Nógrád, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
Pillanatképek Kiállítás a Műcsarnokban r i % *9 Másfél éves előkészület, kutatómunka előzte meg az 1985-ös stájer ősz keretében Grazban rendezett magyar festészeti kiállítást. A Neue Galerie és a Künstlerhaus adott helyet októberben húsz művész nyolcvan nagyméretű művének, amely A magyar festészet három generációja címet viselte. pította, hogy a kortárs művészetben a magyar piktúra sajátos helyet és színt képvisel. A 60-as évektől képzőművészetünkben három periódus különböztethető meg, amelyet három festőgeneráció képvisel. Az első a 60-as évek elején lépett porondra, szuverén, színes festészettel. Munkáikban egyszerre képviselték a folyamatosságot és a megújulást. Ez az időszak volt a konstruktivizmus újrafelfedezése Kelet-Európábán, mindenekelőtt Magyarországon. Ideáljaik a konstruktivizmus nagymesterei, Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Breuer Marcel, Bort- nyik Sándor. De bartóki szellemben merítettek a magyar népművészet hagyományaiból is, különösen színválasztásban. Erdély Miklós, Keserű Ilona e generáció vezéralakjai, akik megérezvén a korszellemet, alakították ki sajátos stílusukat. Kapcsolódott hozzájuk Bak Imre, Hencze Tamás, Attalai Gábor, Fajó János, Nádler István, a középgeneráció. Az új konstruktivizmus általuk és még néhány kortársuk által váltott a konceptuális művészet irányába. Konc* András festménye Ezen irányzat fő alakja Birkái Ákos, aki nem a hagyományos táblaképfestészetet műveli, hanem xeroxok, szövegek, fotók felhasználásával alakítja műveit. Birkás mint főiskolai tanár, közvetlen kap" csolatban áll a harmadik generáció képviselőivel. Felfedezője, felismerője a legifjabb nemzedék új törekvéseinek. Az akadémiai kultúrán nevelkedett fiatal festők a geometrikus absztrakciótól az expresszív festészetig jutottak el. Olyan egyéniségek, mint az akcióról híres Szirtes János, Soós Tamás, a ragyogó piros és aranyszímekkel dolgozó Mazzag István, az emberi test töredékeivel operáló Buliás József. A három festőgeneráció ál- j Mnlasics László festménye tál megteremtett stílusban — Ez azért jobb mint a csikkdohány ... — Parancsol? — a szakállas kiveszi a szájából a Marlborót, arca merő elutasítás. A kopaszodó nem tágít: — Egy gyufásskatulya csikkdohány ötven fillér. — Atyaúristen! — mondja a szakállas. — Atyaúristen, Pa ja. Te vagy a Paja. Több mint huszonöt éve. azon az őszön, amikor a betört kirakató üzletek üresen tátongtak, s cigarettát már kéz alatt sem lehetett kapni, a szakállas (akkor még Fri- cinek hívták). Kalóz és a kopaszodó, aki a Paja becenévre hallgatott, látva az öreg dohányosok nikotinéhségét, elindult cigarettavéget gyűjteni. Az elhamvadt és a szívott végüket lecsípték, a megmaradt csonkból kifejtették a dohányt. Egy megtömött gyufásdo-bozmyi adagot ötven fillérért árultak, a jó- szívűbb felnőttek egy forintot is megadtak érte. Gusztustalan dolog volt, mégis elkelt minden skatulyával. Ha csikkszedés közben géppisz- tolysorozat vert végig az utcán, a kapualjakba húzódtak, s a sarkoknál mindig egyenként szaladtak át a másik oldalra. Kalóz kezdte, Paja követte, Frici volt az utolsó. Kalóz néhány hónap múlva eltűnt, két év múlva kaptak tőle először levelet a házban lakók. Most Ausztráliában fogorvos. A hetvenes években képet is küldött: szeplős, vöröses hajú asszony támaszkodik egy autónak, mögötte lapos tetejű ház, egy kisfiú — a fiuk — póni- lovat vezet a füvön. Pár évvel ezelőtt hazalátogatott, váratlanul jött: átvágott az akkor mindig kikoptatott füvű téren, ahol azon az őszön halottaikat kapartak el, ideiglenesen és sietősen, s ahol azóta gyerekjátsz óteret alakítottak ki. . mértani rendben szeldeső utakkal. A házban már csak két idősebb családot talált a régiek közül, a többiek elköltöztek, meghaltak. — Nem tudtam, hogy itthon van — mondja a kopaszodó. — Én is utólag tudtam meg, akkor éppen vidéki színháznál voltam, hónapok múlva hallottam valakitől, hogy itt járt. Ünnepelni jöttek mindketten, a szakállas kollégáját, aki művészeti díjas lett. Az elmúlt tizenöt évben ő a legfiatalabb, aki ezt a díjat megkapta. — Emlékszel? — a kopaszodó elréved. — Fél év múlva milyen márkák jöttek, Rodope, meg miegymás ... — Bulgár tabak — bólint a szakállas. — Édeskés volt, illatosított. Akkor inkább a csikkdohány í 11 Te tulajdonképpen miért vagy itt? — Forgatunk a díjasokról. Rövid nyilatkozat, miegymás ... — Hát te vagy az az operatőr a Krónikában? A kopaszodó bólint. — Egy konyakot a találkozásra? — és a szakállas leemel két tömör falú kupicát az elhaladó pincér tálcáiéról. összevillan a szemük, felhajtják. sem mondana az, hogy Rodope vagy csikkdohány — néz az asztaltársaság közepén harsányan mesélő kitüntetett felé a szakállas. — Legfeljebb a Fecskét ismeri, vagy inkább a márkás külföldieket — teszi hozzá a kopaszodó. — Tudod — és a szakállas Marlborója felparázslik — két éve, amikor a Madárijesztőben játszottam, én is szerepeltem a kitüntetettek listáján. Aztán egy héttel a kiosztás előtt valaki kihúzta a nevemet, mert kellett másnak a díj. A következő évben, amikor jó, ha egymondatos szerepem volt a színháznál, valakinek eszébe jutottam, s vigaszul — nívódíjat kaptam. Röhej. A kopasz most jöhetne a nagyjátékfilmmel. amit még az évfolyamtárs-rendezővel kezdtek el forgatni. A kész munka évekig dobozba került. S, egy bemutatott film, négy évvel az elkészülte után, olyan, mint egy lejárt szavatosságú konzerv. A rendező később kiment Párizsba — pontosabban nem jött haza. öt meg hívta a tévé, s mivel akkor már évek óta csak a fizetését vette fel a filmgyárban, átment. Nemsokára a városvetélkedő-sorozat közben egyszer csak infarktust kapott. Nem olyan súlyosat, inkább jelzésszámba menőt. — Emlékszel? — és a kopaszodó int a pincérnek. — Mennyire őrültünk az első valódi csokoládénak, valamilyen segélyszállítmányból kaptuk, még a harcok alatt. Vagy a vége felé? Megállt a sarkon az a külföldi rendszámú autó, s a sofőr melletti ürge egy marékkai kiszórt az ablakon. Majdnem összeverekedtünk. Kalóz elvetődött, így neki kettő jutott. — Az egyiket nekem adta — mondja a szakállas. — Látom, Marlborót szívsz — mondja a kopaszodó. — Csak ilyenkor, egyébként Százévest. Ezt szoktam meg. De, én már annak is örültem, amikor bejöttek a füstszűrösök, már az is csaknem kicsapongásnak számított. Mondd, te soha nem dohányoztál? — De igen- csakhogy volt egy- infarktusom, és azóta ... — Értem — a szakállas a szőrzetét húzogatja, úgy mondja: — Azért néha találkozhatnánk ... — Ahogy mondod — és tudja, a szakállas sem gondolja komolyan, hiszen minek előhozakodni régi, jelentéktelen dolgokkal. Az ünnepelt odalép hozzájuk. — Kösz, Ferikém, hogy eljöttél, rendes tőled — és odakoccantja a pezsgőspohara talpát a szakállas kupicájához. — Ez csak természetes — mondja a szakállas fakó hangon. — A barátod? — néz az operatőrre az ifjú titán. — Szintén zenész? — nevet fel mesterkélten. — Egy házban, laktunk — mondja a szakállas. — Azért jó mulatást — mondja a kitüntetett. — Mi dolgozunk — nyomja meg a szót a kopaszodó. — Ahogv megállaDodtunk, az ünneplés után forgatunk. — Á. persze, ne haragudj, de ebben a kavargásban az ember már az ismerőst se veszi észre — és a kitüntetett szélesen mosolyog, aztán átkarol egy melltartó nélküli lányt és elvonul. — Te. ennél ml már le vagyunk írva — mondja p kopaszodó. — Vagy eleve a futottak még csoportba kerültünk — és megszívja a cigarettáját. — Mi még örültünk annak, amit ő csak elfogadott, mint természetest. — Te, nekem az öregem mondott ilyeneket, amikor este csatakosan hazatértem a csavargásokból — mondja a szakállas. — Hogy mi hasznosat csináltam aznap, mindig ezt kérdezte — és a szakállas megsimogatja a bo- zontját. — Kiröhögtem. Nem szemben, hanem lent a téren, amikor a többieknek utánoztam a hanghordozását. A szakállas bőrtokot vesz elő, abból egy Marlborót. — Amikor vidéken voltam színész — folytatja —, egyszer táviratot kaptam, hogy az öreg a János kórházban fekszik. Műtét után volt, ültem az ágya mellett, ő meg úgy szorította a kezemet, ahogy én szoktam neki kissrác koromban, ha vasárnaponként sétálni vitt. Majdnem elbőgtem magam. Fél é\/ múlva meghalt. A szakállas a hamutálca szélén leüti a cigaretta végét. — Az enyémek szerencsére még élnek — mondja a kopaszodó .— Persze, lehet. ez az egész, rosszkedv csak irigység. A Marlboró vége felparázslik. — Koravénség. Hány éves is lehetett ez — bök a szakállas a kitüntetett felé. — A buli vége fe'é? — Talán bölcsőd és — mondja a kooaszodó. — Nem húzza a múlt... A szaká’las elvigvorodik. — Te. Paja — és oldalról vállba taszítja a kopaszodót —. le vagvunk mi... nagy ívben. Emlékszel, a Kalóz milyen béna volt a focihoz. A kapuban viszont kivédte a szeinünket... A kopaszodó bámul. — Nem érted, mi? — Nem. — Hát idefigyelj, nem tudom, te mi vagy, gátfutó vagy mi- de én nem vagyok az. Tnkább. mondjuk, súlylökő. Tapogatom a súlygolyót, próbálgatom a lendületet, hogy aztán ne csak az erőmet. hanem a dühömet is beleadhassam a lökésbe. Hogy elhajítsam a sok gátlást, nyűgöt is. Nem érted? — Nem. — Amire emlékezni tudunk,' az lehet jó Is. Én a Kalózt is sz-ámon tartom, mintha egy láthatatlan damil nyúlna át az óceánon Fzt most éreztem igazán, amikor említetted a nevét. Hogy nem szakadt el az a fonál. — Lehet, de én már, úgy látszik, feladtam — mondja a kopaszodó. A szakállas maga elé bámul:-é- Én tulajdonképpen abból élek^ amit ott. a gangon láttam. Dönci bácsi. az öregember, aki minden reggel felseperte a betonudvart, akkor jutott eszembe, amikor abban a tévéfilmben az öreg csavargót kellett alakítanom. Még a kikapós Hornyákné is előjött- amikor azt a homokost kellett eljátszanom a Rózsa és kökörcsinben. — Hát tény — és a kopaszodó arcán meglazulnak a ráncok —, hogy a filmünkben azokat a szűrt fényeket én is lépcsőházi tört ablakú csapóajtó fényjátékai alapján találtam ki. A klub sötétítőfüggönyének résén alkonyi fény vetül a cigarettafüstös, gomolygó terembe. A szakállas arca rejtelmes ködökben, a kopaszodó verítéktől csatakos. „Cím: Néhai csikkszedők, ha találkoznak” — gondolja. — „Csapó, ennyi!” — Ennek ugyan semmit Harafkó László: Csikkszedők Tájak, korok, múzeumok — felnőtteknek, diákoknak Bak Imre festménye Wilfried Skreiner professzor a Neue Galerie igazgatója válogatta az anyagot a Műcsarnok munkatársainak, Hegyi Lóránd és Bakos Katalin művészettörténészek segítségével. A grazi múzeum és a Műcsarnok között másfél éves együttműködés alakult ki. A magyar festészeti kiállításért cserében a tavaszi fesztivál idején osztrák művészek tárlatát rendezi Budapesten a Neue Galerie. Az osztrák professzor a 60- as évektől figyelemmel kíséri a magyar festészet fejlődését, alakulását, s megallavannak különbözőségek és hasonlóságok. De a más-más indíttatású alkotók mégis közös szellemiségű, magyar művészetet hoztak létre. B művészek munkáival a hazai közönség először 1968— 69-ben — amikor a hivatalos galériák elzárkóztak szerepeltetésük elől — az Iparterv kiállításán találkozhatott. Később a Fészek galériában, majd az Ernst Múzeumban. A grazi bemutatkozás után most a Műcsarnok három középső termét kapták meg K. M. Hogy a múlt legjava értékeinek gyűjtésével-felidézésé- vel foglalkozó mozgalomhoz alkalmazzuk stílusunkat: adatik tudtára mindenkinek, akit illet, hoigy a Tájak, korok, múzeumok mozgalma egyesületi formára tért át. Még pontosabban: 1985. június 15- én megtartották a TKM-egye- sület első közgyűlését, majd a minisztériumi — talán példa