Nógrád, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

A faajtó ki-be csapódott asszerint, hogy a moz­donyvezető hirtelen fé­kezett-e vagy éppen szabad futást engedett a kicsiny gő­zösnek. A vonat gyakran megállt, de ilyenkor az itte­niek nem szálltak ebbe a kocsiba. Messziről látták, hogy a kéménye nem füstöl, akkor pedig fagyoskodhat- nak egész úton. Az idegen — ott ült méternyire a nyitott ajtótól — ezt fölszálltakor talán nem vette észre, de az is lehet, hogy nem törődött a meleggel, s csak egyedül akart üldögélni. A hideg végigszán- kázott az arcán, be a nyitott kabát alá. Mintha élvezte volna, mert nem húzta ma­gán összébb. Néha szívott egvet az orrán. Odakint a havas szántó­földeken fagyos szél táncol­tatta a porhót, ameddig a szem ellátott. Fekete, csupasz fák álldogáltak csoportban, távoli tanyák füstje gurult csomókban a síkon. A nagy hideg és a szikrázó napfény késélessé tette a keskeny sín­párt körülölelő vidéket. Az idegen cigarettára gyúj­tott. tenyerével védte a vé­kony lángot a be-betöró szél elől, aztán hátradőlt, szoro­sabbra fogta a kabátot, és latos ügyességgel áttornázta magát egyik kocsiból a má­sikba. nem törődve a lép­csőkre fagyott jéggel. — Mért nem megy át a fű­tött kocsikba? — kérdezte meglepetten. — Itt megfagy. Tudja, rossz a kályha, a rossebb tudja, mi baja, teg­nap még az ablak is izzadt tőle. Az ajtót is a fene eszi. A vonatnak menni kell, így van ez, nincs idő a javítás­ra Az idegen nem felelt, csak elővette a jegyet, nyújtotta. A kalauz a bőrtáska széles fe­delére tette. — A többi kocsi meleg ám! Most raktam meg a kály­hákat. Vastag, kék posztókabátja fölső gombját nyitva hagyta, látni engedte foszlott nyakú, tiszta ingét. — Jó napot! — mondta színtelen hangon az idegen. — Jó napot- Csak azért mondom, mert én itt megfagy­nék, uram — nyújtotta a ki­lyukasztott jegyet a kalauz. — Nem fázom. Különben is, hamarosan leszállók. — Vagy úgy. Az Idegen addig mozdulat­lan arcán átsuhant egy fel­hő. Ha a kalauz barátságos kék szeme ott pásztázott vol­na a vele egyidősnek látszó, negyvenes férfin, talán ész­reveszi. így aztán csak foly­tatta rendületlenül: — Nem hittem volna, hogy így van. Elmennek egymás után. Hiszi, nem hiszi, apám és anyám, isten nyugosztalja őket, két hét alatt költöztek ki az akácosba tavaly. Nem azt mondom én, hogy nem számítottunk rá. hát beteg volt a szíve egyiknek is, má­siknak is. Mégis. Amíg csak az ember körül ólálkodik a halál, addig nem figyel rá Amikor aztán az ajtón ko­pogtat... De mit tehetünk? Most már a mi nyakunkon a kis föld, meg a jószágok. Két fiam van, muszáj csinál­ni. Kevés a pénz, az élet meg drága. Az a tavalyi eszten­dő...! Mennyi baj, bánat. Úgy fogyott a család, mint a háborúban. De hát élünk. No, talán az idei évben nagyobb szerencsénk lesz. Az idegen hallgatott, s amíg az indulat nélküli szavak körbezsongták, egyszerre szé­gyellni kezdte magát. Ez az ember itt tíznek elegendő bá­natról beszél úgy, mintha egy könyvet olvasna föl. ö meg — . 