Nógrád, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

Gyermekrajzok — gyermekvágyak Futás, A gyerekek elmélyülten rajzolnak. Házakat, utcasoro­kat, útkereszteződést, autót, és villamost. Péter igyekeze­tében az arcát is összema- szatolja. Ági a nyelvét is ki­dugja, úgy koncentrált. Kati rajzlapján csak úgy izzanak a színek, kisütött a nap, s a kép sarkába odarajzolta sa­ját magát és kistestvérét. A gyerekek elmélyülten rajzolnak. Lerombolt háza­kat, fegyveres alakokat, tan­kot és repülőt. Egyikük raj­zának az a címe: Átkelés a folyón. A másik rajzon újjá­épülő házak láthatók. A har­madikon a rajz készítője áll, szeméből könnyek hullanak halott kistestvérére. Néhány kocka egv doku­mentumfilmből. Néhány kép­sor, amely megdöbbentőbb, mint bármily szépen megfo­galmazott mondat. A tények szűkszavúak, az összehason­lítás gondolatokat ébresztő. A gyerekek rajzolnak. Azt rajzolják, festik, amit látnak maguk körül, ami foglalkoz­tatja őket. Ahogy ismereteik bővülnek, ahogy megismerik a valóságot, a környező vilá­got. úgy akarnak raizban is „igazságokat” elmondani. Lerajzolják, amit látnak, s amit látni szeretnének. A magyar kislány testvért raj­zolt magának — pedig szü­leinek egyetlen gyermeke. A vietnami fiú új házat, virá­gokat. Gyerekek és rajzaik. Gye­rekek és vágvaik. A gyerekek alkotókedve, fantáziája gazdag, kimen't- hetotlen és bonyolult. A hat­hét éves már mindent el tud mondani rajzbar. Ahogy min­denre van szava, mindenre van vizuális jele is, mindket­tő természetes szükségletei­ből fakad. Le tudja rajzolni az idő múlását, a térbeli vi­szonyokat, vonalakkal, for­mákkal, színekkel jellemez­KASSÁK LAJOS: ni tudja a jó vág a gonosz „szereplőket”. De rajzolni tud már a másfél, kétéves gye­rek is. ha papírt, ceruzát adunk a kezébe. Előbb csak azt érzékeli, hogy a ceruza nyomot hagyott a papíron, az'án már élvezi a játékot, a szabálvtaian irkafirkát. az „alkotást” A saiát firkájában találja meg először a gyermek kör- nyezete formáit. A függőle­ges vonalakkal a fát, a ke­rítést. a vízszintessel az asz­tal lapját, a földet az mosd­ja. S ahogy a felnőttek'ők a mese'-'öo evekből látja, úgy formálja az alakokat, a nö­vényeket, az állatokat, a na­pot, a holdat, a csiliagakat. A mi gyerekeink renJk:”ül kifinomult forma- és térlá­tással rendelkeznek. Megle­pően jól adják vissza kör­nyezetüket. tárgyaikat. Ter­mészetes vágyaikban —.mint a mesékben. népmesékben — az igazságot viszik d’adal- ra, a jó elnveri jutalmát, a rossz büntetését. Kívánsá­gaik — iátékok, új ruha. szí­nes ceruza vagy egy kistest­vér — megjelennek rajzaik­ban. De a világ sok országában még nem ilyen természete­sek, gyermekiek a vágyak. Sok helyütt egy falat ke­nyér, egy könyv, egy kényel­mes ágy vágyaik netovábbja. Gyermekek ezrei éheznek, fáznak, gyermekek ezrei nő­nek fel iskola, tanulás nél­kül. Gyermekek ezrei kény­szerülnek kenyérkereső mun­kára nyolc-tízévesen. A gyerekek örömüket lelik a rajzolásban. Ezért is műkö­dik egész sor iskolában, mű­velődési házban, múzeum­ban gvermekrajz-szakkör. Az egyikben mesét illusztrálnak, a másikban gyurmát formáz­nak, a harmadikban játéko­kat, játszóteret terveznek. Rajztanárok, festőművészek, szobrászok a vezetői azoknak a gyermekszakköröknek, ahol papírkivágásokkal, textilra­gasztással, bábfigurák