Nógrád, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
Csodálkozva J®*1; ízőnyeg szeszélyes rajzai között megbúvó ezüstszálat. Néha mintha meg is mozdult volna, de ez csak .a reggeli fény játéka volt. Tűnődve ka- vargatta teáját, de tekintete továbbra is a sejtelmes ragyogást kereste. Óvatosan lehajolt, gondosan két ,ujja közé fogta. Halszál volt, súlytalan, hosszú ezüstös hajszál. Tenyerére tette, és így vizsgálta. Hajszál, állapította meg tárgyilagosan, s még ezt is. női hajszál. Kicsit távolabb tartotta, s hunyorítva nézte, ■nint váratlan és titokzatos leletet. Gondolatban végigjárta az elmúlt hetek, hónapok történetét, de nem emlékezett, hogy járt volna nála valaki. Pedig emlékeznie kellett volna, mert kinkért rend szabályozta életét, melyben a kényszer megszokás lett, talán erény is. Elmosta az edényt, letörölte a bútorokat, hetenként porszívózott. Női hajszál, állapította meg, ahogy két ujja közé fogva a fény felé tartotta. És elmosolyodott. ó, ez csak Laura hajszála lehet. Egy éve múlt, hogy felesége meghalt. Még most is valószínűtlen volt, s bár megszokta az egyedüllétet,, n-ha amikor visszatért a boltból, bekiáltott az ajtón: Ki sem találnád, mit láttam az utcán! — s jókedvűen mesélte a jelentéktelen ( történetet, pedig tudta, hogy nem hallja senki. S most itt volt ez a hajszál, a valóság része, amit a szőnyeg rajzából emelt ki. „Lauráé” — mondta megilletőd- ve, s arra gondolt, hogy eny- nyi időn át rejtetten élt a közelében egy titkos emlék, talán maga Laura, makacsul várva, hogy végre észreveszi. Tétova lelkiismeret-furdalást érzett, de örömöt is, mert a fcajszál csillogása évek erdejében mutatta előtte az utat, ■selynek végén Laura állt, a régi szép Laura, sötét hajkoronával, szerelmesen. Lórika, sóhajtotta, s kezével ernyőt formált, hogy a nyitott ablakon belengő őszi szél el ne sodorja a hajszálat, majd óvatosan az asztalra tette, a reggeli újságra, melynek fekete betűin sejtelmesen csillogott as emlék — Visszatértél — mondta később —, de tulajdonképpen mindig itt vagy velem, látod — s végigmutatofct a szerény lakáson —, minden a helyén van, egy széket sem mozdítottam el azóta. De ez mégis más, ez az ezüstragyogás te vagy. kedvesem, valami belőled, legigazabb valódból, ront hatatlanul. Ronthatatlanul? — kérdezte, S aggodalmasan végigsétált a lakáson, ősz vdt, a fény meghitten csillogott a ház előtti nyárfák vibráló levelén, de a távolban komor felhők gyülekeztek, esővel, hóval a fagyott föld kínjával. Már egy éve, gondolta megrettenve, mi maradhatott belőle ennyi idő után? Szépséges arca besüppedt, a föld le- tnarta róla a húst, haja csatakos gubanc, s hogy nézhet ki szép szaténruhája, amit alig hordott, mert mindig ünnepi alkalmakra tartogatta. Ez volt hát az ünnepi alkalom, mondta keserűen, a koporsó beömlő deszkafalai között, egy verem sötétségében, jóvá tehetetlenül. De amikor megpillantotta az újságpapíron hullámzó hajszálat, megnyugodott. Laura — mondta csendesen, s arra gondolt, milyen szép polt. Laura is, a múlt is. Nem volt szép. Az utolsó években alig volt szavuk egymáshoz, s azt is csak ekkor tudták meg, hogy soha nem értek rá örülni. De mit is adhatott Laurának? Mindig elmaradt az előléptetés, nem kapott jutalmat, nem tudtak eimeoiH Szárszóra, pedig mennyit ábrándoztak arról, htygy feé* hétig végre igazán boldogok lesznek! Múltak az évszakok, az évek. Téli estéken