Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Szenfmihcly: Szabó Péter:

4 forradalmak forradalma

A Nagy Október már kisgyermekkoromban, az ötvenes években is 8 legendák mélyén szuny- nyadt, s azt hiszem, a mai gyermekek számára egy fokkal még érthetetlenebb sz egész, mint a mi számunkra. Nemcsak azért, mert megnőtt a történelmi távolság, hanem azért is, mert mi akkor nagyon szegények voltunk, és nagyon fegyelmezettek. Ha valaki otthon felejtette bármelyik ran a piros nyakkendőjét, intőt kapott. A mackóruha (úgy hívták akkor a tréningruhát), fölé kötött nyakkendő volt az egyenviselet, s a faliújság minden osztályban a házioltár szerepét töltötte be: mindegyiken ott díszelgett a megfelelő időben az Aurora cirkáló és persze Lenin képe. Ha végiglapozom a korabeli gyermekévkönyv, a Kerekegyesztendő évfolyamait, megtalálom a Nagy Október naiv, sematikus leírását és értékelését. S, attól tartok, a mai kisgyermekek is nagyjából ezt örökölték, hiszen a forradalom aligha magyarázható durva egyszerűsítések nélkül a gyermeki értelem számára. A magyarázatból ritkán derülnek ki a dimenziók: hogy ez a forradalom valóban a forradalmak forradalma volt elképzelhetetlen nyomorúságban élő hatalmas tömegeket mozgatott meg, s a világtörténelem legkegyetlenebb polgárháborújába torkollott. Az sem volt akkor egészen világos, gyermeki fejjel, hogy ez a forradalom egyúttal a világ első háború-, sőt világháború-ellenes forradalma volt, akárcsak másodiknak a mi őszirózsás forradalmunk, s a mi Tanácsköztársaságunk.

Mi nem élünk mostanában forradalmi időket. Szerencsére vagy szerencsétlenségünkre? Nem tudom. A forradalmak földrengése, vulkánkitörése, szökőárja valóban az elemi katasztrófákhoz hasonlít. Az emb er LEONYID MARTINOV:

tömegek kétségbeesett el- szánása is létrehoz ilyen hosszan szunnyadó, elemi erővel kitörő mozgásokat. S miként az elemi katasztrófák, a forradalmak is végigsöpörnék bűnösökön és ártatlanokon: rombolnak, de évszázadokra építenek is. Hiszen évszázadok távolából is tiszteljük az angol,'a francia polgári forradalmak harcosait, a magyar forradalom és szabadságharc kiemelkedő egyéniségeit; Rákóczi és Kossuth nélkül nem lenne mai Magyarország.

L

enin a Szovjetunió számára, a világ számára ilyen meghatározó jelkép, S, annál inkább az, mert nem csupán egy jeles stratéga, egy nemzeti hős, egy néptribun eszményét testes-'ti meg, hanem valami nagyon is fontos huszadik századi követelménynek tesz eleget: a tudományosságnak. Lenin olyan értelmiségi szakember, aki a könyvtárakban, az íróasztal mellett gondolta végig az emberiség lehetséges alternatíváit, a cselekvés lehetséges módozatait. A marxizmus lényege, a cselekvő filozófia érvényesül a lenini gyakorlatban, a nagy októberi forradalomban, mely a demokrácia régi eszményét az új ipari, rabszolgaság ellenében tűzi zászlajára. Hiszen a szocializmus nem más. mint a proletariátus demokráciája. Még akkor is így van ez, ha az idő úgv hozta, hogv az első évtizedek mindenütt olyan hierarchikus rendet alakítottak ki. mely — a sztálini korszak a legjobb nélda erre — súlyosan sértette a demokrácia elvét és gyakorlatát.

Nem éTűnk forradalmi kort. Az embertestvériség ünnepi pillanatait ellopja tőlünk a történelem. Az atombomba kiDróbálásának tragikus perceitől fogva az emberiség gondolkodó tagjai számára nyilvánvaló, hogy

"sak a meggyőzés, a példaadás útján érhetünk el eredményt. A föld közben túlságosan kicsiny és sebezhető lett. Nem rohamozhatunk meg egyetlen Téli Palotát sem az egész emberiség veszélyeztetése nélkül. A nukleáris háború lehetőségének korában minden forradalmár óvatosságra kényszerül. A földi létezés, az emberiség élete a tét. Vagyis a mi küzdelmünk, csaknem hat évtizeddel a Nagy Október után, jóval bonyolultabb. De egyben reménységet is ad a kis nemzeteknek : h is zen a' példaadás

mértéke nem függ a négyzetkilométerek számától. A mennyiségi forradalom után most a minőségi forradalmat kell végrehajtanunk. Olyan szocializmust kell alkotnunk, mely példát ad, ha tetszik: irigységet kelt. A hétköznapok vértelen forradalmát kell végigharcolnunk. Lenin szellemében, a mindennapos reformok szellemében. Mert a Nagy Október nem egyetlen forradalom volt. Az máig is tart, s mindennap megtorpanhat vagy előbbre léphet. S ebben a folyamatban e°vetlen ember sem kicsi, elhanyagolható csavar. Miként az országok példája, az egyes ember példája is messze hat. De nem is kellenek ide nagy szavak. Még nagy tettek sem.

M

egvallom, a mindenkori ifjúságira gondolok leginkább, amikor a forradalmak forradalmáról gondolkodom. Vajon megértik-e, hogy nemcsak barikádokon, rohamban, fegyverrel a kézben működik a forradalom?

Ha nem értik meg, akkor ezek csak üres szavak maradtak. És a Nagy Október tanulságai üresen virítanak plakáton, faliújságon, vezjér- cikkben és történelemkönyvben. Pedig mindenki tudja, a történelem leckéje nemcsak felmondásra való.

Történelem tanár úr csak gyakorlati jegyet ad.

PARUJR SZEVAKz

Próféták

Nem jönnek gyakran, de sose

késnek;

jókor születnek, korra

pontosan,

csak még előbb is, koruk

előzve,

és a világ ezt meg nem

bocsátja.

Vannak őseik, nem

hazátlanok,

apjuk és anyjuk sosem

akárki:

felmenőik közt ott a

vadember, ki nem tud többé barlangban élni.

Származnak ők az öregembertől,

aki szívesen hált egy

hordóban.

őseik közt ott van az az

ifjú,

ki arcmásába beleszeretett.

Elődeik közt ott vannak

mind-mind,

kik lelkűket az ördögnek

adják,

cserébe meglesz, amit'

kívántak,

felednek bitang, korai véget.

Ártalmatlanok, mint a Nap fénye,

nádi siklóknak méregfoguk nincs —

mégis, országok rettegnek

tőlük,

pedig ezt épp ők nem s nem akarnák.

Királyokkal is tegezve

szólnak,

már ha leszállnak holmi

királyhoz,

de ha nem szállnak, akkor se némák,

cipőjükkel is elbeszélgetnek.

Akik új rendet s törvényt

hoznának:

törvényen kívül rekesztik

mindig!

Nem rettegnek ők gonosz

haláltól:

nehezen éltek, meghalni

könnyebb.

Tamdori Dezső fordítása

Míg földemen bolyongva járok

Míg földemen bolyongva járok, nem sokat akarok s kívánok:

lelket, mely úgy megizmosuljon: mit összezúzok, porba hulljon;

akaratot, mellyel elérem: mit élni hagyok, minden éljen;

szívem olyan legyen s maradjon, hogy nyugtot senkinek se hagyjon;

olyan látás legyen szememben, amilyen csak próféta-szemben.

Ezt akarom, mélyen szívemben!

Áprily Lajos fordítása

„Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal”

(József Attila)

— Hajdú János vagyok, itt születtem. Do- rogházán 1921. július 15-én. Apám is itt született. bányász volt ő is. nagyapám még nem, az ő korában nem voltak még olyan széles körben bányák, mint már a miénkben. Nagyapám olyan gazdálkodóféle ember volt. Apám is Ilonán, meg Ménkesen dolgozott, akárcsak én később, de ez már harminc- nyolctól volt így, korábban máshol is működtek bányák, de azokat addigra leszámolták. Az Ilona-bánya már nem működik, a múlt rendszerben az volt a salgótarjáni részvény- társaság bányája. Nagybátonvnak is más volt, az más néven szerepelt. Testvérek öten voltunk, három lány és két fiú, a fiútestvérem és a sógoraim is mind végig bányászok voltak. A szülőház már nincs meg, a telken már újabb ház áll, azt a régit szétszedték már.

— Bányász apámra már bányászként is úgy emlékeztem mindig, ahogy hazajött a bányából, mindig nagyon el volt fáradva, a bakancsát is mi húztuk le a lábáról, csak leült, amikor hazaért. Gyalog jártak Bá- ton.yba, Kistérenyére csak később jártak már kerékpárral az emberek. Néhány dolgot mindig mondott arról, mit végeztek aznap, de csak annyit. Amúgy akaraterős ember volt. Szerette a családját, csak velük törődött. A bányát én csak úgy képzeltem el mindenféle félelem nélkül; ha felnövök, csak ott dolgozhatok, mert ott jobban megfizették az embereket, mint akárhol máshol. A báró napszámosainak kapálni kellett nyolcvan fillérért, a bányászok megkeresték ugyanakkor a három pengőt legalább. Innen, a mi falunkból, gyárba még nemigen járt senki. Vagy cseléd lett az ember, vagy napszámba járt, vagy .elment bányásznak. Egy-két ember jutott el a vasúthoz munkára. De azok csak protekcióval juthattak be innen oda. Apám azért beszélt mást is a bányáról, hogy veszélyes is, nehéz a munka, a levegőre is sokat panaszkodott, de én példát mást nem láttam, meg nem is akarhattam. mint az övét. Pedig itt Ilonán volt vízbetörés is, arra is emlékszem, gyerekként mesélte nekem, hogy bent is maradt egy ma- conkai ember akkor. De nem gyerekként kerültem a szénhez. Elsőnek Terenyén egy zsidó kereskedő depójánál, raktározási vállalatánál dolgoztam a hat iskola után, ott voltam néhány évig. Fűrésztelep volt az, ott sokat szorgalmatoskodtam, nagyon meg is szeretett a Farkas úr, így csak tizennyolc éves koromban kerültem el a bányához, amikor már többre akartam jutni mindenhogyan. Tanítóim Rt Dorogházán a Böbék kántor, meg a Misóczky voltak. A bányász is úgy volt, hogy öt-hat holdat is művelt sok, mert a bányamunka idényjellege érvényesült azzal, hogy márciusban elküldték sokat közülük, októberben meg feltöltötték a munkahelyeket. De a falu fele csak bányász volt és még most is ez erős itt nálunk. Apámat sajnáltam is néha, meg büszke is voltam rá mindig. Jó munkásember volt. szerették, sokat volt csapatvezető ő is. Azt mondta mindig „az a jó bányász, meg a jó munkás, akiben a szorgalom megvan, meg az akarat, a munkahelyét szereti, mindennap megjelenik, szereti rendben tartani is, mert a munkahelye a második otthona.” Ezt tartottam én is „szorgalom, akarat” ezt a kettőt tartani kell mindenhol. Ügy kap megbecsülést is, ha ő is megadja másoknak, és csak annyit várhat, amit ő is megad. A föld alatt ez sokszorosan megvan. De én, itthon is azt vallom, hogy egy cseppel sem több jogot nekem, mint a többieknek —, mert ebben egyformák vagyunk.

— Harmincnyolcban már megszűntek a

korábbi szanálások, fellendülőben volt a

gazdaság, akkor hallottam, hogy Terenyén van felvétel a bányánál. Tizenhét múltam akkor. A bányai irodában kellett jelentkezni a Villányi főmérnöknél, ő jött ki a felolvasóba, ott gyülekeztünk, sorba álltunk, mint a katonák és úgy vette föl, ahogy nagyság szerint álltunk, ellépett előttünk és a kisebbekhez érve, kitette a kezét „idáig...” Vagy huszonnégyet vettek fel akkor. Utána az orvoshoz és vissza. Beosztottak csatlósnak a csillékhez. Negyvenben helyeztek aztán Ilonára. Az első napon félni nem féltem, csak kicsit idegesebb voltam, ott volt az ereszketetőn egy ember, kis- terenyei, Törőcsik Jóska volt az, neki mondták: „te, Jóska! mutasd meg a gyereknek, hogy kell itt dolgozni”. A Szarvas volt az, aki így odavitt, az aknász, később felmérő lett belőle. Ott aztán csatoltam, lakatoltam, fordítottam a lemezen a csilléket, adtam a három jelzést az indulásra... Ment hamar a munka. Délutánosi műszakban kezdtem, három órára kellett menni és dolgoztunk tizenegyig, aztán gyalog haza. Volt. hogy három lavór meleg vizet is elmosakodott az ember, mert akkor még az is itthon ment, nemyolt fürdő, meg ilyesmi a bányánál. Gyalog meg két óra is volt az út Dorogházáig Terenyé- ről. A kerékpár csak később jött. Az első nap után azt mondtam magamban: „nehéz munka, de jó mégis, hogy van”, valahogy biztonságot adott a munka ott lent. De ahhoz, hogy én segédvájár legyek, ahhoz akkor hatszáz műszakot is le kellett dolgozni! Amikor a kezdő lekerült, mindjárt nem is tették munkahelyre, akárki legyen az illető. Akkor még egy időre csatlósának, vagy platÚt a széncsatáig

nyisnak, vagy uraságiba tették a kezdőt. Az urasági az volt, akinek meg volt adva a bére, napszámosféle a föld alatt. Egy-két pengő volt a napi bérük a szállítási munkáért. De ugyanolyan bányásznak számított, csak éppen nem vájár volt. A munkahelyen teljesítmény volt, szakmány, méterszám. miegyéb ki volt mondva. Tanfolyamra kellett járni, és már, mint segédvájárnak is vizsgázni kellett. Hatszáz műszak után jelentkezni lehetett és ment az ember vájáriskolára és vizsgázni is kellett gyakorlatból a munkahelyen. Ott már tettekkel kellett mutatni, ki, mire képes. Volt a kiszólított csapatvezető, ő is vájár volt, az üzemvezető választotta „Hajdú János, háromszor három ember...” akkor én voltam az előírt csapatvezető, de akkor a másik két harmadban, mert ez kilenc ember, is volt egy harmadvezető vájár. A kiszólltott vette fel a nevére, felelősségére mind az egész szerszámot, ő felelt érte, a karbidot a bányász magának vásá-> rótta. A kiszólított csapatvezető már öt emberen felül pótlékot kapott, tízen felül már tízszázalékos pótlék járt a teljesítménybér után. A fő felelős ő volt aztán. Minden hónap huszonötödiké táján megvolt a kiszólí- tás. Az én esetemben ez úgy kezdődött, hogv már Ilonán szólt a Cikói bányamester, hogv elmehetek most már harmadvezető vájárának. Amikor felkerültünk ide. Ménkesre. akkor a főaknász szólt: „Jancsikám, magának a jövő hónapban adunk szerszámot és adunk háromszor három embert...” Az első siklóban megkaptam aztán az első balosztót a munkahelyen. Ott dolgoztunk. Kiadtak mindent, csákányt, lapátot, stangát, meg mindent, ami kellett egy csapatnak. A karbidlámpát mindenki vihette haza. az előkészítését is itthon kellett elvégezni. Volt aztán, hogy néha itthon is világított vele — a bányász, ha valami úgy esett.

— Amikor ideért a front, el kellett hagyni a bányát és be is kellett vonulni, de sokan már útközben megszöktek, visszajöttek. Engem is hazaengedtek négy napra, de csak az ideút eltartott addig, már, amikor onnan indultam, tudtam, hogy nem megyek én vissza sehova. A front alatt sem ment tönkre a bánya, idősek is. meg karbantartók is lejártak azért. Az első nagy munkánk mégis, bányászként is, az utak rendbehozása volt itt. Terenve környékén. Azután meg a vasúti pályát kellett szinte csak újra építeni, mert mindenünnen hiányoztak a sínek nagy darabokban. A bányászoknak már az elején külön kellett válni ezeknél a munkáknál, egy részének menni kellett a bányába, rengeteg szén ki volt már ott lapátolva, azt kellett továbbítani elsőnek és menni a bányába fenntartani, de még akkor nem szállítottak. A többi a vasutat építette Tere- nyétől Ilonáig és aztán még tovább. Üt, vasút, bánya, ezek voltak sorban az elsők. A kisterenyei híd fel volt robbantva, ott is el kellett távolítani a hatalmas vasgerenda- roncsokat. Ha nem lettem volna ott, nem hinném el — azt a nagy vastag tizenhatos acélsodrony bányai kötelet, amit ráfogattunk két oldalról pusztán csak emberi erővel elszakítottuk a kiemelésnél. Az emberekben olyan buzgalom keletkezett akkoriban, amire példát keveset tudhatunk. A kötél elszakadt, de kihúztuk a roncsot is. Annyira erős az ember.

— Ilonán pár héten belül elindultunk a termeléssel. Ment a szén. A széncsata úgy kezdődött; mindenki rá volt utalva arra, hogy a családjának megteremtse, ami kell, az emberben olyan erős volt az ösztön az új életre, hogy képes lett volna akármit csinálni, hogy dolgozhasson. Olyan akarat volt az emberekben, hogy csoda. Ki voltak írva a táblán azoknak a nevei, akik a múnkában elöl jártak „most ő rakott a legtöbbet...” ki volt írva, hogy „négy ember rakott tizenhat csillét”, a másik már azon törte a fejét, hogy, „na, akkor mi rakjunk holnap tizenhetet”. Volt ebben szervezési munka is, de az emberekben benne volt a nagy munkakedv. Gyalog jártunk Ménkesre, nem volt még gépes szállítás lent sem, képesek voltunk a közelebbi Frankli-tárón át előbb bemenni a munkahelyre hárman a négyből es nekilátni. A negyedik meg elöl ment be, s beírta, hogy ott mentünk mi négyen, de akkor mi már rég lent dolgoztunk. Volt úgv, hogy négyen hatvan csillét raktunk. Ezt négyen raktuk. Ki is termeltük, meg is raktuk, még most él belőlük Szalai Jóska, Pintér Géza, meg jómagam, és egy szuhai ember. Ez volt a legmagasabb teljesítmény. Ez egy feltörés volt, egyszerű a munkák sorában, volt egy fúrógép, egy rázógép és csille. Állandóan fúrtam és robbantottam, egy csillézett, kettő meg rakodott. De a versenv- szellem mindenkit hajtott. Nemcsak minket, négyünket. Előtte rakott valamelyik másod- magával huszonnyolc csillét! Ezt nekünk meg kellett haladni a saját tervünk szerint ..négyen rakunk hatvanat...” Abban az időben, azzal a szerszámmal aztán ennél nemigen mentek feljebb mások, ötvennégyben kaptam aztán meg, talán az országban elsőnek, vagy másodiknak a bányászok közül, a Szocialista Munka Hőse kitüntetést.

A széncsata kifejezést mi is ismertük, akik megharcoltuk. A bányászt, amikor feljött, valósággal ünnepelték... Szorgalom, akarat. Ez volt a mi életünk. T. Pataki László-ftizá Mihály: Rács tépő »aber (1918)