Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
Fiatal képzőművészek kiállítása A Műcsarnok termeiben Derkovits-ösztöndíjasaink mutatkoznak be sikeres kiállításon. A kitüntetésnek számító művészeti ösztöndíjat minden évben az arra legérdemesebb tíz fiatal főiskolát végzett növendék nyeri el, hogy három évig anyagi gondoktól mentesen fejlődhessenek és meg- könnyíthessék pályakezdésüket. Az összbenyomás vegyes, a maga természeténél fogva eklektikus. A legtehetségesebbek, a legérettebbek a szobrászok. Köztük nem egy már kiállításon is bemutatkozott, éppen a Műcsarnokban, mint Török Richárd. Általában mindegyikük csak az előtte lévő nemzedék munkájára figyel. Számukra a festészet nem tárgyiasult képzeteket jelent, hanem dialógust a régi értékekkel. Ha a nagy elődöktől átvesznek valamit, módszert, vagy kompozicionális megoldásokat, azt vagy megkérdőjelezik, vagy iróniával teszik, mint König Frigyes Hommage a Seurat című művében. Seurat képépítésmódjával szemben teljesen más eredményre jut. (Digitalizált plasztika.) A szürrealizmusnak még erős tartalékai vannak, ha meg is kérdőjelezik eredményeit. (Lábáss Endre Talán em berek, Jován György Ad- veniicitus, Apollon és Marsy- es.) Nagy hatást gyakorol munka jukra néhány soraikban máris jelentős eredményt felmutató fiatal művész, elsősorban Mazzag István, aki 1984- ben végzett a képzőművészeti főiskolán. Az akadémiai hagyományon túllépve saját képi nyelvet dolgozott ki magúnak. A fiatal nemzedék festői a színek érzéki-vizuális sajátosságaival kísérleteznek leginkább, kevés tárgyias képzettel. Kiemelkedően tehetséges Szirtes János, aki performances! is foglalkozott. Most Klee képeiből kiindulva óriási fehér vásznait fekete, dekoratív mintákkal szórja tele. A figurák harmonikusan olvadnak bele ebbe az átírt motívumvilágba (Család). A szobrászok törés nélkül csatlakoznak a mai derékhad stílusához, Török Richárd például Melocco Miklós felfogásához. Műveiben több az irónia, (még Petőfi síremlékében is). Érzékenyen mintáz, megoldásai elgondolkoztatóak. (Oszlop). Más utakon, a felélesztett kubizmus vonzásában alkot Orr Lajos. Erőteljes kisplasztikái monumentálisak, (Köemelő), helyenként ironikusak. (Vitéz balett). A kisplasztika erőssége Szabó Tamásnak is, helyenként pop ar- tos reminiszcenciákkal. A geometria új alkalmazásával jeleskedik Kalmár János, ku- bisztikus metszéseket használ kisplasztikáin (Ajtóban) és szépen komponált érmein (Fiú karosszékben). Az erdélyi népművészeti faragást újítja fel Tornán András Endre monumentális jellé változtatott, megvasalt faplasztikáin. (Madár). A grafikusok is az előttük járó nemzedék útjain haladnak. Rényi Krisztina meseillusztrációin a Közel-Kelet romantikájában mélyül el, a hazai hagyományból K. Luké ts Kató felfogásához közeledve. Szabad grafikai lapjain viszont önálló szimbólumvilág kialakításán fáradozik. (Halak jegyében.) B. J. Gábor Áron: Macska Visszaadni a tudás presztízsét! Interjú Berend T. Ivánnal, az MTA elnökével Három megye (Nógrád, Borsod és Heves) szakemberei tevékenykednek a Miskolci Akadémiai Bizottságban. A legutóbbi ülésen részt vett Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Előadást tartott az Akadémia előtt álló feladatokról és az ország gazdasági helyzetéről. Ezután készségesen vállalkozott egy interjúra. A köztudatban úgy éft korábbon, hogy az Akadémiára a megcsontosodás a jellemző. Mostanában mintha nyitottabb, szabadabb légkörű lenne? — A lényeges reformelgondolások kialakításában közreműködik az Akadémia: kutatói, intézetei és bizottságai révén. Nem csupán passzív véleményezők vagyunk. Például októberben tárgyalja a Központi Bizottság a műszaki fejlesztés problémakörét. Részt veszünk az előkészítésében. Azt vizsgáljuk: mi kell, hogy változzék és milyen irányban. A tudománypolitikában és a tudomány feltételeinek javításában, főleg az alapkutatások lehetőségeinek bővítésében a VII. ötéves tervben egy szerény, de határozottan kedvező folyamat bontakozik ki az előző esztendőkhöz képest az anyagi feltételek javításában, a tudományfinanszírozás módszereinek fejlesztésében. Az, hogy egy szociálpolitikai koncepció kidolgozásában az Akadémia Szociológiai Intézete döntő szerepet játszik, eléggé kivételes állapot és nagyon örvendetes. Előírt következtetéseket nem várnak a tudósoktól. Az természetesen gyakran előfordul. hogy véleményt kérnek tőlünk, és mondjuk valamiről sokkal kritikusabb az álláspontunk és azt nem veszik fegyelembe, vagy csak töredékesen, elemeiben. Az alkotószab adság azonb an tiszteletben tartafík. Az fed sem merül, hogy valamilyen szuggerálása lenne a végeredménynek. I tehet ágy fogalmazni, hogy szorosabbá vált a tudomány és a politika kapcsolata? — Nem akarom ezt >eítú- k>zni, mert erőteljes kijelentés lenne. De tettünk lépéseket ennek érdekében. Ebben bizonyos értelemben egyedülálló helyzetben van Magyar- ország. Egészen különleges jó kapcsolat van tudomány és politika között. Rendszeres a párbeszéd és ez a legfontosabb. Határozott együttműködési törekvés van. Ez nagyjából a 60-as évek közepétől bontakozott ki: a gazdasági reformmal függött össze. A tét ma sem kevés. A helyosztó időkben nem könnyű a közlekedés a nemzetek országútján. Mindannyiunk ügye, sorskérdése a lépéstartás vagy lemaradás. A felzárkózás vagy leszakadás kihívására a legmegfelelőbb választ kell adnunk. Szocializ- musképünk nem követi eléggé a valóság változását. Sokszor kijelentettem már: a szocializmus elvei és eszméi szerint nem akkor cselekszünk, ha a szegényes egyenlősítés útját járjuk. A termelőerők magas fejlettségét, elmaradásunk elhárítását, újabb nekilendülésünk feltételeinek kialakítását kell szorgalmaznunk. A tudomány és a politika kapcsolata konfliktusos, mert ez egy állandó vitát tételez fel. De az egészséges is, hogy vitában legyünk. Előrehaladásunk záloga ez. Személyes kapcsolatot építettünk ki az Akadémia elnöksége és a vezető politikusok között. Kétoldalú eszmecserére, dialógusra törekszünk. Direkt tájékoztatást kapunk, de ez csak a felső akadémiai vezetést, az elnökséget érinti. Másrészt a legfontosabb témákban mi is kifejtjük véleményünket. Alapjában véve hiányos a kutatók politikai táiékoztatása. Jóval szélesebb körben kellene részletesebb informáltsággal rendelkezniük ahhoz, hogy saját területükről is megalapozottabban tudjanak hozzászólni egy-egy kérdéshez. Nincs megbecsüL *e a kutató munka, így kénytelenek a kutatók oprópénzre váltani tudásukat Gyenge a tulajdonosi érdekeltség is... Mi a véleménye a szellemi munka erős leértékelődéséről? — A felvetés, jogos. Létkérdés, hogy szembefordulj uhk a kedvezőtlen tendenciával. A közvélemény szerint ma egy autószerelő többet ér, mint egy diplomás. A közérzetre jellemző, hogy a SZOT-kong- resszuson minden szakma képviselője arról panaszkodott: elmaradnak az országos átlagtól. Ez ugyan matematikai lehetetlenség, mégis ez a valóság. Vissza kell adnunk a tudás presztízsét! A vállalatok műszaki fejlesztési, vagy mondjam úgy: vagyon- és eszközérdekeltsége sincs rendben. Ez egy történelmileg kialakult és a jelen feladataival erősen ellentétes alaphelyzetet teremtő szituáció, aminek a megváltoztatása központi feladat. A szabályozók átalakítása hivatott arra, hogy megteremtse a hosszú távú fejlesztési és eszközérdekeitsé- get. Egy országnak nemcsak a pénzügyi, de a szellemi hitel- képessége is fontos. Szellemi elit közreműködése nélkül nincs versenyképes termék. .. — Közvéleményünk hajlandó szélsőségekben gondolkozni. Túlértékeljük adottságainkat. Gyakorta elhangzik: nyersanyagokban és tőkében nem vagyunk olyan gazdagok, viszont szellemi erőben annál inkább. Ez bizonyos értelemben igaz is, meg nem is. Oktatási rendszerünk sajnos elmaradt a világ élvonalától és ebből következően képzésünk is. A középiskola szakmaorientált, ezért gyengébb az általános megalapozás. Egyetemi képzésünk túl specializált. Itt is hibádzik az általános felkészítés. Ezért minden szakmaváltás traumatikus hatású. Ma még hiánycikk a szélesebb váltásra alapozás és a rugalmas átképzések együttes rendszere. Szellemi hitelképességünket tekintve, ha az ország lakosságának egészét vesz- szük, akkor bizony nagyon- nagyon sok a tennivalónk. Egyáltalán nem érezhetjük magunkat az élvonalban. Persze nem könnyű megítélni, hány zseni van egy országban. .. I A meglévő, mór felismert tehetségekkel hogyan gazdálkodunk? — Nem igazán jól. Egyfajta egyenlősítés van az iskolai és oktatási rendszerünkben. A tehetséggondozás nem áH a pedagógiai munka előterében, jtnkábfo az átlag a cél és az elmaradók felzárkóztatása. Ez kétségtelenül fontos. De arra már nem jut energia, hogy a legtehetségesebbekkel fokozottabban törődjünk. A vitákban olykor elítélik azokat, akik az elitképzés mellett törnek lándzsát. Ami persze rossz akkor, ha társadalmi hierarchiát vagy előjogokat jelent. De pozitív értelmet nyer, ha a kiemelkedő képességű egyének külön kezelését, képzését és nevelését szorgalmazzuk ezzel. A Szovjetunióban például vannak olyan iskolák, ahol csak a matematikusokkal foglalkoznak. Nálunk egy-két területen nincs gond, főleg a matematikusoknál és a zenészeknél. Zongoristákból „ontjuk” a zseniket. Egy kis ország nem is bír el ennyit. A tehetségfelismerés és -gondozás azonban nem mondható el általában az iskolai rendszerről, a szellemi élet egészéről. Az e téren megmutatkozó szemérmesség is fékezi a kibontakozást. I A pedagógus sem érdekelt abban, hogy kitűnjön a tantestületben. A legtöbb igazgató azonnal visszaállítja a sorba a „renitenst”. .. — Pedig a kiugró talentummal rendelkezők szívesen emlékeznek vissza tanárukra. A nagy pedagógusegyéniségek körül mindig felnőttek tehetséges tanítványok. I Engedjen meg végezetül egy személyes kérdést. Állandó szerzőtársa, Ránki György gazdaságtörténész a HVG-ben úgy nyilatkozott, hogy ön poli. tikusabb alkat. Vállalja ezt a címkét? — Vállalni vállalom, bár 5 mondta. Nyilván azt értette ezen, hogy én sokkal közvetlenebbül érdeklődtem mindig a gazdaság gyakorlati kérdései iránt. Ö pedig a történelemhez fordult és azzal foglalkozik. Jómagam az elmúlt 20—25 évben oly direkt módon kapcsolódtam a praktikus gazdasági munkálatokba, hogy ez a szakmai orientáltságomra is rányomta bélyegét. Űjabb közös könyvünk (Európai gazdaságtörténet a XIX. században címmel) 1987 elején jelenik meg. A kéziratot már leadtuk: 1100 oldal. Buzafahvi Győző Fekete Gyula: CSOKORTÓL CSOKORI I llatoznak, s ige« hamar elhervadnak a szerény hóvirág csokrocskák, ezázeserszám dobálják majd ki a szemétre őket az ünnepeltek. S, az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban a legközelebbi hóvirág csokorig. A nemzetközi nőnapot én mindig olyan — kényszeredetten mosolygós — ünnepnek éreztem, amelyben a rossz társadalmi lelkiismeret is jelen van az ünneplők között. Ez a „rossz lelküsmeret” inkább lehetne egy illedelmes nőnapi vezércikk stílusos vezetője, mint ezé az illetlen meditációé, hozzá teszem hát, mert csak így kerek az igazság: nemcsak a férfitársadalom rossz lelki- ismeretére gondolok, hanem a nőtársadaloméra is. Megjegyezve, hogy a rossz lelkiismeret már önmagában is eredmény, nem is akármilyen eredmény, ahogy én látom, nagyon-nagyon sokan — megint csak férfiak is, nők is — még a rossz lelkiismeretig sem jutottak el. Egyelőre minden oldalon, minden táborban mindenki túlságosan biztos az igazában; egyelőre túláradó, roppant önbizalommal uralják ezt a terepet az egyedül üdvözítő teóriák, amelyekkel ki-ki a maga képére és hasonlatosságára akar másokat —■, ha szépen nem megy, hát némi erőltetéssel — üdvözítem. Egyelőre említeni sem igen tudnék olyan témakört, amelyben asz utóbbi negyedszázadra visszamenő személyes tapasztalataim szerint meredekebbek volnának az eitentmondások, uralkodó elvek és uralkodó gyakorlat, közéleti szavak és magánjellegű tettek között; nyilvános tiltakozások és négyszemközti panaszok, szónoklatok és csaiádbeli kifakadások, újságcikkek és magánlevelek kozott, az ilyen-olyan táborok között, mint a nemek közötti kapcsolatok szövevényes gondjaiban. S közelebbről: az egyenjogúsítás, az emancipáció gondjaiban. Szándékosan nem „női emancipációt” írok, mint a továbbiakban ki fog derülni — okkal. Szó sincs róía, rosszindulattal is nehéz volna azt állítani, hogy az emancipációs szövődmények kórokozóit mindenestül a honi talajon tenyésztettük ki. Akár azt is mondhatnám: szükségszerűen fakadtak föl a kórok. Az évszázadok során kialakult munkamegosztás a nemek között világszerte elavulóban; a legfejlettebb iparú, leginkább civilizált országokban már bizonyosan el is avult. Ebben a sürgető történelmi váltásban gyökereznek tehát az ellentmondások, bőven termelik őket az önmagukat túlélt formák és legalább olyan bőven a sokat reklámozott, de elsietett, s erőszakolt kísérletek. Egyrészt a történelemből örökölt, de a megváltozott gazdasági, társadalmi feltételekkel lépten-nyomon ösz- szeütköző családmodell és munkamegosztás az ellentmondások forrása. Az a munkamegosztás, amelyben az asszony ellátja ugyan a háztartást meg a gyerekeket, mint régen, de ennek fejében ma már a családot szinte elviselhetetlen anyagi gondok szorongatják. Másrészt a túlsó véglet: a forradalmárszerepet játszó — és ezt a nem hozzá illő szerepet természetesentúljátszó — afféle női „osztályharcot” szervező feminizmus. Mert mi tagadás, abban a törekvésében, hogy minél távolabb kerüljön a konyha falain túl nem tekintő, maradi háziasszony típusától, kinevelődött egy semmiképp sem vonzóbb, viszont kártékony típusmodell: azé a „modern” nőé, aki már csak sikkből is megveti otthonát, leginkább munkahelyének büféjében, vendéglátóipari üzemegységekben és külföldi túrán érzi magát jól, s eleve irtózik minden házimunkától, de legkivált a pelenkától irtózik. Nehéz lecke az emberiségnek az új női státus, a nemek közötti éj munkamegosztás. Kísérleteznek vele mindenütt a világon, kivált a civilizált országokban, de korántsem mondhatnánk jó lelkiismerettel, hogy valahol is rátapogattak már arra az útra, amely megbízhatóan a jövőbe visz. S, amely a fejlődő, feltörekvő népek számára is, meg — nem utolsósorban — a maguk szocializmusát formázgató népek számára is vonzó lehet. Részeredmények nyilván adódnak nálunk is, másutt is, de a távlatok sehol sem tisztultak még ki megnyugtatóan sehol. Az egyre változatosabb — ma már a férfiaknál jóval nagyobb szóródású — női életpályák, életmódok, hivatások, igények uniformizálását célzó, „egyedül üdvözítő” bármiféle programról sorra kiderül, hogy csak szórványok, csak rétegek teszik önként, felszabadultan a magukévá. A türelmetlen erőltetések, a hamvába hullt kísérletek mindenütt a világon az anyák helyzetét nehezítik, elsősorban a többgyermekes anyákét. Az emancipáció feminista ihletésű változatai — úgy tetszik: elvből — kihagyják üdvözítő képleteikből az anyaságot. Kihagyják, kifelejtik, vagy éppenséggel: kiátkozzák. Pedig a szapora hipotézisek és agresszív bizonytalankodások közepette egy valamiben teljességgel biztosak lehetünk: ez a történelmi program csakis az anyaság szerepének a kiemelésével és kedvezményezésével oldható meg, és semmiképp sem az anyaság rovására. Más szóval: az az emen- cipácíó, az az új családmodell, és az az új munkamegosztás válik életképessé, és csakis azt igazolja majd az eljövendő történelem, amelyben a nők szívesen és önként vállalják (társadalmi átlagban), két-három gyermek szülését, és — az új munka- megosztás valamely változata szerint — a rájuk eső részt a gondozásból, a felnevelésből. Mindebből elég nyilvánva.. lóan következik, hogy az emancipáció széltében forgalmazott jelszavait, reklámozott tételeit felül kell vizsgálnunk, s újra kell gondolnunk magát a kiindulást is. Mert, ha az anya senkire át nem ruházható, létfontosságú funkciójából indulunk ki, ha az anyaság — és nem általában a „nők” — sajátos feltételeihez, követelő szükségleteihez igazítjuk a munkahelyi-közéleti állásfoglalást, azonnal más értelmet nyer az emancipáció. Ha, tehát egységnek az emancipáció számrendszerében nem általában a „nőt” — még kevésbé, a férfit! —, hanem az anyát tekintjük. Nem jelenti ez a kivételek tagadását, de azt igenis jelenti, hogy minden belátható időkre az anya a szabály, s az anyaság hivatásáról, a foglalkozásiszakmai hivatás miatt teljesen vagy csaknem teljesen lemondó nő csakis kivétel lehet. Végső soron a felglóriázott „női egyenjogúság” is csak — töviskoszorú, mindaddig, míg rá nem ébredünk, hogy az anyát, igenis, előjogok illetik meg. Az élet adóját, a zsenge élet táplálóját-gon- dozóját minden egészséges társadalomban, közösségben megilletik bizonyos előjogok. E gyelőre a nemek kapcsolatának átrendeződését, úgy tetszik, súlyos hibák, mulasztások zavarják. Túl sok a selejt, sok- kal-sokkal több az elkerülhetetlennél: a magától elromlott, a mások által elrontott élet, a zilált család, a válás, a magány, a rossz közérzet és szövődményei, a rosszul nevelt, meg a neveletlen gyerek, a nemzedékek elidegenedése. Ne szidjuk emiatt azt az ártatlan hóvirág csokrocskát. Nem ő az oka, ha a rosszfajta feszültségek újratermelődnek a nemek kapcsolatában, évről évre. Csokortól csokorig.- 1986. március 8- szombat 7