terve­zésével vagy játékformázás­sal foglalkoznak. Az óvodás vagy iskolás korú gyerekek korlátlan fantáziával rajzol­ják. festik le környezetüket, rajzolnak az aszfaltra, befes­tik a falakat, játékállatokat, bábukat, megmászható, kívül- belül bejárható játékokai szerkesztenek. Élvezik a já­tékot. az alkotást. S mi fel­nőttek szeretettel és kicsit elfogódottan vesszük kezünk­be munkájukat. A jövő nem­zedék ígéretét. .Zádár Márta útra Invitálás a hosszú Vérrel és velővel teljék meg a szó amit ki­mondok. A fecske nyílröpülésével szálljon más profán szólamok között a fénytérben és legyen kinyilatkoztatás vokális zene hirdetőoszlop minden mindenkinek akik a műló idő hátrahagyott iszapjában rejtőzködő kincseiket keresik. Róluk és nekik énekelek. És több ez mint az éjjeli őr dobverése mikor az égő falu népét riasztja és más mint a csordába verődött farkasok üvöltése. Emberi hang a testvériség pehely be burkolt szavai. Áttörnek az éjszaka zsúfolt árnyain, hogy megpengessék a virradat húrjait kézenfogják « gyermeket aki ártatlan szemeit most nyitja ki a világra és sírva távolodik anyja szoknyájától. S talán 6 az akik nem tévedésből fogamzott akit nem sodornak el a véletlenek aki megtalálja szerencsecsillagát s a koszos dudvával benőtt romok helyén építeni kezd üvegből szerkesztett városokat falvakat a zöld övezetek karjai közt Ezt a gyermeket köszöntse kísérje és vonzza magához énekem s mint akiket rokoni szálak fonnak össze ne szégyeljük ne irigyeljük ne gáncsoljuk el egymást az úton mely hajnalunk kikötőjébe vezet. Tamási Orosz János: akarok menni Haza E gy óra körül tört rá az álmosság. De nem fekhetett le; még el kellett olvasnia a könyvet. Nem volt rossz könyv; jó sem; egy más világban író­dott egy más világ számára. Gondolta: letusol. Előtte még beosont a gyerekekhez: a takarója persze mindket­tőnek a földön volt. Nézte őket egy kis ideig; megint megfogadta, hogy holnaptól nem lesz türelmetlen, nem lesz... Szóval megfogadta azt. amit az ember mindig megfogad egv alvó kisgyere­ket nézve. Majd betakargat- ta őket. Haza akarok menni. A mondat megütötte. Gyomrát összerántotta a fáj­dalom, de ugyanakkor egész testében is érzékelte az ide­gek gyors reakcióját. Mintha valamennyi idegszála érzé­keny vevőkészülékként egy­szerre fordult volna a hang felé: nem is a kiejtett sza­vak jelentésére figyelve elő­ször, csak azok rezgésére. A panasz, a fájdalom hullám­hosszán érkeztek a jey-k. Haza akarok menni. Anna sóhajtott fel, kétség kívül álmában. Talán a taka­ró érintésére; talán csak vé­letlenül pont ebben a pilla­natban. Talán álmában szólt valakihez; talán álmából ki­áltott ki valakikhez: mene­külve lidércek, boszorká­nyok elöl. Vagy talán nem is a képzelet szörnyei fe­nyegetik? Hiszen mindössze három és fél esztendős; sálig három hete jár óvodába. Haza akarok menni. A mondat hullámverése nem csitult benne. Ott zú­gott, ott dörömbölt a fülé­ben; csattanva, robajlássze- rűen érkezett szívébe, agyá­ba. S az érzelmek hatalmas lavináját indította el Az óvoda. Ügy tűnt pedig, hogy An­na boldogan vetette bele ms­s' új életformájába. Imád­ta a gyerekeket, imádta a társaságot; már a játszóté­ren is folyton a gyerekközös­séget kereste. Ügy tűnt: meg­váltás neki az óvoda. Egyet­len pillanatig sem tétovázott soha; még a legelső réggé-; len