Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
Szántó Péter: O sár akkora mamuszt ragasztott a lábukra, hogy messziről afféle pákásznak látszhattak, ha nézte volna valaki őket, itt, az isten háta mögött, ezen a nyirkos, késő őszi reggelen. Jöhettek volna biciklivel, de Lépőid szaki olyan smucig volt, hogy még azt a kopást is sajnálta, ami a bicikli kerekeit érné ezen a rövid úton. fgy inkább gyalog jöttek. Dzsi- mi se hozhatta a kerékpárját, mert hogy mutatkozna az: a mester gyalogszerrel, inasa meg kétkerekű lovon?! Így maradt a sárdagasz- tás. Ez a dunai sár pedig olyan, mint a jóféle kalácstészta. Ök meg, mintha a belé hullott legyek volnának. — Ezért dupla kiszállási díjat fogunk fölszámolni! — füstölgött Lépőid szaki. — Azt nem mondta az a szemétláda, hogy sár is lesz. — Ahol nincs kövesút, ott bizony sár van — kockáztatta meg Dzsimi a megjegyzést. Lépőid szaki akkorát robbant. mint egy túlfújt léggömb: — Te, te isten barma, te! Mi vagy te: meteorológiai intézet?! Hát persze, hogy sár vgn, de azért mégsem törvényszerű, hogy nekünk éppen azt kell dagasztanunk. D zsimi már meg se merte kérdezni, hogy mi mást dagaszthatnának Nagy lófejét szomorúan lógatva ballagott Lépőid mester után. A többiekre gondolt, akik kényelmes, jó melót csinálnak valahol Vácon vagy Budapesten. De, hát az ő apjával nem lehetett beszélni. Hogy a Lépőid mester majd megtanítja, hogy a legjobb kezekben lesz! Na, köszönöm. A kuncsaft olyan hosszú volt,' hogy alighanem sámliról cserepezhette volna a háztetőt. Borzasztóan örült nekik. Lépőid szaki azonmód közölte, hogy a tarifa emelkedett, a sár miatt. A kuncsaft húzta az orrát, de csak bólintott. — Akkor hát miről volna Szó? — mondta Lépőid szaki és összedörzsölte tömzsi kis ujjait, elégedetten, boldogan. Nem véletlenül, hiszen a dupla tarifával megkereste már a holnapit is. A kuncsaft mutatta, hogy a vécé nem folyik rendesen. Lépőid szaki odament a szerkezethez, ruganyos léptekkel, háromszor körüljárta. Mint oroszlán az elejtett vadat. Dzsimi egy óvatlan pillanatban közel férkőzött a vécé tartályához, de a mester rámordult. Olyan féltékenyen őrizte szakmája titkait, mintha azokat is pénztárcájában tartaná, a dupla tarifa mellett. Fölállt a kávára, alaposan megvizsgálta, ^vönyékig belenyúlt a hidég vízbe, azután meghúzta a zsinórt. A víz szabályszerűen lefolyt a tartályból, odalent azonban szép, kerek tócsát alkotott. — Pumpát! — mondta Lépőid mester, oda sem nézve. Dzsimi engedelmesen ugrott a pumpáért. — Fogót. Dzsimi ugrott a laposfogóért. Már három fejbevágás után megtanulta, hogy fogónak a mester a laposfogót nevezi. Harapónak, természetesen, a harapófogót, kom- binátornak viszont — rejté-' lyes okból — a kombináltat. — Rongyot! Dzsimi ugrott a rongyért. Lépőid mester úgy pumpált, mint egy megszállott. Eredmény azonban nem látszott mutatkozni. — Hát, uram — mondta végül —, nem itt lesz a hiba. A kuncsaft bólintott, és félve megkérdezte, hogy akkor hol. — Csatornája van vagy emésztő je? — kérdezte a mester. Emésztő je volt. A nyúlós sáron át kiballagtak az emésztőhöz. Ahol fű nőtt, ott még, úgy-ahogy, lehetett járni. A kuncsaft elsápadt, amikor megtudta, hogy föl kell emelni az emésztő betonfödelét, az a minimum. — Ez, persze megdrágítja a dolgot — susogta Lépőid mester. A nehéz betonfödelet a kuncsaft és Dzsimi emelte el a gödörről. A mester csak itt-ott segített; ha nagyon szükség volt rá. A mester megkérdezte, hogyan működik ez a gödör. Óraszerkezettel, gondolta magéban Dzsimi, és a vicctől hangosan fölnyerített. Az óraszerkezet holdfénynél bekapcsolja a lépcsőmosást. — Te mit röhögsz? — nézett rá Lépőid szaki. —Már akkora pofád van, mintha te lennél a mester! Inkább tanulnál, mert ilyen hülyén semmire se viszed! A kuncsaft zavartan magyarázta, hogy nagyon vizes az altalaj, ezért valami szelep vagy zsilip, vagy mi az isten van alul a gödörben, s csak szakaszosan engedi elszivárogni, ami benne van. — Hát uram, akkor mi nem zavarnánk tovább — mondta Lépőid mester. — Hogy-hegy nem ... ? Mi az, hogy möét itthagynak? — Kérem szépen, ha ez a bizgentyű rossz, azt csak alulról lehet megcsinálni. Én pedig nem vagyok nehézbúvár. Elindultak kifelé. Dzsimi megint fölnyerített. Elképzelte a kuncsaftot, amint egymaga próbálja helyre tenni az emésztő betonfödelét. — Mester úr — kiáltotta a kuncsaft —, várjon! Várjon már! Nem hallja! ötezer forint. Lépőid úgy torpant meg, mint akinek tüske ment a lábába. — Hatezer. Mire a kuncsaft bólintott, a mester már a gödör szélén hasalt. Azt ordította az ! ipsének, hogy fogja meg a > lábát, de el ne engedje, mert akkor nagyon nagy baj lesz. Dzsimitől egy hosszú botot kért. A fiú jól hátrahúzódott, hogy ne érje semmi szag. Most odanyújtotta a botot. Lépőid mester még jobban !! a gödörbe hajolt. — Hosszabb í botot! — üvöltötte. Dzsimi | odaadta neki. — Fogót! Dzsimi arra gondolt: ha kicsit megcsiklandozná a kuncsaftot, lenne itt lubickolás. — Kombinátort, te marha! Lehet-e hasznukra ilyen lekvárban a mentőöv, tűnődött vigyorogva. — Harapót! A medence szintje hirtelen apadni kezdett. Lépőid mester elégedetten fölállt. Jobb karja vállig, meg a feje búbja is, csupa szutyok volt, csöpögött belőle a trágya. Ha most megszórnám fűmaggal, gondolta Dzsimi, egy hét alatt olyan rét nőne a karján, amilyen csak az angolkertekben. Nem mert fölröhögni, mert ha most ezzel a kézzel kap egy fejbe- verést, két hétig nem mehet a diszkóba. A kuncsaft savanyú pofával kifizette a pénzt. Elindultak. Lépőid mester odalökött Dzsiminek egy ötvenest. — Ne! Vegyél rajta valamit. D zsimi arra gondolt, minél előbb ki kell adnia, mert ezzel a szaggal patkányt lehet irtani. — Látod — morfondírozott Lépőid mester —, ezt se tudtad volna megcsinálni. Mióta mondom, hogy okosodj, tanulj, mert ha nem tanulsz, életed végéig adogathatod nekem a szerszámokat. Dzsimi kivillantotta széles lófogait. Hány iskola kell ahhoz, hogy valaki ne essen a gödörbe, gondolta. Mentek, dagasztották a sarat. Szepesi Attila: A madárember háza itt lakott ő a horgas ismeretlen gyerekkorod szava-sincs mágusa kezében kakasfej hajában kiflihold vonult a tenger-éjén át mezítlábas csavargó vendége volt egy görbe szék egy tört palack a legendához épp elég több limlomot arcához miért szelídítene körülveszi a lombzúgás a puszta űr farsang-éj éjnél éjebb éjszaka betemetett kutak beszéde faliórák beszéde kakukk kakukk tél-nyár forró tengerek évszaka világomlások évszaka törött tükörben nap süt hull a hó de mióta lakatra zárták a szélcibálta ablakot az erdőhang elnémult benned nincs aki az időt kimondja T Megszólal a csengő az előszobában. Kinyitom az ajtót. Rózsás szoknyás, rózsás kendős aszony áll a küszöbön, mellette ötéves lány toporog. Értem a dolgot, nyúlok a zsebembe, de az asszony igényesebb. — Egy kis zsírt az ünnepekre ... — Még nem vásároltunk be..i — Hát egy kis avas szalonnát ... — Avasodás előtt megesz- szük ... — Valami kinőtt ruhácskát a gyereknek ... A gyerek bogárszemű, értelmes kis teremtés, mint egy kisnyúl, figyel az alkura. Legyen ünnep, gondoEgy kiállítás cégtáblái Különös, a múltat visszaálmodó és a jelent a patinás időkbe, helyező kiállítás tanúd lehettünk az elmúlt hetekben a Budapesti Történeti Múzeum várbeli épületében. A kiállítás rendezői az 1800-ban született költő és nyelvész, a romantikus reformkori személyiség, Czuczor Gergely kissé édeskés verssorait írták mottóként a bejáratra: „Hej, Péter szakálla, csapházak czitbere, / Szomjú- ságos gégék csalogató szeme, / Hosszú rúd végéről lógat az utczára, / Sok gyarló léleknek tántorítására!” A felnagyított fényképekről a reformkori Pest-Buda iparosainak, kereskedőinek, ven_ döglőseinek és szállodásainak közönséget hívogató cégtáblái és kapudíszei néznek A XVII. században kapta a várbeli ház a Vörös Sün nevet, a mai vendéglő cégére erre utal. HUNYADI ISTVÁN: Múlt századi cégér a Váci utca 2. számú épületből. szembe velünk olyanformán, ahogyan 1833-ban Garay János, a Háry János költője leírta: „... A czimerek hosszú sora, mint pávafark lengi körül városunkat...” A város, a korabeli Pest- Buda 1800-ban még 60 ezer lelket számlált, 1850-ben viszont már 180 ezer ember választotta lakóhelyéül. És éppen ez időben, a reformkor idején dugták ki mind sűrűbben fejüket a Garay- megállapította „pávatollak”: a kaktusz, a virágárusoknak, a szerendsekerék a lottósoknak, a dohánylevél a trafikusoknak, az elefánt, az orrszarvú a „zokogó” majom pedig a különféle rendű és rangú vendéglátósoknak és szállodásoknak csinálta az eligazító propagandát. Az 1835-ben Pesten járt angol utazó, Paget is e címerek és cégtáblák szerint járta a várost, ahogyan útirajzában megírja, e nemzetközi jelek alapján tudott vásárolni szivart az Ifjú Herczeg-nél, nyakkendőt a Három Gráciánál. Ahogyan mindmáig csalogatja az idegeneket is ’ a Vörös Sün réztáblája, a kapu Asztalosmester keményfából faragott cégére. fölött, jóízű ételek és pincehideg italok elfogyasztására. Debrecen városának elöljárói viszont már 1556-ban megtiltották a vendéglősöknek, hogy vasárnap is kinn tartsák a bormérésre hívogató táblát, megszentelvén ezzel az ünnepnapot. A középkor idején, már európai országok és városállamok példájára, Magyarországon is kialakult az italokkal szolgáló vendéglők „rendje”: a pókhasú hordók mellékletéül, amiket a főbejárat fölé illesztettek, a 3 éves bort forgács és szalmafonat, a 2 évest forgács, míg a csak egyesztendős nedücs- két csupán lombkoszorú mutatta. Ezen kívül a vörös bort piros, a fehéret pedig fehér szalag befonásával jelezték a szeszre szomjazóknak. A kor divatját nemcsak kövek faragásával, különféle nemes erezetű fák megdolgozásával és fémlemezek domborításával szolgálták a kü«j lönböző mesteremberek, ha_ nem az előkelőbb belvárosi cégtáblák kifestését nem kevésbé művészi tálentumú festők vállalták, mint Barabás Miklós, Than Mór vagy Borsos József. Tűznyelvek és mocsár ötszáz évet aludt a magma a Névadó del Ruiz krátere, míg sarat okádott, hamuréteget. A pusztulás várt sokezerre, ha memené kialvó életét. Mi, Európában itt, messze világsarokban megsejtjük miként eshetett, hogy nincs menekvés, hasztalan keringenek. az éter vándorai, gyors helikopterek, elhúznak, mentésre nincs esély. Miféle bűnért kellett lakolni ennyinek? a lángok hatalma védhetetlen, a bizakodókat betemette, üregi nyulakat számum porfellege. Te, világot kormányzó Értelem tán ölbe tett kézzel bámulod, hogy ezek itt fulladjanak a sárba? Hamuban botorkál terhes asszony, a szűz, férfit nem ismerő, mint fuldoklik az ártatlan gyerek! Mit tehetünk mi értetek? Odaát nyugaton elsüllyedt egy város, halálra kiszemeltek döbbentő vérpada! A kiállítás plakátja. A mai kor gyermeke korunk cégtábláihoz és címereihez szokott, amelyekbe lép- ten_nyomon beleütközik a XX. század utolsó negyedének városlakója. Leegyszerűsített jelek ezek, például a közlekedés szolgálatában, a közutak mentén vagy a vasutaknál. Meg is van ennek a megfelelő kifejezése: piktográfia, azaz képírás, amelyben betűk helyett sokszor egész fogalmakat kifejező jeleket használnak, a behajtani tilostól a MÁV-poggyászrak- tárig. E N Y É R B Ő lom, keresek neki valamit a lányom kinőtt dolgai közül. Amikor újra ajtót nyitok, az asszony a kezem után kap: — Mutassa a tenyerét, doktor úr... Nem hiszek a jóslásban. Az arcomat fürkészi s jövő- belátva suttogja: — Sok pénzt fog kapni... Mondok egy kerek összeget. — Annyit, bizisten annyit, professzor úr... — Éppen annyi a fizetésem — lohasztom le igyekezetét. Erre benne szorul a szó, megakad a tudománya. Most én rohamozok. — Mutassa a tenyerét! Ijedten nyújtja a kezét. — Figyeljen! így kell jóL solni!.:: Magát, itt az ajtó előtt nagy szerencse éri... A lánya kap egy csaoszínű, gumitalpú cipőt... Az asz- szony dermedten néz rám, majd a cipőre. — Most megint maga jön — mondom neki, és nyújtom a tenyeremet. — Na, kezdje csak bátran, az előbb valami pénzről volt szó... Sietve kihúzza fejét az ajtónyílásból és leszalad a lépcsőn. A gyerek leül a kanyarban, s felhúzza a cipőt. Éppen a lábáravaló. Cseppet sem csodálkozom rajta, ezt én jósoltam. Benkő Károly A mai gyorssodrú nagyváros jellemzője inkább a fent már idézett piktográfia százjelű nemzetközisége, meg a különféle, főként villany gyújtás után hatásos világító, mozgó meg villogó fény- csodák. Amit egyetlen szem- pillantás alatt felmérhet a külhoni turista, de még a különféle tennivalója után siető helybéli is. Bizony, nehéz visszailleszkedni abba az időbe, amit például a várbeli kiállítás egyik tablója mutat be: a budai Vár csendes utcájában, a Táncsics Mihály utca 5. szám alatt, mintha megint a múlt század első harmadában, a reformkorban járnánk, másfél évszázaddal ezelőtt, ezt mutatják az épületen hangulatos stílusban elhelyezett cégtáblák, a művészeti galéria meg a Márta.divat kapudíszei. Tóbiás Áron | NÖGRÁD — 1986. február 1., szombat ß i
