Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

I Ex ’85! Ismét eltelt egy év, új eszten­dő küszöbéhez érkeztünk. Búcsúztatjuk a régit, készülődünk az előttünk állóra. Evé­sek, ivások, az ilyenkor szokásos nagy fogadkozások, hogy „ezentúl nem, iszom, nem dohányzom, uram bocsá’ nem fut kö­rözöm nők után..." És természetesen ko­moly remények is. Olyanok, amelyek megvalósulása eddigi életünket szebbé, tartalmasabbá teszik. Körkérdésünkben megszólaltattunk néhány embert, hogy megtudjuk, milyen terveket szőnek a jövő esztendőre, hogy kifaggassuk őket vá­gyaikról. TanácstalanulC?) a tanácsnál Főiskolai tanulmányai be­fejeztével 1985-ben került a Bátonyterenyei Városi Jogú Nagyközségi Tanács állomá­nyába Vitkóczi Márta, gyám­ügyi előadó. Mosolyogva hall­gatja a hozzáintézett kérdést, majd — meglepetéséből fel­ocsúdva — határozottan vá­laszol: — Mivel még csak az első lépéseket teszem a tanácsi munkában, 1986 mindenkép­pen a tanulás éve lesz. Sze­retném megszerezni a szak­mai 'felkészültséghez elenged­hetetlen tapasztalatokat, ki­egészítve az iskolában kapott elméleti anyagot. — Jövőre esedékes az új családjogi törvény életbe lé­pése, ez a munkáját közvet­lenül is érinti. — Ettől azt várom, hogy könnyít az ügyintézés bürok­ratizmusán, emberközpontúbb jogszabályokat alkalmaz és segítségével közvetlenebb kapcsolatot alakíthatunk ki ügyfeleinkkel. Ha ehhez a tárgyi feltételek is meglesz­nek — gondolok a nem éppen rózsás fűtésre —, akikor azt hiszem nem „panaszévként” fogjuk elkönyvelni ’86-ot. — Vár e változást a ma­gánéletében? — Feltétlenül! Remélem a horoszkópom kedvező fordu­latot jelez az új esztendőben, bár még nem olvastam, mit jósolnak a szűz jegyében szü­letetteknek. .. Talán egy új kapcsolat. .. — Mi a kedvenc időtöltése? — Az olvasáson és kötésen túl imádok autót vezetni. S ha már a kívánságoknál tar­tunk, ezzel kapcsolatban is van egy. A mostani Ladám kissé lerongyolódott, szeret­nék egy újat. Vagyis, hogy ezt remélem az új évben. Ja, és még valami! Szeret­nék azzal dicsekedni baráta­imnak, hogy ezt a gépet a jö­vő évi spórolás eredménye­ként sikerült megvásárol­nom. .., természetesen saját fizuból! Az orvos numizmata — Ez az időszak nem ked­vez az ábrándoknak és még­is! Ábrándok nélkül nem le­het élni. Így fogalmaz dr. Kovács Bertalan a pásztói kórház igazgatója és azt is hozzáte­szi; — Soha ne legyen rósz- szabb a helyzet, mint eddig volt. S ezt vonatkoztatom az egészségügyi helyzetre, de a város fejlődésére is. Tudni kell, hogy dr. Ko­váén Bertalan az igazgatói tisztje mellett egyben a Pász­tói Városi Tanács elnökhe­lyettese is. — Hogy fér össze a két beosztás?' — Nemhogy összefér, de jól kiegészíti egymást. Ha az ember benne van a nagy vérkeringésben, az egyes részterületeknek is több min­dent tud kicsikarni. — Éspedig? — Városunk fejlesztéséhez szorosan kapcsolódik a kór­ház felújítása, modernizálása. Azt szeretném, ha jövőre be­fejeződne a rekonstrukció el­ső lépcsője. S aztán a töb­bi. .. No látja, ez már az áb­rándok közé tartozik. A FRONT­MESTER Csaknem három évtizede járja a bányát. Először Szo­rospatak, aztán most Tiri- bes. Szigorúbb követelmé­nyekkel, rosszabb főteviszo- nyokkal. De jó kollektívával. Mert a kilencvenfős Szécsényi brigád híres ám a bányász­körökben. Mutatja ezt a tíz­szer elnyert aranykoszorú, a Vállalat kiváló brigádja cím. Ezek ismeretében mit kíván a jövő esztendőtől Kiss An­tal frontmester? — Mindenekelőtt több sza­bad időt, mert ez évben min­dig dolgoztunk, még