sem kellett nyugtatni, vi­gasztalni. Alig várta, hogy mehessen. Vissza sem pillan­tott a folyosóról: s azóta sem mondta. egyetlen egyszer sem, hogy nem akar óvodá­ba menni. Haza. akarok menni. Talán csak most szól, ál­mában; mert koravénen, any- nyi tiltás megtapasztalása után már tudja: élni köte­lesség!? Hogy mindent meg kell szokni; az életet Is. Hogy hiába is mondaná ébren ugyanezt; csak türelmes, vagy türelmetlen meggyőzést rábeszélést kapna; esetleg né­hány jutalom ígéretének Il­lúzióját. Jutalmat a szófogadásért, jutalmat a lemondásért, ju­talmat a beletörődésért Haza akarok menni. De honnan szól valójában ez az üzenet? Nem kibúvó-e rögtön az óvodára gondolni? Hazája lett-e három és fél év alatt e néhány tucat négy­zetméter annak, akit úgy vártak ide!? Tilalomfák, kor­látok, a szabad tér szűkítése, 6 a feltételek kölcsönhatása­rohanjunk M int életem nagy történései, szégyenteli, fájdalmas vagy felemelő pillanatai, oly tisztán vésődtek emlékezetembe egy számomra idegen férfi szavai... Ül­tünk. szótlanul ültünk egymással szemben sokáig a robogó vonat kicsiny kupéjában, mi ketten, férfiak. Lopva, időnként egy­másra pillantottunk, majd elkaptuk tekinte­tünket. Közben, miként az ablakon túl a táj, folyvást változtak gondolataim, de egy. egyetlen érzés, sejtelem vissza-visszatért: ez az ember itt, szemben velem — fél. Süt, sugárzik a szorongás a szeméből. Talán üldözik! — villant belém. Talán — tiszta. Ízléses öltözéke, kellemes vonásai el­lenére — bűnt követett el. . .? Nem is tudom, hogy elegyedtünk szóba. Lehet, tapintatlanul én kérdeztem meg. mi oántja? — nem tudom, de hallom a hangját: — Látom, különösnek talál, de kérem, ne gondoljon semmi rosszra. Mindjárt elmon­dom. és meg fog érteni engem... Tudja, na­gyon beteg a kisfiam... tegnap kaptam táv­iratot a feleségemtől, és azonnal indultam. Külföldről. .. Most ott dolgozom, mérnök vagyok egy építkezésen... Tegnap dél ^ óta úton vagyok. Autó, vonat, autó. repülő és most újra vonat, és nem tudok, csak rá gon­dolni a gyerekemre. Megérti, ugye: borzasz­tóan aggódom a fiamért. Most pedig, hogy rövidesen hazaérek. fokozódik a félelem, hiszen olyan kicsi, olyan törékeny még sze­gény. Megértettem —, hogyne értettem volna meg! —, hiszen nekem is van fiam, és éppen én is hozzá igyekeztem. Hozzá, akiről sze­játszani...! rencsére mostanában nem kaptam semmi rossz hírt, csak jót, csupa jót... Mégis, pon­tosan megértettem szorongó útitársamat, hi­szen nincs is talán szülő, akinek szívét ne szorította volna bánat, ha tehetetlenül kel­lett néznie beteg gyermeke szenvedését, aki ne rettegett volna még a legrosszabbtól... Mert igaz, és én is tudom: a gyermek, a gyermekeink, kisfiáink és kislányaink — örök örömeink, örök, szorongó, féltett sze­relmeink. Világra jöttük pillanatától felnőt­té cseperedésükig, és tovább, és mindig az egész életükre, egész életünkre. És tovább... Mert szerelmek szövődhetnek, s köthetünk öröknek hitt barátságokat, melyek holnapra összeroppanhatnak mint a dióhéj. Csak amit a gyerekünk iránt érzünk — mégha rossz is, ha „hálátlan” is —, csak az az érzés el nem törhet, meg nem szűnhet. Mert százezer, mert milliárd, mert végtelen_ alakja, arca van, mert mélységes gyökerű a gyermek- szeretet, mert tiszta, mert önzetlen, mert mindönknek legfontosabb, hogy ók boldogan, biztonságban, békében éljenek, és hogy min­ket, lassan megöregedő szülőket — szeresse­nek. Ma pedig, amikor minden gyermekét ünnepeljük a földnek, úgy szeretnénk ne­kik átadni ez itt található — nekik, róluk, hozzájuk, értük írt — kis műveket, mint rétről szedett színes csokrot, mint kedvenc csokijiikat, süteményeket. Fogadjátok, kis­fiúk, kislányok szívesen. Aztán — futás ját­szani, cipőt, ruhát, arcotokat összemaszatol- ni... Tódor János: „Amikor a felnőttnek az el­választó üvegfalon át meg- mutatták a gyereket, nem újszülöttet, hanem egy töké­letes embert látott. . Az üveg mögött nem a -lányát- vagy pedig az -utódot" pil­lantotta meg, hanem a gye­reket. A férfi úgy érezte: elégedett. Szeret a világon lenni.” (Peter Handke; Gyerektörténet) Mintha az időjárás is em­lékezetessé kívánta volna tenni ezt a napot. Március eleje volt és hatalmas pely- hekben már órák óta szakadt a hó. Akár egy hipnotikus álomban lenne, olybá érzé­kelte az időt. Éjfélig bent ült a klinika folyosóján, bizony­talansága pillanatokra némán hisztérikus szorongásba vál­tott: „Mj lesz akkor, ha . . .” A nővérke is észrevehette rajta a lehangoló, idegesítő tétovaságot, ahogy az előbbi esztelen kapkodás szinte moc- canástalan fanatizmusba vál­tott, ezért is küldte haza. Feleségét az utolsó pillana­tig kiegyensúlyozottan nyu­godtunk látta, s kicsit fur­csállta is ezt; az asszonyt már egy másik valóság vette körüli, s a férfi úgy érezte, neki. csak statisztaszerep jut­hat ebben a megingathatat­lan emberi színjátékban. nak kialakulása. Mind meg­annyi átértékelődése a fogal­maknak. Sok-sok leépülésből épül fel a jellem. És te... !? Roppant, ütött a gondolat. Persze. Hiszen lehet: már régen önmagára gondol. A gyermek létére saját létét tükrözteti; s a különbség csupán az érzelmi tartományok leszűküléséből adódik. Már alig van lehető­ség a végletekre; egy kibo­rulásnak itt már rituáléja van: idegösszeroppanás, gyógyszerek, rácsos ágy. Esetleg csak alkohol, csont­merevségig. Haza akarok menni. Gondolatban végigszaladt tekintete a néhány tucat négyzetméteren. Hazája lett-e e lakás, e pár eszten­dő alatt? Nem a falakat, s nem a bútorokat faggatta. Nem a falakon feszülő ta­pétát, ami után oly hosszú ideig talpaltak együtt; s amelyen még a felragasztás friss mámorának napjaiban megjelentek a gyermeki kéz hieroglifál; a zsírkréta és a filctoll erővonalai. És nem a bútorokat faggatta; nem a bőrgarnitúrát, s nem a csil­lárokat, amelyek oly hosszú hónapokig szinte egyetlen beszédtémát szolgáltattak: felhívtad-e őket; nem kelle­K.ülönös állapot volt ez: tartozni egy történethez, an­nak mechanikus sorsszerűsé­gét belülről is ‘ megélni, ugyanekkor kívülállóként szemléim e sajátos eseményt, mi több: egy kicsit kitaszí­tottként, akinek csak annyi a dolgai, hogy várakozzon és reméljen. Kötelességének érezte most a virrasztást, képtelen lett volna olvasni, vagy mond­juk, aludni helyette. Éjszaka volt, s így legfeljebb a haza­felé botorkáló részegekkel oszthatta volna meg ezt a társas egyedüllétet. Ám szeratségtelenségnek vélte most biasergető magányának otromba megrontását, most, amikor havas éjszakán kó­borlására ők is elkísérték. Ebben a többes számban a gyerek kizárólag érzésnyalá­bok fókusza, elnyűtt és unos- untiglan ismételt, gyakorta meghasonlott lélekténvező- ké, „feladata, célja”, hogy sa­ját lényege álltai egv új mi­nőséget „égessen” két felnőtt (a végérvényesen felnőttvi­lág) már-már érzéketlenné tompult idegvégződéseibe. Bokáig járt a vizes hóban, lellkiasmerete hosszú kiilomé­ne-e többet adni; mikar ér­keznek már meg. Haza akarok menni. Futottak, nyargaltak gon­dolatai, vissza-visszaverődve a falakról, a bútorokról. Nem őket faggatta; a választ más­hol kereste, máshonnan vár­ta. De gondolatainak rezgé­se minduntalan tárgyakba ütközött; s a tárgyak lassan elnyelték, beszippantották azokat. Még érzékelte vala­hol, az árnyékon túl, azt a kapcsolatot, amely megad­hatta volna a választ; amely talán meg is adta, de jeleit elnyelték ugyanazok a tár­gyak. S lehet: már az is csu­pán kérdéseket sugárzott. Haza akarok menni. A z órára pillantottt. Négy perce áll a sötét szo­bában. S e négy perc­be egy teljes élet látomása belefért. No lám — mosolyo­don el —, ilyesmit nemcsak a halál közelgése válthat ki. Vagy... í? — rázkódott meg újra, egész testében, elko- morodva. Hol és mikor kez­dődik a halál!? Haza akarok menni. HŐ tereket írt elő, mintha csak a folytonosság moziját vetítő bűntudat — miért van az, hogy életfontosságú várako­zásaink, reményeink előtt, azokért drukkolva az emlé­kezet mindannyiszor haszon- talanságukra. hiábavalósá­gukra utal? — lejárható lenne. Az utcáin parkoló, bársonyt hóval borított kocsik szélvé­dőjére írta egy leendő gyer­mek nevét, aki tailán már meg is született. Azt, amit azután a gyermek kapott, s ma is viseli. Kislányt akartaik; talán mert saját tökéletlenségüket, a megnevezhetetlen hiányban fogant romlottságot a leány- természethez jobban kötődő ártatlanságban remélték meg- és feloldaná. A dachoz is jobban illett a nőneműség, míg a fiú. a férfi (asság) tö­retlen. magabiztosságát su­gallta. Lehet, ez az oka, hogy az apák többsége fiút akar? Cipője a csaitangolásban teljesen átázott, kénytelen volt hazamenni, hogy mási­kat vegyen föl, A máskor mindig menedéket nyújtó, barátságos összevisszasággal berendezett albérleti szoba most valahogy inkább taszí­totta. Lehetetlen volt itt ma­radim. Egyáltalában lehetet- len és természetellenes volt most minden­ivott egy pofa vodkát, amit kizárólag erre a célra tarto­gatott. Hirtelenjében kedve támadt felébreszteni a há­ziakat, de aztán, órájára pil­lantva. letett róla. Pedig mi­lyen jó lett volna e tompa fáradtság helyett a színtelen ital lassan lengő hajóhintá­ján átlendülni a holnap bi­zonyosságába ... Már elmúlt öt óra, amikor visszatért a szülészetre. A havazás elállt, meleg szél borzolta a hajnal virradat­kékjében derengő gépmagá­ny ú fákat Lila árnyékok nőttek ki a kórház szürke fa­lából, megérinthető és kita­pintható volt a csönd. Ez ugyanaz a delejes nyugalom, mint kedvenc festője, Chirico vásznain. Nyugtalanul ri­asztó metafizika — gondolta a férfi, aki arra készült, hogy leleplezze, tetten érje a vilá­got. Hogy részt követeljen saját életéből... A felébresztett portás ked­vetlenül szuszogott, a húszast egykedvűen söpörte be, majd könyvében hosszasan bogará­szott. Leány, született fél ötkor — hallotta a férfi. Már az udvar közepén járt, lehajolt és megmosta arcát a ragyogó- tisztaságú hóban. NQGRAű — 1986. május 24., szombat 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom