Nógrád, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

JE ergeteges sikert aratott ■ Herencsényben a helyi pávakör farsangi lakodalmas műsora. A falu népszokásait, mindennapi életét, ünnepi pillanatait vidám formában megelevenítő színpadi játék mozgósította a község apraja- nagyját. Aki nem öltött maskarát, az a nézőtéren mulatott a női népviseletbe, vizitkébe öltözött férfiak és nadrágba bújt asszonyok komédiáján. A pávakör hagyomány- őrző palóc lakodalmasának farsangi „különkiadását” az együttes tagjai találták ki, s amikor álarcaik .<•- ,7 - 1-erűitek, hajnalig tartott a "Idám mulatság

Farsangolás

Herencsényben

Könyvkiadás Nógrádban

A közelmúltban már hírt adtunk arról, hogy elkészült Nógrád megye középtávú kiadványterve, amely 1986-tól 1990-ig foglalja magába a helyi könyvkiadásra vonatkozó elképzeléseket. Rendelkezésre áll az idei kiadvány- terv is. Ezek tartalmazzák azokat a kiadványokat, amelyek engedélyezése a Kiadói Főigazgatóság hatáskörébe tartozik. De szó van olyan kiadványokról is, amelyeket a Nógrád Megyei Tanács elnöke engedélyez, ezek közé sorolandók a városok, városi jogú nagyközségek műsorfüzetei, a művelődési intézmények módszertani kiadványai, a honismereti híradók, és így tovább. Mind az idei, mind a középtávú tervből az derül ki, hogy Nógrádban is folytatódik az a könyvkiadási gyakorlat, amelynek az utóbbi időben szép eredményei születtek, hozzájárulva a kis országrész jó hírének növeléséhez.

Közismert, hogy ez a kiadói tevékenység mindenekelőtt az utóbbi években élénkült meg, jóllehet voltak előzményei, Mégis úgy látszik, hogy nem függetlenül a gazdasági reformnak a nyolcvanas évek elején ismételten érzékelhető lendületétől, a vállalkozói kedv élénkülésétől, a könyvkiadásban is kedvező folyamatok indultak meg. Ezek Nógrádot sem kerülték el, hozzátéve, hogy a kutatói és az írói kedv olyan fokra jutott el, amely megalapozta a kiadványok létét.

Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy hasonlóan az úgynevezett nem hivatásos könyvkiadás országos terméséhez, valamennyi Nógrádban megjelent kiadvány egyformán magas színvonalat képviselt. Ez egyébként a hivatásos könyvkiadás esetében sincs így. De föltétlenül eredménynek számít, hogy a kiadványok többsége jó színvonalú, sőt, vannak köztük olyan kuriózumok is, amelyek országos érdeklődésre tartanak számot. ,Hogy csak néhány példát említsünk, a Szegény Yorik ( vormos István versei, Cso- hnny Kálmán rajzai) az egész országban keresett különle- 'gs ség, könyvvészetileg is érté az Irodalmi ritkaságok so >zait kis kötetei szintén .»endkívül népszerűek a könyv- gyűjtőik körében Nógrád határain túl is, Acs Irén Palócország című fotóalbuma ugyancsak könyvkiadásunk reprezentatív értéke. A Palócföld Könyvek sorozat köteteinek országos visszhangja

szintén kedvezően alakul, itt is csak jelzésként említjük, hogy például Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában című versesköíetóről eddig huszonegy recenzió látott napvilágot folyóiratokban, heti- és napilapokban. A példákat még sorolhatnánk. Anélkül, hogy bármely szempontból túlértékelnénk e bontakozó kritikai visszhang jelentőségét — erre nincs is okunk, hiszen csupán a visszhang ténye önmagában ez esetben sem abszolút értékmérő —, mégsem közömbös a további gyakorlat számára. Miként az üzemek, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, baráti körök, pártoló tevékenysége sem, amely anyagi áldozat- vállalásban is megnyilvánul, lehetővé téve. hogy a kiadványok egy része egyáltalán megielenhessen. Jobb koordinációs tevékenységgel, bizonyos terjesztési anomáliák enyhítésével, továbbra is értékorientált szemlélettel, hatékonyabb propagandával elérhetjük, hogy a megye méreteihez arányosan alkalmazkodó kiadási gyakorlat a jövőben újabb eredményeket hozzon. Ügy látszik ugyanis, hogy jelenleg rendelkezésre áll az az anyagi és szellemi kapacitás, amely további rém én vek re adhat okot. Hatékony kihasználása egész szellemi életünk számára jól felfogott érdekünk. Miként az is, hogy minden érték, amely itt születik, vagy ide köthető, megjelenjen a helyi könyvkiadási gyakorlatban.

Amikor az érdeket emlegetjük, természetesen, mi sem csak a lokális érdekeltségre gondolunk. Mint, ahogy a helyi könyvkiadás sem csupán helyi érdek. Zöld Ferenc a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója, a Könyvvilág idei januári számában megjelent cikkében szintén hangsúlyozza: „A helyi könyvkiadás kifejezés következetesen arra kíván utalni, hogy nem »vi- déki<<-ről, provinciálisról van szó, hanem olyan kiadói műhelyekről, melyek nem központi (vagy, ha úgy tetszik nem or- ságos érvényű) igényeket elégítenek ki; önként vállalt feladatuk és céljuk mégsem csupán a helyi érdekek képviselete, hanem a helyi kötődésű értékek beemelése a nemzeti kultúra egészébe. A

helyi címszó alá így Budát pestet is besorolhatjuk, azokat a jelentősebb, s viszonylagos rendszerességgel kibocsátókat, amelyek egyrészt a fővárost tekintik lokálpatriotizmusuk tárgyának, másrészt témák, publikációs területeik figyelmet érdemelnek”. Egyébként a nem hivatásos, vagy helyi könyvkiadás a müvek számát tekintve, az országos könyvtermés felét teszi ki, igaz, peidányszám tekintetében annak tíz százalékát sem éri el. Egyre inkább úgy tetszik, hogy a nem hivatásos kiadási gyakorlatban megjelent művek a nemzeti kultúra szerves részévé válnak, jóllehet „hordalékuk” is tetemes. De távolról sem csak a gondokat, hanem az iránta megnyilvánuló figyelmet is jelzik azok a tanácskozások, amelyek éppen erről zajlottak a korábbi években Pécsett és Kaposváron. A Könyvvilág idén indított cikksorozata, ha nem is teljesség igényével szintén a nem hivatásos könyvkiadás jelenlegi hazad helyzetét kívánja számba venni, elsősorban nagyobb régiók ilyen irányú gyakorlatát vizsgálva.

A nógrádi kiadványtervek ígéretes folyamatok kiteljesedésével biztatnak. Hogy csak néhány példát említsünk, folytatódik a Palócföld Könyvek sorozat kiadása. A Nógrádi irodalmi ritkaságok sorozatban szintén újabb kötetek látnak napvilágot, Nógrádi minikönyvek és Nógrádi klasszikusok sorozat jelenik meg. A megyei múzeumok, a levéltár, a könyvtár forrás- értékű kiadványai szintén folyamatosan látnak napvilágot, illetve tovább bővülnek. Városi, városi jogú nagyközségi tanácsok, vállalatok, üzemek, termelőszövetkezetek. múzeumbarát körök tovább folytatják és gazdagítják kiadói, illetve támogatótevékenységüket. Ezek részletes ismertetésére, vailameninyi kiadványtípus elősorolására itt nem térünk ki. Annyit azonban e helyen is érdemes megemlíteni, hogy mind pz idei, mind a középtávi kiadványterv mértéktartó, helyes arányokat tükröz, reálisan számol a kiadványok anyagi és szellemi hátterével. Különösen a múzeumok, valamint a levéltár, a könyvtár bizonyos kiadványtípusai szolgálhatják továbbra is eredményesen nemcsak a helyi tudományosság fejlődését, hanem az egyetemes magyar kultúrát is, forrásértékük megbízhatóságával.