szom­bat. vasárnap is. Havonta a harminc műszak felé tartot­tunk. Mit kívánok még? Jobb gépeket, modernebb techni­kát, mert a jelenlegi gépeink nullára értékelődtek. Szép dolog a bánvászikodás, ha va­laki megszerette. Mégis kevés az utánpótlás. Ezért szeret­ném. ha a jövőben több fia­tal jelentkezne hozzánk. — És azt nem kérdezi meg, hogy mit nem szeretnék? — fordul hozzám nevetve Kiss Antal. _ 7 — Színes tévét, azt nem. Jó nekem a fekete-fehér is. Amúgy mindenünk megvan, a salgótarjáni csillagházban lakom a feleségemmel meg két felnőtt gyerekemmel. A munkahelyen megbecsülnek, a családi életem békés. De azért van még egy kívánsá­gom. Jó lenne már jövőre kettős lakodalmat rendezni.. A lányomnak is, meg a fiam­nak is. Sajnos egyelőre nincs ilyen hajlandóságuk... A címzett; Ifíncze Ferenc Kedves Feri bátyám! Engedje meg. hogy azt a néhány gondolatot, amelyet e levélben próbálok megfogal­mazni, közreadjam az embe­reknek, lapunk olvasóinak is. Teszem mindezt azért, mert a maga lénye, vitalitása szá­momra csoda. És okulásul szolgálhat másoknak is. öregség, magányérzet, üres­ségbe hulló napok? Mennyi­en panaszkodnak erre! Sok idős ember úgy érzi, felesle­gessé vált a világ, a környe­zete számára. Kívülről vár­ják. kapják a segítséget, s talán eszükbe sem jut, hogy önnön magukon is tudnának segíteni. Kedves Feri bátyám! Jól emlékszem a néhány eszten­dővel ezelőtti első találkozá­sunkra. Ugy-e maga sem fe­lejtette el? Sokan toporogtak Budapesten a Szovjet Kultúra -és Tudomány Házának öltöző­jében. Fellépésre készülődtek. Nekem azonnal szembeötiött egy idős bácsi, csizmába gyúrt bőgatyás, legényesen fe­hér inges. tréfaontó. oozsgás arcú. Maga volt az. Feri bá­tyám. Amikor megtudta, hogy földiek vagyunk réges_régi is­merősként ragadott karon és huncutul kacsintva előkapta a tarisznyából a kis bütyköst. „Ezt húzza meg kedves! Fi­nom hazai, rimóci pálinka!”. Meghúztuk mindketten. Az­tán maga kiállt a színpadra és elkápráztatta a közönséget. Először tangóharmonika-szó- val. aztán az ugrós-rooogós tánccal. Ügy forgatta, pörget­te a lányának is beillő me­nyecske partnerét, hogy an­nak sokszoknyája fellibbent a nyakáig. A búcsúzáskor azt mondta, jöjjön el hozzánk Rimócra, látogasson meg! Lesz még akkor is abból a jóféle Ró­kából. Tudja bátyám, nem az itó- ka. sokkal inkább a kíváncsi­ság hajtott a minap Rimóc­ra, megvan-e még Vincze Fe­ri bátyám? Megőrizte-e a ré­gi jó kedélyét, huncut tréfás beszédét? Hány esztendő telt el eme újabb találkozásig? Talán öt is meglehet. És ugyanazt a Feri bácsit találtam immá­ron hetvennyolc esztendősen, ’ mint ott a nagy fővárosban. Elmesélte: nehéz sorsa volt, zsellérkedett, nyomorgott, de a jó kedélye soha nem hagy­ta el. Amikor Rimócon meg­alakult a dalkör, azonnál be­lépett. Hej, de régen is volt már! Azóta is tagja az együt­tesnek, bejárta az országot, a sok-sok elismeréshez, dicsé­rethez bizony hozzájárult a maga tangóharmonikázása, bokázós, friss tánca. Amikor azt kérdeztem, hát az egészséggel hogy van? Tré­fásan csak annyit mondott; amíg a jó kedve el nem hagyja, addig az egészséggel sincs baj. Bizony meglepődtem, ami­kor megtudtam, a feleségével több mint ötven esztendőt éltek le eddig, s szeretne még vagy tíz-húsz évet rátoldani. Kedves Feri bátyám! Most is jólesett hallani az énekét, a régi idők zenéjét, a tarka- cifra anekdotáikat. És jól­esett meghúzni a kis büty­köst Jólesett koccintani ma­gával és látni azt. hogy az ember, ha megtalálja a neki legkedvesebb foglalatosságot, kortalan marad. Mert 18 esz­tendő ide vagv oda, Feri bá­tyám szíve még ma is húsz­éves. Kívánom, hogy még sokáig így legyen! Kiss Mária Külföldön járva Nagy fiókban kis fiók, a „gézázás" és egyebek Különc emberek itthon is vannak, furcsa esetekkel is találkozik az ember. Mégis, valljuk meg: más az, ha kül­földön fordul meg az utazó. A nap ugyanúgy süt, a szél ugyanúgy fúj. Na, de az em­berek. ..! Más nyelv, más szokások, más örömök. Sőt. Turistaútlevéllel sem ugyanazt látni, mint szolgá­latival. Más arcot mutat az üzleti világ, s másként fest a hétköznapi. Vajon mit ta­pasztalnak azok az emberek, akik vállalatuk képviseleté­ben szállnak az idegen ajkú partner rendelkezésére? ☆ Szikszai Pál, a salgótarjáni öblösüveggyár gravírozója. Mint szakmáját művészi fo­kon űző mester, megfordult Zürichben- Genfben, Bécsben. Nem tásrgyalni, nem üzletet kötni ment — gravírozni. — Brúnó Vergnani úrral, a svájci Jelmoli áruházváros kereskedelmi igazgatójával itthon, a gravírozó műhely­ben ismerkedtem meg — me­séli. — Pontban a műhelyünk fölött van a tárgyalószoba, onnan kísértette le magát hoz­zánk. Nézte, hogy dolgozunk, aztán megkérdezte: hát egy. monogramot mennyi idő alatt vésne be ' egy kehelybe? Húsz másodperc — mondtam És egy bámészkodó tömeg előtt? Ugyanannyi. Elég abból , annyi, hogy Vergnani úr repülőjegyet kül­dött, hotelszobát foglaltatott, s azóta rendszeresen a Jel- rooliban gravíroz évi néhány hetet Szikszai Pál. Tömeg­ben, amit a mammutáruház kereskedelmi igazgatója Ígért, nincs hiány. Svájcban nem is­merik a gravírozást, a salgó­tarjáni mester nyíltszíni pro­dukciója igazi attrakció. S mint ilyen, jótékony forga­lomnövelő. Herr Vergnani tudja, mit miért csinál... Hogy mit gravíroz odakinn Szikszai Pál? Kutyabőrről családi címert, pezsgővel teli üveg falára újévi üdvözletét, pohárkészletekben klubok cí­merét, nevet, monogramot, sőt, óraüvegbe virágot. Hogy attól a számlapot nem látpi? Annál jobb! Húsz frank bor­ravalót adott a kuncsaft azért, mert a mester hajlan­dó volt használhatatlanná tenni az óráját. — Genfben éppen zártam, a holmim becsomagolva várt a hotelben, amikor megje­lent egy snájdig úr francia feleségével; Közölte, hogy a lánya most megy férjhez. Kilencféle pohárból fajtán­ként harminchat darabos készletből akarja kinálni a násznépet. Hamar a címert mind a háromszázhuszonnégy pohárba! Csakhogy nekem erre már sem időm nem volt, sem erőm. Talán jövőre — ajánlottam bizonytalanul. Rendben — így az elegáns úr, s a rákövetkező évben való­ban megjelent. Mind a há­romszázhuszonnégy pohará­val. Bécsben pedig azt tanulta meg, hogyan maradhat az ember százötven shillingért éhes. Csak annyi kell a mu­tatványhoz, hogy a fáradt vándor — zsebében az elta­karékoskodott reggelirevaló- val is — betérjen egy szolid­nak tetsző, ám eredeti indiai vendéglőbe. A séf diszting- vált hindu, hogy annál hin- dubb már aligha lehetne. SniccI — szólt Szikszai, mi­velhogy akkortájt német tu­dásából mindössze ennyire futotta, s úgy vélte, egy sze­let húsra olyan nagyon még egy indiai vendéglőben sem lehet ráfizetni. A séf, aki annyira hindu volt, bólintott és hozta a sniccl-t. Hús volt, annyi szent. Csakhogy arról nem volt szó, hogy a jobb sorsra érdemes szeletet egy kékes- zöldes-sárgás. elementáris erővel bűzlő szósszal öntik nyakon! — Én az odaikinn ritkaság­számba menő tudásommal csá­szár lehettem volna — álla­pítja meg minden hencegés nélkül a puszta realitásokra alapozva Szikszai Pál. — Hívtak, marasztaltak több­ször is. Kintiek, odaszakadt magyarok. Mindig azt vála­szoltam rá: az én útlevelem olyan, amivel haza is lehet jönni! ☆ Kollár Péter, a Salgótarjá­ni Kohászati Üzemek keres­kedelmi főosztályvezetője Párizsban jártában összejött egy olyan üzletemberrel, aki­nek a dirigálásával a cég Franciaország csaknem felét lát.j^ el a legkülönfélébb iparcikkekkel. Monsieur Bou- gdt tudomást szerzett arról, hogy a tarjáni gyár szöget akar a francia piacra dobni. Szöget? Az jó. De milyen csomagolásban ? Hát olyan rekeszes dobozban, melynek minden egyes „fiókjában” más-más fajta szög van. — Az jó — bólintott, rá Bougit úr, aki se nem me­nedzser, se nem ügynök, ha­nem amolyan egyszemélyes vállalat. — És mi történik, ha az egyik rekeszből kifogy a szög? Vegyen talán a vásárló egy újabbj egész dobozzal? Legyen az1 osztott doboz olyan, amelynek minden egyes mélyedésében külön kis dobozka tartja a szöget! Hogy pótolni lehessen, ami gyor­sabban fogy! Hát így fest az, amikor a vásárlóért valóban versenyez­ni kell. Amikor az eladó nemcsak az áru használható­ságára gondol, hanem olyan aprócska szempontokra is, ami nem fontos a gyártó­nak, nem fontos a keres­kedőnek, de az a vevőnek! Ugyanez a 'Bougit úr, meg­szemlélve az SKÜ stilizált „S”-betús emblémáját, alatta a Made in Hungary felirat­tal, így szólt. — Akármelyik francia azt gondolná, hogy Magyarország jele az „S”. Jó ez vajon önöknek? Nem, valóban nem egészen ezt akarjuk — gondolták Kollár Péterék, s javasolták is rögvest, nyomtassák oda inkább a gyár nevét. — SKÜ? — szörnyűi ködött az egyszemélyes vállalat. — Gondolják, hogy akad egyet­len ember széles nagy frank­honban, aki ezt ki tudja mondani ?! — Legyen akkor Salgó — így a tarjániak. — Na, látják — terült el az elégedett mosoly Monsieur Bougit ábrázatján. — Szajgo. Ennek dallama van. Ez mu­zsikál. Szeretni fogják a vevők. Hogy ez apróság? A mi szemünkben bizony az. Csak­hogy ezek a semmiségek is kellettek ahhoz, hogy abban az országban, ahol 1985 má­jusáig évi 0 (azaz nulla) ton­na szeg kelt el a tarjániak termékéből, májustól decem­berig több mint ezer tonna lelt gazdára. Ezzel az SKÜ szögexportjának immár 65 százaléka francia, s ez az arány már csak több lehet. Arra viszont Damaszkusz- ban jött rá Kollár Péter, mit is tesz a „gézázás”. — Leszálltunk a gépről, köszöntött a damaszkuszi kül- keres, s mindjárt oda is szólt valakinek: — Na, Géza, mi­után ilyen szépen együtt va­gyunk, indulhatunk is! — Géza? Te, ez magyar? — fordult hozzá Kollár. — Fenéket. De egyet ta­nulj meg. Ha idegent látsz, nem hebeghetsz-haboghatsz, nem mutogathatsz világba. Meg kell szólítani! S, ha már nem tudod, hogy hívják, miért ne lehetne Géza? Kollár Péternek leesett az álla, de a „gézázás” hatalmas igazságára csak később, saját tapasztalatai nyomén jött rá. Igenis, mindenkit meg kell szólítani, enélkül nincs ma­gabiztosság, nincs otthonos­ság. Nincs az a talajérzet az ember lába alatt. amellyel például otthon odaszól az asszonynak: — Anyukám, add már le a sót, kell a rántottára! Szendi Márta 4 NÓGRÁD - ,1985. december 31., kedd T~ jL MIT VÁR ÖN AZ ŰJ ESZTENDŐTŐL? — Kikapcsolódás, kedvenc időtöltés? — Numizmata vagyok. Gyűj­töm a régi érmeket, pénze­ket. Kívánom, hogy ne drá­guljon tovább a piac, kívá­nom, hogy gazdagíthassam a gyűjteményemet. Ja és még valami. Álljunk meg az érmek nagyságrendjével! — Ez mit jelent? — Mondjuk azt, hogy egye­lőre ne kerüljön piacra a pa­pír ötezer forintos...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom