Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
OLÁH JÁNOS: Téii utazás Tél van. A fás így száll tovább liget, és csendben tág-érintetlen a mező hóvilágba, hol színre meszelten. álom-kegyetlen és túl a tó fény zakatol. még érintetlen A maró vízben vár valamit. ezüstforint, A fehér csöndben egy piros alma. a Nap vakít. Vár odakint Mint újév reggel az ólak malma, ébredek föl: s fölkelepel. mészszagú csönddel Mint Don Quijotét, a szél pöröl, lassan emel. nyakamba hinti A felhő csücskét havát. Szemem nagymama.kéz ablakain kiköti csomóra, s bejár velem hárs-szagú méz valami kinti, csöppen a hóra, nem ismeretlen, akár a nyár. de az a jó, Krumpli parázslik, nem is ismerten visszatalál únt, baktató íze a számig. csönd, nyugalom. Kapaszkodom, Semmi se rebben, ledob, hiába, se rajz, se fák, a szélmalom türelmem csöndben lisztlepte vászna. KATONA JUDIT Harmadik évszak Tarts virradat, ne ejts el engem, ne kelljen gondot rejtegetnem! Kiszáradt fa kiált, fejetlen. Becsapódik az ablakomba a madár-éj. Testét behúzza, libegve hullik csillagtolla. A kéregető szükség bezörget. Bő zsákjában hosszam keresgél s elrejti gyorsan mit letettél. Levelek rézgarasa fénylik, pengve gurul tereken végig: őszül, a vers s gyümölcs beérik. BÉNYEI JÓZSEF: Utolsó szalmaszál Utolsó szalmaszál vagy, köszönöm A kegyelmet: életem szomját oltó szádat és puha melled. Van még egy lehetőség. Úgyis múlik a nyár már. Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál A Rijksmuseum száz eve A másik, szintén Németalföldön alapított defti iskolát ismét csak festőóriások művei képviselik. Michiel Jansz Miervelt volt. ezek egyike: 5 leginkább a portréfestésben jeleskedett. Hanem az igazi remeklések az antwerpeni műhelyből kerültek ki! Ott dolgozott többek között Peter Paul Rubens; aki az európai uralkodók és fejedelmek királyi festője volt, vagy az a „paraszt” Brueghel, aki meg éppen a legegvsze- rűbb nép fiait, lányait választotta modelljéül. Mindezek után is elkülönül ebben az intézményben még egy-két jellegzetes műhely: a hágai például — ennek egyik nálunk kevésbé ismert, de annál jelesebb képviselője Johannes Mijtens volt —, vagy az utrechti, ahol szinte kézzelfoghatóan érzékletes életképek készültek. Az említett — és hely híján nem említett — iskolák, mesterek gazdag életműveit a múzeum megnyitásától kezdve rengetegen látogatták. Az érdeklődők hada egészen a második világháború zivataros hónapjaiig váltotta egyJ mást a termek sokaságában.' Ám amikor Amszterdam is veszélybe került, a sok-sok művet leszedték a falakról és Heemskerk, valamint Zand- voort helységek körzetében titkos és bombabiztos óvóhelyeken rejtették el. Ott vészelték át a gyújtogatást, a lövöldözést és csak amikor elvonult a vihar, akkor kerül-' tek vissza régi helyükre. A Rijksmuseum igazgatóságai hamar felismerte, hogy a haarlemi, az antwerpeni, a hágai meg a többi mesteriskola vászonra festett remekei csak úgy örökíthetők át az utókorra, ha megfelelő védelemben részesülnek. Rubens, Brueghel és a még nem is említett Rembrandt alkotásai légkondicionált vitrinbe keJ rültek. í A. L. Bármennyire Is hihetetlen, még csupán százesztendős Hollandia szépművészeti múzeuma. Azé a Hollandiáé, amely az egykori Németalföld részeként a festészet, az építészet, az iparművészet egyik bölcsője volt. A világnak ez a páratlanul értékes gyű jturnénye öt nagy, korábban már meglevő tárgy- együttes anyagából keletkezett. Volt miből válogatni a neoreneszánsz és neogótikus elemeket ötvöző — mellesleg Amszterdam központi pályaudvarára kísértetiesen hasonlító — intézmény számára! Hogyne, hiszen egyebek között már 1800 májusában megnyílt a hollandok nemzeti művé- Az amszterdami Rijksmuseum épülete szeti galériája, amelynek műtárgyait a hajdani helytartók szedegették össze. Napóleon testvére, Louis Bonaparte — ő 1806 és 1810 között Ült a holland trónon — aztán még megtetézte az addig kiválogatott kincseket és példáját követve utódai is kötelességüknek érezték a vásárlással együttjáró műpártolást. Az 1860-as évek elején döntött úgy Amszterdam elöljárósága, hogy egy vadonatúj épületben kell az időközben már világhírre emelkedett képeket, szobrokat — sőt ötvöstárgyakat, bútorokat — láthatóvá tenni. P. J. H. Cuypers 1876-ban kapta a megbízatást, és alig egy év múlva el is prang Hais: Férfiportré Rembrandt: Tanulmányfej készült a Rijksmuseum terveivel. A múzeum építkezése nyolc évig tartott, és amikor száz éve befejezték a sok-sok érték áttelepítését, valóban világcsodájára nyithattak ajtót a látogatók. Remekművek: Frans Hals pompás arcképei, amelyek a XVII. század végének fla- mand polgárságát „írják le” a maguk hétköznapias fenn- ségében, Jan Steen életképei, ezek örökérvényűnek bizonyuló kompozíciók. Az említett két művész a haarlemi iskolához tartozott. (Haarlem hollandiai < város; Frans Hals alapított ott hajdan híres festőiskolát.) Brueghel: A Háromkirályok imádása *** ♦** «*♦ A kapunál virágot vett. Emlékezett: ha. a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult ahhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe elegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főiként szellemi frissességét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatalasszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra- nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor fed- dő pillantásokat vetett feléje. — „Mikor megy már el?” — sugárzott a tekintetéből, de ez öregasszony olyan ártatlan jó szándékkal követtel el apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából. Mert, hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feMarafkó László: leségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!” — kiáltottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi ha_ sonló panellépülete. Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót. de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszas nekikészülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette, és mesélt. A régi, sötétszínű, nehézkes, meghatározhatatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két házassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta, önálló és harcias asszonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar kiakolbólított, hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait, jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráién. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott: — Kedves Júlia néni, kényszerhelyzetben vagyunk, nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletét, addig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozod ott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S, másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúnak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét. Talán egy évig tartott a pótnagymamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőgyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavarosan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk költözik lábadozni. De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol raj. tűk kívül csak a kerületi nép front egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni önként magukra vett becsületbeli kötelességüknek tartottak volna, legalábbis a felgyógyulásig; arra sem kényszerítette őket, hogy ők szaladgáljanak szociális otthoni elhelyezése után. Következő évben, halottak napján még rendbehozatták a sírját, de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, Károm év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? Az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akar* ta megtalálná. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberke minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zár* között tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a feltételezés, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoportokat szervez az ásatások megkezdésére, . természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben, a történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárak ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt, biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt”, „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezésben”, stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fej fák feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyile fiú kiböikte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” „Kapa” voiií a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás.” Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt; Egyáltalán valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tud-’ ja? S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a földi nyom? Persze, bemehetne a főkapu melletti nyilvántartóba. de már lejárt, a hivatali idő. Meg amúgy is szégveliné; mert azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelejtette a sír helyét. Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más. ott századokon átível a költészet ereje De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az S sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott ben* ne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet? Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek NÚGRÁD — 1986. február 8., szombat 9