T. E.

Hollókői haluska

Hegy hegy hátán errefelé. Bár a nógrádi ember, s különösen a cserhátvölgyi nem tekinti igazi hegynek azokat, amelyek között megtanult járni, inkább dombocskának nevezi azt is, ami hegy. Talán azért, mert akkor könnyebb felmenni rájuk.

A kékben játszó hótakaró eszményi hátteret nyújt télen a hollókői hagyásfás legelő meg a kisparcellás földek, (ezenkívül hazánkban még egy van ilyen Zalában) ágas-bogas rajzának. Gondolhatunk akármit — a természetnél nincs nagyobb grafikus. Ha megállsz a török utazó, Evlia Cselebi által jókora túlzásokkal az 1600-as években megrajzolt-leírt hollókői várat tartó Szárhegyen — Nógrád egyik legszebb táját láthatod. Amott az Őr- hegy (hó fedi), aztán körben a Zsunyi hegy Zsunypuszta felé könyökölve az útra, a Feketehegy, a Pusztavárhegy és a többiek, nevesincs dombok (kopecek, ahogy a szlovák mondja).

Felrémlik aztán, mit írt önmagáról Ruffy Péter, az újságírók doyenje egy ehhez hasonló téli élmény kapcsán. Leírt gyönyörű szavakkal egy téli vadászatot (ott is kéklett a hó) és várta, hogy majd özönlenek az olvasói levelek, a gratulációk. Nem jött egy sem. Süket csend fogadta a szép tájleírósokat. Nem értette, megkérdezte, a

szerkesztője meg azt mondta „szép írás, csak egy hibája van, hogy nem akar semmit ...” Hollókőn mégis helye van a kéklő hónak és a leírásának is. A nyugalom végett. Abból van a mai korban a legkevesebb. S, bizony mondom — jó lenne rábeszélni az embereket, ha másként nem megy szép tájleírásokkal újra arra, amit régen szívesen, életmódból is következve gyakoroltak: járjanak többet a természet elfelejtett ösvényein.

Hiába, aztán a mi tájunkon szelídebb téli világ, a hó, meg a hideg napsütés, Kelemen Ferenc bátyánk, a hollókői híres fafaragó művész kint „kubikol” az utcán, hordja furikkal befelé a szomszédos udvarba az építési homokot. Az „idegenforgalmival” közös egyetértésben és akarattal rendbe hozza a szomszéd házat (elnéptelenedett vagy mi) és rövidesen ott nyílik a kis házi múzeuma, amit faragásaival tölt majd meg. Akkor jöhet a vendég akárhány órákkor, csak kinyitják és már nézheti is a sok szép faragott tárgyat, egykori használati eszközt, bútort, miegyebet — valamennyi Feri bátyánk keze munkája. Mert vendég az van most is, télen is mindennünen. Szállás, étkezés helyben, a lakott ófalui nép mindenkit szívesen lát, ha tél van, ha nyár — egyremegy. A csend, a szép táj, meg a nyugalom örök hollókői adottság, az talán nem változik ezután sem semmit. Az ország legkisebb kiterjedésű tájvédelmi körzetébe tartozik a vár és környéke, az ófalui rész, a hagyásfás legelő (hagyásfás, mert irtásos terület, mutatják is a fa tanúk), a kisparcellás, nadrágszíjföldecskék, az egykori kisparaszti gazdálkodás maradéka.

Mindössze vagy 140 hektárnyi az egész.

Szép dolog a lesiklás, jól csúszik a szánkó, vidám dolog „palóc hóembert” rakni a turistaszállóvá avanzsált régi paraszti ház udvarán, ae a legkeresettebb hely ma mégis a helyi étterem, ami több szinten helyezkedik el — van egy mélyebb része, eav vonalban a lejtős udvarral és egy magasabb, az is két részből áll. Fűti ezeket jó cserépkályha, van aztán lépcső, ajtó néhány meg kis- ablak is utcára néző, de különösen az előbbiek okozhatnak izomlázat a fiatal pincéreknek. Járják fürgén- ügyesen és főként fáradhatatlanul a lépcsőket (különösen, hogy a konyha-söntés is kintről érhető el az udvar felől), nyitják-csukják könyökkel az ajtókat, de várni itt ételre-italra alig-alig kell valamit. A vendéglátós öröm is lehet többféle. A vendéglős örülhet egy-egy ritka alkalommal annak is, aminek Toldi Aladár fiatal szakember éppen akkor örvendezett, amikor mi támasztottuk a fejünket könyékkel az asztal széléhez. Hogyisne! hiszen a kollégák, a környező községek és Szécsény város néhány vendéglőse ünnnepelte éppen nála a korban, tapasztalatban legidősebb, s ugyancsak nem túl távoli vendéglős születésnapját. Ha meggondolja az ember, valóban kitüntetésszámba megy, ha szakmabeliek tartják alkalmasnak és főként jónak az ételt-italt és kiszolgálást, amit egy fiatal kollégától és helytől kaphatnak. Hát persze, hogy örült Toldi Aladár, aki valamikor ugyancsak itt a környéken kezdte a szakmát tanulni, s dolgozott is idefent a hegyen, a hollókői vendég- fogadóban. De aztán néhány évre külföldre ment munkát vállalni, és amikor legutóbb itthon járt —, jött az ajánlat, fogadja el a hollókői étterem vezetését. Boldogan vállalta.

Ripsz-ropsz, elénk kerül a hollókői haluska. Éppen any- nyira káposztás, amennyire kell, éppen annyira keményhúsú, mint a fiatal gomba, annyira borsos, mint amikor éppen csak ízlelni szeretné az ember a csípősségét és illatos, mint a jó rétes. Nem úszik sem zsírban sem olajban, csakhogy csússzon gyorsan lefelé, ahova való, nem hideg és nem forró, ehetős éppen, az imént szaladt fel vele a konyháról az élénk szemű pincérlegény. Na, hát, ide ilyen fiatal emberek kellenek! Akik nem támasztják odalent valahol a falat, hanem kiszolgálnak gyorsan egész gyereksereget is, (valamiféle helyi étkeztetés is van itt!) és nem tekintik néma hóembernek az éppen betérő agyonfázott turistát sem közben. Mert „amúgy”, lehet akármilyen szép a szárhegyi várrom, (mellesleg a „legépebb” nógrádi vár a hollókői), rajzolgathatja magát a hóba a legelő facsoportja, a kisparcellák mai szőlősora—, ha egyszer a vendég nem ehet, nem ihat időben és kedvére, „megette a fene az egészet”, ahogy a magyar ember régebben vallotta. Hogy most mit vall — azt meg én nem tudom. Talán ugyanezt.

— Aztán mitől ilyen ha- luskásan haluska ez a haluska? — kérdezi valamelyik haluskát csak könyvből ismerő szegedi medikus gyerek Toldi Aladártól, aki maga is felszolgál, ha kell, de minden idejét az asztaloknál tölti és lesi a vendég étvágyát, szomjúságát.

— Tíz adagra számítva kell bele egy tojás — mondja a főnök a „titkot”.

A fene gondolta, hogy a haluskába is tojás dukál. De az arányokon kénytelen vagyok elmerengeni egy sort. Tíz adag és egy tojás. Két adagra mennyi jut vajon az egyből? Kevés tojás az az egy! De a haluska nem lehet meg nélküle mégsem.

Olyan ez is, mint a várfal receptje, a Kőműves Kelemen balladájában. A várfal természetes hasonlat éppen itt, de lehetne mondani mást is. Hogy teszem azt, mi kell a jó vendéglátáshoz? Szakértelem, hivatásszeretet, áldozatkészség, figyelem, diszkréció, erős szándék a jóra, méltányolható büszkeség ugyanarra. Mint minden máshoz — lélek is.

T. Pataki László

NÓGRÁD — 1986. február 15., szombat 7