kedvetlenül ették a déli maradékot, néha moziba mentek, később csak a televíziót nézték, s arra gondoltak, majd holnap, holnapután, jövőre. szakszervezeti bizalmi biztosra mondta, hogy az Mén kapunk beutalót Szárszóra-” De tavasszal kialudtak a reménység fényei, s közben Laura is megőszült. Hajában egyre több ezüstszál csillogott, de sokáig észre sem vették. Lassan minden hűtlen lett hozzájuk. Az emlék is. Amikor nyugdíjba ment, felkö- szöntötték, s kis szobrot adtak át neki „örök emlékül”. Egyszer csak megtudták, hogy amit bronznak hittek. hitvány műanyag, gyatra tömegáru. ..Pedig a szakszervezeti bizalmi- ..” — de Laura nem hagyta befejezni. Hangja éles volt, ellenséges. „Ez ígérte neked éveken át a szárszói beutalót!” Többet nem beszéltek róla. De most itt volt ez a csendes csoda, az ezüst hajszál, amit a szőnyeg tengeréből emelt ki szerencsés ujja, s elmerengve nézte, ahogyan kivált az újság betűinek sötét közönyéből, tapinthatóan, nem a múltat idézve, hanem a jelent, sok mindenért talán mosta az Idő, neve se Jutott I eszébe, — Igen, most már emlékezem — mondta bizonytalanul. — Egy időben talán te voltál a szakszervezeti bizalmi. — Az is voltam, Béla bátyám. de az nagyon régen volt. Tudod mit, igyunk egy pohár sört- Vendégem vagy. — Jövőre megyek nyugdíjba — mondta később,' egy vendéglő teraszán. — Hej, de sok minden elmúlt! Tudod, Béla bátyám... Tétován ) nézett maga elé, s arra gondolt- talán most elmondhatná, milyen ritka ereklyét őriz otthon. Vannak dolgok, amiket csak meghatározott időpontban .lehet elmondani; az emlék bizonyos évszakban becsukja szirmát- De mégis így szólt: — Mindig azt reméltük, hogy egyszer kapunk szak- szervezeti beutalót Szárszóra. Szegény feleségem...'Te voltál a szakszervezeti bizalmi. kárpótlásként is. mert ez mégis csak ő volt, Laura, a maga valóságában, kiszabadítva romlandósága jóváte- hetetlenségéből. „Mennyire megőszült!” — töprengett bűnbánóan, de a régi Laurát látta* hatalmas haj koronával, diadalmasan, s úgy érezte örömét meg kell osztania mindenkivel. A közeli vendéglőből hozta az ebédet, ahol nyugdíjasoknak húsz forintért adnak egy adagot, csak haza kell vinni. Elég vacak, valaki a múltkor azt mondta megvetően; ..Auschwitz-konyha”, de ha a leveshez » eszik kenyeret, vacsorára is marad valami- Ha nincsenek sokan, a szakácsnő, aki méri az ételt, néha meg is kérdezi, szereti-e a grenadirmarsot. s amikor bólint, még egy kanállal tesz az éthordójába. De rosszkor ment, sokan tolongtak a hátsó bejáratnál, ahol a nyugdíjasoknak kiadják az ebédet. A szakácsnő kedvetlen volt, nem nézett senkire, pedig úgy szerette volna elmondani neki, hogy üzent Laura. A házban jószerivel senkit sem ismert. Egy-két lakóval ugyan köszöntötték egymást, igaz, a múltkor kifizette Macsádiék villany- számláját, de amikor becsöngetett hozzájuk, a férfi csak bólintott, s a félig nyitott ajtón át adta ki a pénzt. Múltak a napok, hetek, hónapok- Senkinek nem mondhatta el titkát,, az ..Auschwitz- konyha” szakácsnőjének sem, aki mostanában mindig kedvetlen volt, életuntán nézett a kondérba; talán elzül- lött a lánya, a férje pedig Iszik. A hajszálat, ami napokig az újságpapíron hevert, végül dobozba tette, régi fényképek közé. „Ereklye” — gondolta elérzékenyülten, de egyre ritkábban vette elő, így is tudta, hogy vele van Laura. Elmúlt a tél, a tavasz is elmúlt, már itt volt a nyár, sárgán izzó fényekkel. „Ha annak idején elmehettünk volna Szárszóra — gondolta —, talán most minden másként lenne.” Megpróbálta elképzelni Laurát a balatoni ragyogásban, de nem látott semmit, a múltbeli táj üres volt, lakatlan, nem volt egyetlen kapuja sem, amelyen Laura beléphetett volnaValaki váratlanul meeábt mellette, „hogy vagy Béla bátyám?” — kiáltotta jókedvűen, de nem ismerte meg. a hőségtől bepárásodott a szemüvege. Hajdani hivatalnoktársa volt, de arcát el— Jaj, Béla bátyám, nem volt az olyan egyszerű! Szárszó! Szárszó! De ha egyszer mindenki oda akart menni. Az igazgató, a titkárnő. a főkönyvelő, soroljam? — Nem is magáimért. De tadod, Laura... — És ma már azt is megmondhatom, nesm álltái a legjobban. A káder lapod, hogy úgy mondjam... szóval kispolgárnak tartottak. A távolból csattanás hallatszott. talán most csukták be végleg Szárszó kapuit, kulcsát a tóba dobják, hogy soha senki ne találja meg. Legjobb lenne felálltai, és rtthagyni mindent, elege van az egész bői, de azért ezt a pohár sört még megissza, ha már kihozták. — Ha én mindent elmondanék neked, Béla bátyám! — Mit mondanál el nekem? — Karai '— s székét bizalmasan közelebb húzta —, Karai. az akkori igazgató dolgait. Nem úgy volt ám, ahogy te képzeled. Szárszóval meg egyébként is más volt a helyzet. Ha az igazgató akart menni, akkor Birinek is kellett beutaló. — Ki az a Biri? — Jaj Béla bátyám, te semmit nem tudsz1 Ezt a pohár sört azért még megissza, de az biztos, hogy Biri atán egy árva hajszál sem marad, az igazgató hiába is keresné a szőnyeg rajzai között. — És mi lett Biri vei? — Ezt se tudod? Elvette az üzemmérnök. És mit gondolsz, hova mentek nászúira? Szárszóra! Ezen mind a ketten jót nevettek. — Béla bátyám, még egy pohár sört. Vendégem vagy. — Nem bánom. Talán nem árt meg. Régen ittam sört. Éjfél után ment haza, botladozva. „Na, ha ezt elmondom Laurának” — kuncogta jókedvűen, de amikor meggyújtotta a villanyt, már nem emlékezett, hogy mit akart elmondani. Kérőbb ^ 62 már a IXCoU U U, következő év tavaszán lehetett, kezébe került a doboz, amibe valamikor a hajsizálat rejtette. Nézte a régi fényképeket, néha bólintott is, igen, itt egy kertben állnak, ez a folyó partján volt, ez meg nem is tudni hol. Szárszóra mégis csak jó lett volna elmenni, és vállat vont; most már oly’ mindegy. Közben a fényképek között egy hajszálat pillantott meg. Csodálkozott, hogyan kerülhetett ide. Felemelte a dobozt, a fény felé tartotta, s óvatosan ráfújt. A hajszái egy ideig lebegett a levegőben, majd hirtelen leszállt* és el tönt a szőnyeg ábrái között. Az Eiffel-torony Foch marsall szobrával Pálcikával (Koreában) Peru, Machu Piccha Székely Tamás fotói A Néprajzi Múzeum, amely gyakran ad helyet idegenforgalmi kiállításnak, most különleges fotóbemutatót rendezett első emeleti körgalériájában. öt világrész, ötven országából hozott emléket kamerája segítségével Székely Tamás fotóriporter. A sokezer kép közül alig több mint 200 kerül most a tárlatra, amelynek- találóan az Üt közben címet adták a rendezők. Hiszen Székely Tamás rengeteget utazik. Saját pénzén, társasutazásokkal. S út közben rácsodálkozik a világra. Megörökíti egzotikumait, ünnepeit és hétköznapjait. természeti csodáit és műemlékeit, az embereket. Gyakorlott utazó, aki egy felvételért feláldozza zsebpénzét, kényelmét, otthagyja ebédjét, megszállottan gyalogol hegyeken, sivatagokon keresztül. A látványért mindenre képes. Hajnalban kel, koromsötétben indul, hogy meglesse a felkelő napot. Tizennyolc kilós fotófelszerelésével gyalogolt, tikkasztó hőségben, szélben, esőben. Szereti a sivatagokat, a Szaharát, a Góbit, a Kaira- kumot, a Kizilkumot, Névadót, a dél-amerikai homok- pusztákat. A hegyeket: a Himaláját, az Alpokot, a Tátrát, az Andokat. Jó megfigyelő, jó szemű riporter. Észreveszi az ide- genfargataM látványosságok mellett a tarosát, a szokatlant, a külölegeset. Rio de Janeiro elegáns utcáin egy összetört autó teremtette disiz- szonanciát. New York felhőkarcolói közt feltűnik a magányos ember. Az argentin főváros forgataga, az algériai berber falvak zárt világa, mesebeli török táj, a csillogó koreai hegyek — csupa olyan iérna, amiért időt, energiát áldozott a fotóriporter. Megjelennek felvételein a szokványos idegenforgalmi témák is — az. Eiffel-tonony, a Szent Péter Bazilika, a sydneyi Operaház, a Moszkvai Kreml, az egyiptomi piramisok, a Grand Canon — a fotós egyénisége, sajátos látásmódja miatt mégis különbözve a turistafotóktól. A közhelyeket hol szellemes képkivágásokkal, hol furcsa témaipárosítással oldja Vitorlások a Níluson (Egyiptom) Opera Sydneyben (Ausztrália) fel. Az Eiffel-torony fölé Foch marsall szobra magasodik, a syndeyi Opera vitorleszerű épületelemeit a víz felől közelíti meg. A londoni Pica- dillyn a csókolózó szerelmesek válnak központi figurává. Idővel, türelemmel kiharcolja a nem, szokványosat, az egyedit, az egyénit. A válogatósból is kitűnik: legkedvesebb, a fotós és a néző számára is élményt jelentő képek Nepálról, Indiáról. Peruról, Törökországról, a Báli-szigetekről készültek. Döbbenetes élmény a hdro- símai. Sehol annyi fényké- peznivaló, mint Kínában, itt még a filmtartalékok tartaléka sem volt elég. A legek legje a perui Machu Picchu. no meg a Baili-szigetek királysírjai. Legtávolabb Űj- Zélandon fényképezett, a legközelebbi fotók Csehszlovákiából, Becsből valók. Legelső útja a Szovjetunióba vezetett. Huszonöt évvel ezelőtt a felfedezők örömével járta körül kamerájával Moszkva, Kijev és Leningrad szépségeit. Azóta is gyakori úticélja a hatalmas és változatos ország; a balti államok, a szovjet Távol-Kelet, a Kaukázus, vagy a Kaukázuson túli köztársaságok és szovjet Kö- zép-Ázsia megannyi fotótéma az utazó riporternek. S ami praktikum, ide viszonylag olcsón és gyakran eljuthat az utazó. K. M. KAROLYI AMY: A JÓZSEFEK Már nem akartak tavaszt látni az öregurak. A Józsefek. Nincs március, április, május, körmükre olvadt hó csepeg. . övék már csak a gyertya-virágok, viasz-száron kék lobogások. De ígérnek nekünk új tavaszt, belőlük évelő hó-virágot. PETR1 CSATHŐ FERENC? Ikarosz mosolya Nem tudom már a házad édes melegét, az édenről locsogó nőket elfeledtem; napközeiben hókusz-pókusszá válik minden, amit a vének mondanak; kőtábla, karával mind elolvad. A gyors agóniában bízom, Dédalosz• zuhanok már, mosolygok. Még látom: állsz a szirtfokon és dobálod alá a törhetetlen papír-repülőket, bukdácsolnak a langyos koraesti szélben. GERGELY SÁNDOR versei; Kedves Március Nagy a te szélhámosságod Kedves Március Reggel bőröm hideg remegteti A dél nagykabátom levetteti De megvacogtat újra az este Vagyok mégis holnapi reménnyel telve. Ha mártom Gond felszántotta arcom Március szelébe, ha mártom Szívem csitul Elhiszem ilyenkor Nem emel rám kést Minden barátom. t