1 .utána az iskola dűlő, az állami gazdaság, azután pedig Bakóháza — folytatta váratlanul az idegen. — Honnan tudja ilyen jól? — húzta föl sűrű szemöldökét a kalauz. — Hát ismeri a vi­déket? Idevalósi? Az idegen gondolkozott a feleleten. Ide való volna? Ez a nyárfasor ismerős, ismerő­sebb, mint a lakótelepi lakás zugai, ahol évtizedek óta él. A nyárfasor mögött nem messze a Kisér, ahol azt a tömérdek törpeharcsát fogták kassal. Tóth Feri ujját Imre bácsi, az öreg lelkész vágta föl, amikor két napra rá ugyancsak vörösre dagadt egy harcsabajusz döfése után. Mikor is volt mindez? A Kisér hízott jegén szánkázik a fagyos szél. S ahogy ez a játékvonat távolodik a vá­rostól, ahogy rendíthetetlenül pöfög befelé a pusztába, tá­volodik, és mégis minden kö­zelebb kerül. Idevalósi? A kalauz várta a választ. Látszott, kutat az emlékeze­tében. Ismeri ezt a ritkuló hajú idegen embert? Nem ta­lált fogódzót a szeme körüli ráncokban, a barna szemek­ben, az ápolt kezekben. Igen, idevalósinak kéne lennem — bólintott szótlanul az idegen, és a kalauz elfogad­ta a néma választ. Hortobágyi Zoltán: HAZAFELÉ kifújta a füstöt. A hamut a padlóra verte, a dermedt ola­jon megült a szürke kupac addig, amíg a szél bele nem kapaszkodott. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon jár- tatta a szemét, még a nyakát is nyújtogatta, hadakozva a lehetetlennel, hogy mindent egyszerre lásson. Amint a következő falu el­ső házai föltűntek az ablak­keretben, bólintott. Az állo­más sárgára meszelt, vedlett kis épület volt, előtte félláb­szárig érő hó födte a virág­ágyásokat. Szemben, a túlol­dalon már gyülekeztek a kocsma előtt a szomjasabb utasok. Az idegen is leszállt, de kezét nem vette elő a kabát zsebéből, csupán a fe­jét rázta meg. Belépett a kocsmába, köszönt. Halkan, csak úgy magának. Senki sem fogadta. Néhányan végigmér­ték, megvallatták a ruháját, cipőjét. Látta az óvatos sze­meken, tudják: idegen. Nem voit ezekben a szinte észre­vehetetlen, suhanó pillantá­sokban semmi bántó, az ide­gen mégis tanácstalanul állt néhány pillanatig az ajtóban. A kocsmáros olyan volt, mint a többi. Fehér köpeny, sze­mélytelen arc, érdektelen hang. Biztos kézzel tette az új vendég elé a nedves alu­míniumlemezre a megtöltött pálinkáspoharat. Az idegen fölhajtotta, s megint a pohár­ra bökött. A pálinka, a ciga­rettafüst, az öreg vaskályha bűze kaparta a torkát, köh- hentett. Már senki sem figyelt rá. Néhányan lustán ballag­tak vissza a vonathoz, a pad­lón füstölgő cigarettacsikkek maradtak utánuk az apró hó­tócsák között. Fizetett. Pár lépést kellett csak gyalogolnia a főutca sar­káig, ahonnan végignézett a meztelen akácok során. A havat szétszabdalták a lovas kocsik gumikerekei, néhol szánkók széles nyoma. Maga elé képzelte a bakon ülő, fe­kete posztókabátos férfit, de­rekára. lábára tekert szürke lópokrócban. A főutcán nem mozdult semmi, most a szél sem kavarta a havat. A hi­degtől hajtva föllépett a vo­natra. és visszaült a helyére. Hiába csukta be. amint a kis mozdony meglódította a sze­relvényt. az aitó ismét kinvPt. s alvó kertek kerítésének rit­musa csatlakozott a kerekek csattogásához. A kalauz vá­ratlanul lépett be. az idegen item láthatta, amikor bámu­A kalauz leült a szemközti ülésre, fél arca fürdött a be­zuhogó napfényben. — Maga nem idevalósi. Ak­kor ismerném. Én minden­kit ismerek, tudja, kicsi a vonat, mint a tyúktojás, öt éve kértem vissza magam a vonalra, mégis csak az én vidékem. Valahogy úgy va­gyok vele, hogy errefelé még a rossz is jobb, mint idegen­ben. Maga nem így van vele, ha meg nem sértem? — Valahogy így — felelte az idegen. Nem nagyon figyelt a má­sikra, Inkább a pálinka útját követte, amint szinte csíkot vágott a nyelőcsövébe. A ka­lauz irdatlan zsebéből cukrot halászott elő, kínálta. — Nem élek vele — hárí­totta el az idegen —, köszö­nöm — mutatta föl a ciga­rettásdobozt. — Én meg azzal nem — nevetett a kalauz. — Árt. Könnyebben kap rákot az em­ber. Mondta a doktor úr is szombat este a kultúrházban. Telente ott szokott beszélni az egészségről, meg hogy mit egyék az öregebbje, ilyesmit. No hiszen. Ha én mindent be akarnék tartani, amit a dok­tor úr mond, tán levegőt se vennék. Szegény apósom is. Nem ivott, cigarettát se vett a szájába soha, mégse érte meg a hatvanat. A fene iga­zodik el ezeken a dolgokon. — Nem könnyű, ebben iga­za van. — Egyszer csak lefodult a székről, és már vége is volt. Annak a nyugodt embernek! Hangos szavát nem hallottam. Szívroham. Otthon persze nem volt senki. Az öreg Var­ga találta meg kihűlve, a ko­mája. Hajjaj... így van ez. Az Idegen figyelte az imént még mosolygós arc hirtelen szomorodását. — A nagyapám is elment utána gyorsan. Nagyon meg­értették egymást ketten, pe­dig húszon-egynéhány év dif­ferencia volt közöttük. Min­den évben apósom rimán- kodta be télire az öreget a tanyáról a faluba, mert a sző­lőt nem akarta odahagyni semmiképpen. Aztán tessék, az egyik november elején halt el, a másik a nagyapám, de­cember közép in ment utána. itt ül a hideg vonaton, mert hajnalban elindította egy ér­zés: látnia kell azt a falut, ami az emlékeiben él. Sötét­ben szaporázta a lépteit, ki a lakótelep egyforma házai kö­zül, maga mögött hagyva a mindennapos háborúcskákat, amik munkahelyén rendre ki­törtek, és általános, néha egy­oldalú békekötésekkel értek véget. — Csak panaezkodok Itt magának. Pedig nem nekem volt a legrosszabb sorom, mást is elért a baj. Ott van mindjárt példának okáért Varga Jóska esete — fogott egy új történetbe a kalauz, g amire megint osak alig fi­gyelt a vele szemben ülő fér­fi. — Hatéves volt csak a kis­fia. Amíg Jóska lebiciklizett a falu másik végire, megesett a baj. Gyufa. Mire hazaért már el is vitték a kicsit, s mire utolérte a kórházban, holtan találta. Nem tudták megmenteni, úgy összeégett az ártatlan­igen, mondta magában az idegen. Vajon valahol, vala­melyik vonaton beszél-e így rólam valaki? Egyáltalán. Tö­rődik-e a sorsommal ember úgy, ahogy ez a kalauz az apósával, Varga Jóskával. A kék posztókabátos már Ban­ga Kis Mária autóbalesetét magyarázta, vastag ujjai kö­zött forgatta a tányérsapkát, utána rögtön Homyák Pista dolga következett az elhullott malacokkal. — Az ám — derült föl megint a kalauz. — A mala­cok. Holnap hajnalban kelek, a szomszédba vagyok hivata­los. Vágnak. Böllér, amolyan igazi, alig akad. Aki van, azt nagyon becsüli a falu. Né­kem még apám tanította an­nak a sorát. És én, én mit tanultam tő­led, apám? — tört át a sza­vak sűrűjén az idegenben a keserűség. Már az arcodra sem emlékszem igazán. Meg­talállak? És ha megtalállak? Harminc év után mondha­tunk-e egymásnak valamit? Anyám is egyedül temettem el. Milyen bizonyos voltam néhány órája abban, hogy látni akarlak! Most meg... — No — koppant a kalauz hangja —, most jön Dózsa- puszta, majd Kísér... —■ Rég elmehetett innen, azért nem ismertem meg — kezdte, némi bocsánatkéréssel a hangjában. — Pedig korunk szerint, ahogy elnézem...? S ha itt maradnék? — ütöt­te föl magát a kérdés az idegenben. Megint, mint ak­kor régen. Tyúkok, kert zöld­séggel, szőlő a homokon, ho- rolő, muslincák felhője a cefréskád fölött. így február táján eperpálinkával fogad­nám a böllért. Ide kéne tar­tozni. — Máté Pál — emelkedett föl jobbját nyújtva a kalauz. — Az Idegen szórakozottan megszorította. Érezte mégis a repedezett bőr rovátkáit. — Simon. Bocsánat —■ bic­centett a posztókabátoe felé — Simon Ferenc. A kalauz arca elkomorult. — Én ismertem egy Simon Ferencet. Bakóházán a Kis­híd utcában lakott. Az idegen a két szikár mondat ellenségességére fi gyeit föl először, csak pilla natok múlva, ahogy a kérges tenyeret elengedte, akkor ér­tette meg azokat. — Ismerte? Lakott? — is mételte elvékonyodott hangon. — Olyan egyedül halt meg, mint az ujjam e! — mutatta ki a hüvelykjét. — Az a ma­ga Simon Ference? A bakó­házi? — s hogy az idegen­nem felelt, mondta tovább. — Annyi mocskot én még nem láttam, mint annak a házában. A párnát elitta a feje alól. Pedig micsoda keze volt! Mindenhez értett. 0 csinálta meg a fürdőszobán­kat. Csempét rakott, csövet szerelt, akár egy mester. Nem volt annak senkije. — Mikor? — kérdezte fakó hangon az idegen. — Három éve? Négy? Az asszony jobban tudná, ő vitt néki néha levest, amikor ágy nak esett... Szóval a magáé? — maradt a kérdés a levegő ben. Hallgattak. Csak a vonat kerekei csattogtak szüntelen. — Az apja? — Az. Volt. A kalauz szó nélkül föl­állt. Nem is köszönt. Még a szomszéd kocsi barátságos melegében is csó­válta a fejét. Az idegen mozdulatlanul ült. Szemét le nem vette a szemközti ülésen felejtett né­hány szem cukorróL Bámulta a zörgő celofánban ide-oda guruló kis golyócskákat. Mint­ha köze lenne hozzájuk. Alföldi Galéria Hódmezővásárhelyen Az Alföldi Galéria épülete Jelentős képzőművészeti eseményre, az Alföldi Galé­ria felavatására került sor Hódmezővásárhelyen, az idén ősszel­Néhány nappal a 32. vá­sárhelyi őszi tárlat megnyitá­sa előtt, ezzel a ténnyel szin­te történelmileg igazolódott a vásárhelyi tárlatoknak a ma­gyar művészetben hatást gya­koroló hivatása. „Az Alföldi Galéria — az őszi tárlat eddig érdeklődést keltő lété­nek is következménye. Mos­tantól muzeális értékű gyűj­temény dokumentálhatja az ide kötődő művészeti esemé­nyek mecénálását is felmuta­tó jelentőségét” — írta kata­lóguselőszavában Berecziky Loránd. A gazdag művészeti múlt és az élénk jelen képzőmű­vészeti élet sürgette, hozta létre Hódmezővásárhelyen e jeles képzőművészeti gyűj­teményt. Alföld! festészet, vásárhe­lyi iskola címszavak létjogo­sultsága — művészettörténeti tény. E festőiskola gazdag tárháza az egykori gimnázi­um kiállítóhellyé alakított emeletén tárul a látogatók elé. Egyelőre — az épület egy részét birtokolja csak a mú­zeum, s ezért a kezdetektől a felszabadulásig terjedő idő­szak alföldi festészetét mu­tatja be a kiállítás. Műveket, amelyeknek témája vagy ih- letője az Alföld, amelyeknek mestere születését vagy mű­ködését illetően alföldi. „Az a fajta piktúra —? ír­ja Pogány ö- Gábor —, ami ezen a tájon született, nem nyilvánítható pusztán föld­rajzi terméknek, a művészet- történeti fejlődésben topográ­fiájával aligha kaphatunk magyarázatot a vérmérsék­let, a kedély rokonságára. Közelebb kerülünk a válasz­hoz, ha a festői fogalmazás hasonlóságából indulunk ki, az éles fények és mély ár­nyékok alkalmazásából, a formák megvilágításának szélsőségeiből, a nemesveretű ábrázolás méltóságteljes drá- maiságából... Falusi témájú festményeink zöme kendőzet­len híradás volt parasztsá­gunk megoldatlan helyzeté­ről, Szolnok, Kecskemét, Szentes, Szeged, Vásárhely művészei mindenre kiterjedő tájékozottságot tanúsítottak városuk és a környék dolgai­ban. Nem hatolt ugyan va­lamennyiük pillantása oly mélyre, mint a legérzéke­nyebbeké. de még a felülete­sebbek is értették a föld só­haját, tapasztalták a vidéki lét mostohatságát. Viszont a legnagyobbak, az égigérők, Tornyai János, Koszta József, Rudnay Gyula jelképes ér- vénnvel jelenítették meg az alföldi tájat és népét, az egész magyarság végzetét és vágyait vetítették vászonra a helyi motívumokból, a múl­tat és a jövendőt kapcsolták össze működésükkel”. Gosztonyi Józsefnek, az el­ső vásárhelyi festőnek 1853­ból datált romantikus pa­raszti! gurákat ábrázoló képé­vel indít a kiállítás. Böhm Pál, Molnár József, Keleti Gusztáv tájképei villantják fel a múlt századi Alföjd- ábrázolásokat. Természetesen legnagyobb­részt az alföldi realisták mű­vei töltik meg a képtár ter­meit, Tornyaié, Rudnyaié, Kosztáé, Endre Béláé — akiknek törekvése az volt, mély, igazi és jellemző szin­tézisbe foglalni népünk vilá­gát. Akik jelképes érvénnyel jelenítették meg az alföldi tá­jat és népét. Tornyai János Juss-a, amelyen egyetlen le­pedő birtoklása miatt fe­szülnek az indulatok, a drá­mai látásmódú tájképek, a Gémeskút, a Vihar, a Bús magyar sors —, melyek, no­ha nincs rajtuk emberi alak, mégis, az élet árnyékos ol­dalán élő emberről szólnak. Jelentős művekkel vannak képviselve a szolnoki, a kecs­keméti művésztelep alkotói — Fényes Adolf, Zemplényi Tivadar, Szlányi Lajos, Aba- Novák Vilmos, Révész Béla, Iványi Grünwald Béla. Szob­rok, Medgyessy, Pásztor Já­nos, Rubletzky Géza, Kallós Ede munkái teszik változa­tossá a kiállítást. 180 műalkotást láthat a kö­zönség a most megnyitott ga­lériában. Köztük az Alföld- höz megannyi szállal kötődő Tóth Menyhért kamarakiáUí- tását is. — Eredetileg csak állandó kiállításban gondolkoztunk — mondja Dömötör János múzeumigazgató. — Később azonban a megyei társadalmi vezetés figyelemfelhívása alapján átértékeltük ezt a tervet, helyet biztosítottunk időszaki kiállításoknak is. Azt a célt szolgáltuk ezzel, hogy a helyben élők, így több­ször forduljanak meg a ga­lériában. és hogy ez által az idegenforgalmi kínálatot is színesítsük. Az első időszaki kiállítás a Szeged-Alsóta- nyán (Mórahalom) született, Bács megyei Miskén élt Tóth Menyhért festőművész alko­tásai képezik- Tóth Meny­hért több szállal kötődött Vá­sárhelyhez. Itt rendezték meg 1964-ben első felszabadulás utáni kiállítását, rendszere­sen szerepelt munkáival az őszi tárlatokon és több bará­ti szál is idefűzte. Tóth Menyhért özvegye, Lándori Angéla festőművész ugyanis mindezt ismerve, 1981-ben az előző évben elhunyt férje 29 festményét, 17 grafikáját a Tornyai János Múzeumnak adományozta. Az önálló te­remben bemutatott Tóth Menyhért-művek eltérnek a többi terem műveitől. Bár az élmény, az alföldi táj és a benne élő ember azonos, mégis a korábban megjele­nített Alföld-képtől egészen eltérő, a látott világból ki­induló, de azt a mese- és mondavilággal is átszőtt egyéni újjáköitésére ihlette. Tóth Menyhért életműve is jelzi azt, hogy a következő ütem, a felszabadulástól má­ig terjedő idő termését be­mutató kiállítás sokkal ösz- szetettebb, változatosabb, sok­rétűbb lesz a mostaninál. Kádár Márta NÓGRAD — 1985. december 21., szombat §

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom