771-ből származik. A templom eredetileg a középkorban is festett volt, amelynek részletei helyenként előbukkannak a boltozaton. A templomnak nagyon gazdag barokk faberendezése van, (ikonosztáz, énekesszékek, püspöki szék. Mária-trónus, ikontartó állványok, úrkoporsó, ajtószárny. a Kozma- és Damián-kápolánban,) valamint értékes reneszánsz és barokk kőemlékei (gyertyatartók, 5 sír lap), S. E. 8 NÓGRÁD p- 1986. június 28., szombat „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Anglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket, s énekjeiket, hanem a távolv lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket, avagy szükség-é elő-hoznom?” Révai Miklós ezekkel a példákkal buzdított a magyar népköltészet összeszedegeté- sére 1782-ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban. A buzdítás azonban nagyon sokáig puszta szó maradt, az első jelentős népköltészeti gyűjtemény, Erdélyi Jánosé, csak 1846—1848. között jelent meg. Igaz, addig például Berzsenyi Dániel is leírt néhány szép somogyi népdalt, mert a Révai Miklóshoz hasonló buzdítok közben-közben is terveket szőttek. Az igazi, a nagy munkát azonban végül is a század közepén, s még később végezték el a kutatók. Kriza János volt közülük az egyik legjelesebb. Százhetvenöt esztendeje, 1811. június 28-án született az erdélyi Nagyajtán. Évszázadokon át minden őse To- rockón volt vasbányász, apja az első, akit rossz karjával nem a teliérek csákányozására, hanem értelmiségi pályára küldtek a szülei: unitárius papnak adták, s fia is unitárius pappá lett. Kriza gyermekkorában kóstolt bele a népdalok gyűjtésébe. Szülőfalujában egyik tanítójának a kérésére kilencévesen jegyezte le az elsőket. Mondhatjuk tehát: egész életét a népköltészetnek szentelte. Kolozsvárott, majd Berlinben tanulta ki a teológiát; hazatérve Kolozsvárott lett pap, később felekezetének püspöke, s ugyanott hunyt el. Berlinben orosz népdalokat fordított, de azt írja önéletrajzában, hogy „Székelyföldön járásom alatt jöttem véletlenül azon észlelésre, mily sok régi kincs hever, senkitől sem figyelve még, a nép alsó rétegeiben; § attól fogva ez egyet számtalan foglaW , A Kriza János arcképe latosságim közepeit sem vesztettem el szemem elől." Harmincegy esztendősen, 1842-ben előfizetési felhívást ad ki az Erdélyi Híradóban egy népköltészeti, az 6 szavával, egy népköltési gyűjteményre, amelyet Vadrózsák címen óhajt kiadni. Késztervvel állt elő: a tartalmat is, a terjedelmet is, a címet is meghatározta, új, minden addiginál tudományosabb, modernebb korszakot nyitott a magyar népköltési gyűjtés történetében. 1842: még csak ekkor indul költői útjára Petőfi Sándor, s Erdélyi János még bele sem fog saját népköltészeti gyűjtőmunkájába, amellyel majd a Kisfaludy Társaság bízza meg. s 1848-ra megjelenik Erdélyi gyűjteménye, 1849-ben már le is zárul Petőfi pályája, a Vadrózsák azonban még sokáig várat magára, csak huszonegy esztendő múltán lát napvilágot, egészen pontosan 1863. január 13-án. Kriza János két évtizedes kertészkedéssel, konok munkával elkészült gyűjteménye, a Vadrózsák majdnem az egész Székelyföld kincseit tartalmazza. „Magam is gyűjtögettem — jegyzi meg önéletrajzában —, majd a forradalom után következett években levelezésbe bocsátkoztam sok papi és Világi rendű barátaimmal, s azoknak segédével nagy tárházat gyűjtöttem ösz- sze a székelységeknek." A Vadrózsák tehát nem egyedül az ő erőfeszítéséből állt ösz- sze —, tudomásunk szerint, mintegy huszonöt ember közös műve, amelynek azonban lelke, a gyűjtés elveit kialakító fáradhatatlan munkása, aki nélkül a Vadrózsák talán sosasem jön létre — Kriza János. Óriási levelezést folytatott, újabb meg újabb munkatársakat vont be. s biztatta, lelkesítette, irányította őket. A Vadrózsák e falusi papok, tanítók, értelmiségiek nélkül ilyen gazdaggá nem bomoihatott volna. A gyűjtemény leginkább a klasszikus székely balladák révén él emlékezetünkben, holott népdalokat, meséket, táncszavakat, találós kérdéseket, közmondásokat, székely családneveket, keresztneveket, gúnyneveket, állatneveket, s földrajzi neveket is megörökített a jövőnek — egészen gazdag kincstárát a székely- ségnek. A Kriza által kialakított gyűjtőelv egészen korszerű. Módszere hosszas, fokozatos fejlődéssel alakult ki, jutott el a szöveghűségig, sőt a hangtani hűségig: „Lassanként tisztult bennem a gondolat: úgy adni ki a népkölteményeket, s szólásmondásokat, oly hangejtéssel, éppen mint a nép kiejti...” Könyvének szövegeit úgy jellemezte, hogy olyanok, „ ... mintha száján pökte vóna ki egy székej em- bör ...” Élete végéig a Vadrózsák folytatásán dolgozott, de 1875. március 26-án úgy halt meg, hogy nem érhette meg a második kötet elkészültét. Kriza János ugyan verseket is írt, népies bordalokat, katonadalokat stb., de igazán maradandót a folklórban alkotott. A Vadrózsák irodalmunk, szellemiségünk, műveltségünk örök része. Legfrissebb, s leghűbb kiadása 1975-ben jelent meg a romániai Kriterion gondozásában Faragó József kitűnő előszavával. j T PT W ' MTM. I KERÍTÉSEK Szabályokba, korlátokba, kerítésekbe ütközünk lép- ten-nyomon. Vannak amelyek kellenek, életünk velejárói, s vannak, amelyek szükségtelenek. Ez utóbbiakat is magunk csináljuk. Már a gügyögő gyerek is megismerkedik vele, a saját járókájában. Ez az ő világa, birodalma. Hétvégi telkeink kerítései, a villák, családi lakóházak monstrum vasrácsai, a hivalkodóan elkülönülő, lakásszintre emelt kripták árulkodnak társadalmi fejlődésünk ficamairól. Kizárjuk magunkat szűkebb, szélesebb környezetünkből, bezárjuk magunkat saját kis világunkba. Most láttam egy jövendő hétvégi telket, rajta építkezési anyagokkal. A majdani magánterület még nem volt bekerítve, de a kertkapu két betonoszlopa már állt a vasrácsos kiskapuval, lánccal, sárgaréz lakattal lezárva. November eleji temető járásnál láttam kriptát, szögvasból hegesztett, házak körül divatos, zöldre festett, embermagasságú kerítéssel. Éjfélkor az ősök kiülni sem tudnak rá szellőzködni, a hegyes vasszögek miatt. Láttam lakótelepi közös előteret, ahol ki-ki maga mossa fel a bejárati ajtó előtti részt. Koszcsík jelzi a zónahatárokat. És a kerítések szavainkból, magatartásunkból cselekedeteinkből a családban, a munkahelyen, embertársaink között __ B . K. Munkásművelődés Romhányban Romhány üzemeiben — a Widenta gyáregységében, a kerémiagyárban, a híradás- technikában — egyre inkább megvannak a munkásművelődés feltételei. Jó példa erre a kerámiagyár közművelődési tevékenysége, ahol tavaly 150 ezer forintot költöttek művelődési célokra. Tizenöt alkalommal tartottak előadást a kulturális élet legkülönfélébb területeiről. A szocialista brigádok tizenegy kirándulást szerveztek, ahová 400 munkás jutott el. A gyár 1100 dolgozójából hét- százan tapsoltak a fővárosi színházakban. Hagyományai vannak a gyári szervezésű tanfolyamoknak is. Volt számítás- technikai, autóvezetői és többféle speciális — a kerámiaipar igényeinek megfelelő — tanfolyam is. És mert a kerámiagyár vezetői úgy tartják, hogy a szakemberek számára ma • már nélkülözhetetlen a nyelvismeret, nyelv- tanfolyamokat is indítanak évről évre. Hiszik az Itteniek, hogy nem csupán a beszélgetéshez kell ismerni egy nyelvet, hanem a szakcikkek lefordításához, hogy a mérnök, a szakember tudja: mi újság a kerámiagyártás világában a határokon túl. Szakszervezeti könyvtárukban az érdeklődő éppúgy megtalálja a szépirodalmat, mint a szakkönyveket, szak-? folyóiratokat. Nemcsak a gyár dolgozóinak, de a községben élő emberek művelődési igényeinek kielégítéséből is részt vállalnak ' Romhány üzemei. Rendezvények vagy kiállítások idején nyitva az ajtó az egész falu előtt. Szívesen adnak szállítóeszközt színház- látogatások, kirándulások alkalmával, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. A község intézményeit — iskolát, óvodát, vagy a könyvtárat — anyagiakkal, munkával Is támogatják mindenkor. Az üzemek és a falu lakossága összefogásának legutóbbi szép példája a gyermeknapra átadott úttörőház megnyitása volt. , Mesébe illő történet Nagy tetszéssel fogadták Kubában Gabriel Garda Már- quez Nobel-díjas kolumbiai író legújabb regényét, amelyet, az elmúlt hetekben folytatásokban közölt a Juventud Re- belde című kubai napilap. A riportkönyv Miguel Littin száműzetésben élő chilei filmrendezőről szól. Littin egyike annak az 5000 — külön ^istán számon tartott — chilei száműzöttnek, akinek hazatéréséhez semmilyen körülmények között sem járul hozzá a Pinochet-rezsim. Gabriel Garcia Márquezt megfogta Littin rendkívüli története. Több napon keresztül meséltette őt chilei tartózkodásáról, s az így készült 18 órás magnófelvétel alapján írta meg a regényt. Számos nevet és helyszínt megváltoztatott az író a továbbra is Chilében élő szereplők védelmében. A regény hőse, Miguel Littin első személyben mondja el a valóban mesébe illő történetet, egyebek között azt, hogy 1985-ben filmezett a Mo- neda-palotában, Pinochet tábornok közvetlen közelében.