nélkül állóan gyors — jóváhagyás után, július 1-én megkezdte működését az egyesület. Ha valaki netán legyintene a fentieket olvasva, mondván: még egy egyesülettel több, ezzel csak a bürokrácia növekszik — sietünk megnyugtatni. A TKM-egyesület élén társadalmi vezetőség áll, hivatali apparátusa pedig ugyanaz a néhány személy, aki eddig is intézte a mind terebélyesebbé vált mozgalom ügyeit. S idetartozik az is: nem tudná, hogy a mozgalom résztvevőinek lelkesedése ragadt át az említett ügyintézőkre, avagy ők olyan lelkesek a kezdetektől fogva, hogy magukkal tudták ragadni a TKM-be jelentkezőket. Tény az. hogy szívvel-lélekkel teszik dolgukat, amire több tízezer tanút állíthatunk. Mert aki egyszer belekezdett ebbe a tömegtársasjátékba, innen, Budapestről, a Természettudományi Múzeum néhány szerény kis helyiségéből kaptakapja azóta is a biztatást, hogy folytassa. No meg nemcsak a biztatást. Nagyon sokan készítették el előbb inas-, majd legénymunkájukat, s a TKM-köz- pontból csakhamar megérkezett a bírálat: mi jó, mi különösen érdekes és újszerű, mi szorul még némi változtatásra, alaposabb kutatásra. Ezek a bírálatok senkinek sem vették el a kedvét a további játéktól. Sőt a játékos forma megtartása mellett egyre komolyabban vették és veszik a különböző szakterületek feldolgozását: Tököri Márta történész, a TKM egyik szervezője mondja, hogy az inas-, legény- és mesterfokozat megszerzése után is szinte beláthatatlan távlatai nyílnak az önművelésnek. Mindezen jottányit sem változtat az egyesületté alakulás. Továbbra is egymás után látnak napvilágot a TKM-kiskönyvtár kötetei, amelyekből eddig 225 jelent meg — a mozgalom (azazhogy most már egyesület) nevéhez méltóan tájakról: nemzeti parkokról, természetvédelmi területekről, barlangokról, arborétumokról. No meg természetesen korokról is, kezdve a XI. századnál, amelyet román stílusban épült templomok képviselnek, egészen a múlt századig (különböző épületek, várak és várromok- kastélyok, magán- és közcélokra szolgáló házak, népi építészeti emlékek, falumúzeumok). Itt már kapcsolódik a harmadik névadó, a múzeum, ám ide sok mindenféle gyűjtemény is tartozik, régészetiek és néprajziak éppúgy, mint képző- és iparművészetiek, szakma- és ipartörténetiek, valamint emlékhelyeik. Járják a résztvevők a számukra legvonzóbb helyeket, és közben egyre gyűjtik a tudnivalókat. Némelyikük annyira bedolgozza magát az általa választott szakterületbe, hogy a TKM-hez küldött „mestermunkája”. beillenék tudományos disszertációnak is. Először mindenki „inasként” kezdi, s igen sok helyet kell felkeresnie, jelentékeny tudásra szert tennie, mire megkapja a „segédlevelet”. Hát még a mesteri fokozatot! Ám, aki megszerezte vagy csak közeledik a mesteri címhez — akár meg is esküszik rá- hogy jók ezek a magas követelmények. Így viszont van már olyan í „TKM-mester”, aki feltérképezte Budapest legöregebb fáit. s nem annak örül legjobban, hogy ezzel elnyerte a „mesteri” címet, hanem annak, hogy a TKM-központ átadta a dolgozatot a főváros illetékeseinek azzal a javaslattal, hogy nyilvánítsák védetté ezeket a famatuzsálemeket. Egy másik újdonsült „mester”, egy kis falut fedezett fel, olyan néprajzi anyagot nyűjtve ' össze ott- ami addig a szakemberek előtt is ismeretlen volt. Évtizedekre megvan az utánpótlás is: a TKM ifjúsági változata a „Hazai tájakon, vándorkönyvvel a tarisznyában”. Ha van gond, az a publikálás nehézsége. Számos dolgozat megérett arra. hogy valóban közkinccsé tegyék, s ez ma főleg anyagi akadályokba ütközik. Talán hoz ebben némi változást az egyesületté alakulás, noha, a minimális tagdíjakból aligha várható minden költséget busásan fedező bevétel. De ezt már a jövő mutatja meg. A TKM-tagok optimisták. Játékos-hasznos mozgalmuknak ez az indítórugója. Várkonyi Endre | NÓGRÁD h 1986. január 11.. szombat 9
