Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Hagyomány és jelenkor Orosz és szovjet festészeti kiállítás Salgótarjánban Hagyomány és, jelenkor címmel nyílt meg október eiején a szovjet kultúra napjai alkalmából a buda­pesti Szépművészeti Múze­umban az az orosz és szov­jet festészeti kiállítás, ame­lyet most a salgótarjáni 'Nógrádi Sándor Múzeum­ban láthatunk. A kiállítás képeit a kujbisevi Szépmű­vészeti Múzeum, a moszk­vai Tretyakov Képtár, vala­mint a szovjet kulturális minisztérium anyagából válogatták. A Tretyakov Képtár gyűjteményeibe va­lószínűleg többen nyertek már legalábbis futó bepil­lantást a Nógrádban élők közül, hiszen a galéria megtekintést többször sze­repel a Moszkvába látoga­tók programjában. Megjegy­zendő viszont, hogy a kuj- foisevi Szépművészeti Mú­zeum az orosz és a szovjet festészet egyik legnagyobb gyűjteménye, s ide ritkáb­ban juthatni el. Kétség sem fér ahhoz, hogy e válogatott képgyűj­temény bemutatása Salgó­tarjánban az egész északi országrész képzőművészeti kiállítási programját tekint­ve is az utóbbi évek bgyik legjelentősebb eseménye, amely egyrészt lehetőséget nyújt mindenekelőtt az orosz festészet elmúlt év­századának legalábbis váz­latos áttekintésére, másrészt bizonyos művészeti jelensé­gek és analógiák érzékelésé­re Közép-Kelet-Európá- ban, így a korabeli orosz és magyar szellemi életben. Igaz, Európa e térségének népei nem azonos módon járták az elmúlt évszázad­ban sem történelmi útjukat, mégis — a történelmi utak különbözősége ellenére — sok hasonlóságot fedezhe­tünk föl a piktúrában is, akár a klasszikus európai képzőművészet felbomlá­sát, akár az ezt követő irányzatok megjelenését és kibontakozását tekintjük. Csak utalásként —, s a tá­jékozódást segítendő em­lítjük meg —, hogy például Szurikov, a történelmi fes­tészet legkiemelkedőbb kép­viselője az orosz piktúrában Munkácsy Mihállyal egy- időben működött, Mihail Klodt művészi felfogása Mé­szöly Gézáéval mutat ro­konságot, az imprtesszionisz- tákus látásmód Európa-szerte hasonló stiláris eredménye­ket mutat föl, a Káró Bubi művésztársaság a magyar Nyolcakéval rokon felada­tot teljesített, és így tovább. Ennél is izgalmasabb fi­gyelemmel kísérni azt a napjainkig töretlen folya­matot, amely a realizmus változásairól, ad hírt, illet­ve tudósít arról a küzde­lemről, amely a hagyomány és modernség festői értel­mezése körül folyt e nagy ország képzőművészetében a különböző nemzedékek között. E szempontból te­kintve, a kiállítás a múlt és a jelen szellemi kontuni- tására helyezi a hangsúlyt, a múlt század közepe tá­járól is azokat a nagy pél­daképeket idézve, akiknek hatása az októberi történel­mi változások után is —, bár természetesen, módo­suló tartalmakkal — tovább él, de kisebb részben utalva azokra a szovjet-orosz festői irányzatokra is, ame­lyek különösen a tízes-hú­szas években a modern művészért élvonalát jelen­tették, s legnagyobb nevei közé tartoztak Kandinszkij, Chagall, Tatlin, Rodcsenko, Malevics. S, bár az ő mű­veik a mostani tárlaton nin­csenek jelen, az utalások jelzik ezen irányzatokat is. A kiállítás nagyobbik ré­szét a múlt század második felének, s a századforduló ideje orosz festőinek alko­tásai teszik ki. Ez az a kor­szak, amely a történelmi folyamatokkal is összefüg­gésben jelentős változásokat hozott, s ezen belül össze­foglaló művek és életművek létrejöttét eredményezte az orosz művészet történeté­ben. Az örmény származá­sú tengerfestö. Ajvazooszkij munkássága inkább még a nagy romantikus összefog­lalást jelenti, az éhe törő irányzat viszont a kritikai realizmust, a demokrati­kus szemléletet és a huma­nizmust juttatja érvényre. Moszkvai és pétervári fes­tők 1870-ben megalakították a „Peredvizsnyikek” azaz a Vándorkiállítók Társaságát, az első olyan önálló mű­vészszervezetet, amely a re­alizmus legújabb eredmé­nyeit kívánta megismertetni mind szélesebb körökkel. En­nek érdekében vándorkiállí­tások egész sorátrendezték. Ök a festészet valamennyi műfajában dolgoztak. Ve­zéralakjai közé tartozott Vaszilij Perov, de a legne­vesebb vándorkiállítók so­rában említendő Ivan Kramszkoj, Hja Repin. Va­szilij Szurikov, vagy éppen a gyöngéd és távlatos szép­ségű orosz táj lírai, illetve epikus megörökítői, mint Alekszej Szavraszov, a po- étikus Isznak Levitan, vagy Ivan Siskin. Műveik jelén vannak a kiállításon, csak­úgy, mint Vaszilij Veres- csagin világhírű Turkesztáni sorozatának néhány darab­ja. köztük az egyik fő mű, Á háború apoteózisa. Az orosz századforduló tájékától az októberi forra­dalomig terjedő idő az orosz képzőművészet viharos és következésképpen sokszí­nű korszaka volt. Az 190.3- ban alakult Orosz Művészek Szövetségének tagjai, az orosz impreszionisták, töb­bek között, Sz. Zsukovszkij, Sz. Vinogradov, vagy B. Kusztogyiiev művészetét a liraiság, az életöröm, a fran­ciáktól független plein air fesztészet jellemzi. Az 1910- ben alapított Káró Bubi művészcsoportot P. Koncsa- lovszkij reprezentálja. A nagy október céljait a művészek kezdetben főként absztrakt eszközökkel, a to­vábbiakban a monumentális propaganda meghirdetése után a realizmus megújult eszközeivel szolgálták, nagy súlyt helyézve az orosz re­alista hagyományra, a do­kumentatív hűségre, a for­radalmi pátoszra. A nagy honvédő háború idején mindenekelőtt a hősi helyt­állás, a későbbiekben az országépítés grandiózus vál­lakózásai kaptak elsősorban hél yet a vásznakon. 1932- ben alakult meg a Szovjet Művészek Szövetsége, s bontakozott ki a szocialista realizmus. E változatos korszakból szintén ízelítőt kínál a tárlat, amely a kor­társ művészet vonulatán belül a béke megóvásának, az élet féltésének általános érvényű mondandóit is vál­lalja, a korral való kapcso­lat, a humanitás jegyében. Tóth Elemér A „Munka és művelődés”- mozgalom tavaszi meghirde­tése ezúttal két évre szól. Első, nyolcvanas évek eleji zászló- bontása óta jelentős formai és tartalmi változásokon esett át a mozgalom, s úgy tűnik, mostanra megtalálta a céljá­nak. jellegének leginkább meg­felelő „mezt”, azt a megjele­nési formát, amelyet hosszú távon, eredményesen lehet működtetni. A mozgalomban azok a szo­cialista brigádok vehetnek részt, amfetyek az iparban, az ipari és mezőgazdasági szö­vetkezetekben, a közlekedés­ben és a szolgáltatásban te­vékenykednek. Soha annyi brigád nem versenyzett, soha annyi munkahely nem kap­csolódott be a vetélkedésbe, mint most. Szám szerint: 260 szocialista brigád 42 mun­kahelyről. Helyesnek bizonyult az a múltbeli újítás, hogy az ope­ratív teendőket körzetközpon­tok irányítják. A közigazga­tási rendszernek megfelelően, igazodva a művelődési háló­zat sajátosságaihoz, erejéhez, a körzetközpontokat Salgó­tarjánban, Szécsényben, Ba­lassagyarmaton, Rétságon, Bá- tonyterenyén és Pasztán ala­kították ki. öt helyen a ta­nácsi művelődési központok kezében fut össze minden szál, egy helyen, Bátonyterenyén a jobb feltétetek között tevé­kenykedő Bányász Művelő­dési Házban. Legnagyobb visszhangra a városokban talált a megyei rendező szervek — tanács, Hazafias Népfront, SZMT, KISZ és TESZÖV — felhívá­sa. örvendetesen figyelemre méltó érdeklődés nyilvánult meg Bátonyterenyén: négy munkahelyről 32 brigád ne­vezett bte — csaknem annyi, mint Balassagyarmaton. Sze­rényebb a részvétel a rétsági körzetből: Drégelypalánkról és Dejtárról hat szocialista brigád versenyez. Szécsény körzetéből csupán az ELZETT kollektívái jelentkeztek, ösz_ szesen nyolcán. S, hogy teljes legyen a kép: a pásztói al­központban 9 munkahely 28 brigádjával, a salgótarjániban 19 üzem 148 közösségével fog­lalkoznak. ☆ A szodaUsta brigádverseny hármas jelszava mindig az üzemi élet, a társadalmi ér­deklődés homlokterében ál­lott. Még azok is ismerik ezt — szocialista módon dolgozni, tanulni, élni —, akik maguk nem vettek részt a verseny­ben. Széles körben tudott, hogy a brigádvállalások leg­erősebb részét az első két feladatkör jelenti, míg az életmód, a művelődés kérdé­seivel meglehetősen sokat küszködnek a kollektívák. Ezt az észrevételt támasztják alá a kongresszusi és felsza­badulási munkaverseny ta­pasztalatai is. Éppen ezért üd­vözlendő tett a „Munka és művelődés” másfél évet átfo­gó. kultúrára összpontosító mozgalma. Hiszen a mozga­lom célja pontosan a meg­erősítés, azaz: olyan közmű­velődési program kialakítása, amely segíti a brigádok fo­lyamatos. rendszeres, válto­zatos művelődését, a kulturá­lis vállalások teljesítését. Jól átgondoltak a vetélke­dés területei. Első: „Együtt a családdal”. Második: a társadalmi munka. Harmadik terület: az önművelés. A mozgalom módszertani köz­pontja a salgótarjáni József Attila Városi-Megyei Művelő­dési Központ. Valamennyi munkahelyen megbízottak — ezek rendszerint a munka- verseny-felelősök — irányít­ják a munkát, tartják a kap­csolatot a brigádokkal és az alközpontokkal, elvégzik a szükséges adminisztáricót, az egyeztetett irányelvek alap­ján pontozzák a kollektívák tevékenységét. ☆ Gyümölcsöző gyakorlat, hogy a hat körzetközpontban, rendszerint negyedévenként összehívják a munkahelyi megbízottakat, és véleményt cserélnek egymással, valamint a népművelőkkel. Salgótarjánban a városi- megyei művelődési központ­ban október végén szerveztek ilyen találkozást. Igaz, érthe_ tétlenül gyér részvétel mel­lett — a megbízottak egv- harmada jött el —, mégsem haszontalanul. A beszélgeté­sekből kiderült, milyen se­rény, folyamatos és színvona­las munka folyik egy-egy üzemben, 'milyen konkrét ne­hézségekkel kerül szembe a megbízott. Ismételten bebizo­nyosodott, óriási ezeknek az összejöveteleknek a szellemi, érzelmi, módszerbeli hatása, A NAÉV képviselője, Gordos István például elmondta, hogy a most hallott vállalati totó rokonszenves1 a számára, le­hetségesnek, sót szükségesnek tartja a bevezetését náluk is. Megtudhattuk, hogy a síküveggyárban különösen az ismerettesjesztésben vannak szép eredmények. Koroknyai Oszkár, a Ganz-MÁVAG ho- mokterenyei gyáregységének megbízottja egy magyar sei- fi regény sikeréről szólt, s ennek kapcsán felmerült az író-olvasó találkozó, a néze­tek ütköztetésének igénye. Jó volt hallgatni a BRG megbí­zottját, aki közölte, hogy némelyik brigádjuk kapcsola­tot talált más munkahelyek kollektíváival, és több közös megmozdulást szerveztek, ter­veznek. A kívülálló számára is egy­értelművé vált az összejöve­telen, hogy a munkahelyi megbízottaknak döntő szere­pük van a közművelődési mozgalom eredményességé­ben. összefügg a személyisé­gükkel, felkészülésükkel,' szemléletükkel, felelőssé­gükkel. Nagyon fontos, hogy állandó, élő kapcsolatot tartsanak fenn a közösségek­kel, az intézményekkel, ajánl­janak, értékeljenek, ellen_ őrizzenek. A mozgalom jelenleg a fel­készülési szakasz elején tart — júniustól számítódik, tart 1986 augusztusáig. A vetélke- dési szakasz októberrel zá­rul, míg az egész értékelésé­re novemberben kerítenek sort. Ma még mindenki nyerőnek számít. De biztosak lehelünk benne, vesztes senki sem lesz! Sulyok László Farkas András: Verejték MINDENKI NYER ŰTONJARÖ Két régi passeport Nem tudhatom, hogy 1939- ben, amikor azt a két útleve­let kiállították, amit a ke­zemben tartok — mindenki ilyen zöld vászonkötésű, hosz- szúkás alakú és szemre na­gyon tartós kivitelű útlevél­lel utazott-e, vagy legalább a többségi?) passeportja ilyen volt-e? De az időpontot és a történelemmé távolodott ak­kori körülményeket, össztár­sadalmi lehetőségeket ismerve, itt ebben az esetben nem is lehet többségről beszélni. Va­lahogy szóba terült a két régi útlevél, amelyen Magyar Királyság felirat díszeleg. Krácser Ferencnek Palolás- halmon nem sokáig kellett keresgélni, hozta mindkettőt. Ez az útlevél aztán még öt évig nézhetett a tartósságára. Annak ellenére, hogy ma is megvannak, kiállításuk után hat évvel minden tekintetben érvényüket vesztették. De, hát milyen érvényessé­gük volt Krácser Ferencék esetében is? Mire szólt, mit jelentett, ki és miért adta? Krácser Ferencné született Csorba Ilona (1916) kommen- ciós családból való. Ez per­sze úgy hangzik, mintha azt mondanánk valakire, hogy jó házból való, vagy éppen úri házból, de hallatszik úgy is; munkáscsaládból, paraszt­családból, zsellér-, summás- családból. Cselédcsaládot nem mondunk ugyan, pedig sokan éltek cseléd-égből mások szol­gálatú1 vm PáUelken ugyanis, ahol Csorba Ilona kilenced­magával volt testvér a Csorba családban (apja magtáros volt egy időben) főként kommen- ciósok éltek. Szerződéssel dol­goztak és negyedévenként kapták a kommenciót — évente tizennyolc mázsát, de azt még pótolni kellett ott, ahol sok volt a gyerek, s ott is, ahol kevesebb volt belő- te. Éppen Ilona nénémtől ta­nultam az erre való palóc ki­fejezést, ,,tópitani” kellett to­vábbi munkavállalással a ke­veset. Hogy valamivel több legyen és az is valamire jus­son. akinek mostohább sorsot adott a Magyar Királyság, mint társadalmi keret. De sokan vitték ezt a sorsot a vállukon! Nézem a képen Krácser Ferencet, ahogy ing­ujjban odaállt a ki tudja hon­nan jött fotográfus gépe elé, aki a házaspárról az útlevél­képet készítette. Ránctalan még az arca. telt a képe, itt kicsit hökkenten néz a gép lencséjébe. Magam sem tud­tam volna másként tenni — nem minden cselédembernek volt útlevele sem itt Palotá­son sem máshol, nem min­dennapos dolog lehetett meg­tudni a hírt, hogy eljött a mester a képeket megcsinálni, az is kell a summásszerző- déshez. útlevél! Talán ez volt az utolsó summásút Németországba. Mert aztán másféle utak kö­vetkeztek és milyen szerte­ágazók, milyen rázósak, mi­lyen sokfélék, milyen végze­tesek. Oda akkor csak az me­hetett, aki már volt summás, párban van (ahhoz sem ra­gaszkodtak amúgy, hogy há­zaspár legyen), és akit a köz­ségházán is ajánlottak eddigi munkája után. Akit ismert a szerződésekkel foglalkozó helyi ember — bizonyos Bit_ tera Tibor. Bedőnagy néniék háza végében sütött a leg­szebben a nap, oda álltak Krá­cserék a gép elé, ott kapta le őket a talán pásztói fotog­ráfus. Azt aztán elküdték Gyarmatra, ott tovább pisz­mogtak vele a hivatalosak, ahogy kellett, és megjött idő­re, pünkösdre az .indulásra. Odakint a gazda házánál lak­tak, az asztalánál ettek, de míg a német este hatkor „fájrontott” csinált akkor is, ha cseléd volt — a magyar paraszt — így ők is ketten — dolgoztak, amíg láttak vala­mit. látták a répát, amit szedtek, látták egymást hajol- dozni. Hát elégedett is volt a német gazda, a Walter, aki azonnal elment egyenruhásán, amikor a lengyel háború megkezdődött, és amíg Krá- cserék kint voltak a négyszáz holdon a társakkal, nem is került elő. Az asszonya ren­delkezett attól fogva. Kétsze­resét dolgozta a két palotási azon a nyáron Walteréknél annál, amit a németek meg­szoktak maguk természete és tempója szerint. De Krácserék nem németek, jem rohannak fegyveresen háborúba, nem kíméletre, éppen ellenkezőre szorították magukat sokezer­nyi társukkal együtt min­denkor itthon és útlevéllel summásnak szerződve is. A magyar parasztot azért sze­rette a külföldi gazda, mert mi kikapartuk a hó alól is a répát, azt nem hagyhattuk ottveszni, ha a miénk volt, ha másé! Ha egyszer a földön álltunk, az ember azt nem hagyhatja ott, mi ezt szok­tuk életünkben.. Ilona néném, akkor már másodmagával dolgozott fér­jes asszony létére ott kint az útleveles summásvilágban a végefelé. Hordta már a fiát is, aki itthon született, de onnantól a háború miatt sem lehetett már többé „németbe” summásnak menni. Letesszük a két régi passeportot. Nézzük inkább a szép fényképalbu­mot. amit Ilona néni rak elénk. Sokáig nézhettem a rég lejárt útlevél zöldesszücke színeit, mert harsogtatóan szí­nesnek tűnnek a családi fo­tók az albumban. Krácserék nem régi, de régies, ősi pa­rasztstílben épült háza abban az utcában áll — szinte szom­szédságában —, ahol az öre­gek napközije is jó tíz éve már. Könnyen vannak így, hogy csak panyókásan is át­szaladhatnak dolgozni, ebé­delni, beszélgetni a többiek­kel (dolgoznak is, rongysző­nyeget szőnek, amikor ott a szövőszék, most iskább össze- varrogatják a türelmes asz- szonyok a pontosra vágott rongyszálakat.) A házuk végében a kisebb helyiségben tartózkodnak ilyenkor, amikor csak ketten vannak. Ott a kis konyha a főzésre, fűtésre alkalmas sparhelttel, a napköziben is jól fűtenek, itthon amúgy is keveset vannak. A házuk ép­pen negyedszázada épült. Épült? dehogy épült az ma­gától, Krácser Ferenc építet­te, de még ennek van keskeny kis ámbitusa, tagolása, is a régihez közeli: a régi paraszt­házhoz. Fürdőszoba akkora, hogy táncolni lehet benne. Amikor aztán összejön a nagy család valamilyen szép alkalommal (ilyen volt a há­zassági ötvenedik évforduló is, az aranylakodalom), ak­kor húszán is vannak a ház­ban! A gyerekek felnőttek, unoka is van jó néhány, itt a képen mindnyájan lát­hatók. Különösen feltűnik egy mindenhol mosolygós, nevetős, játékra-vidámságra kapható fiatal nő, ő az egyik unoka. Nagy fiuk harmoniká­val (szépen játszott fiatalabb korában, de már letette, meg­van azért a harmonika még). Útlevelük van aztán más­fajta is Krácseréknek. Kell is, hegy legyen nekik, hiszen néhány éve is hol jártak? És miért? Éppen arrafelé az NDK-ban, ahol ’ harmincki­lencben a hó alól kikaparták a répát. Drezdához közel. Ott dolgozott a fiuk, ott is nősült, német lányt vett el, haza is hozta. Csipegetjük a j'ó zarnatú fe­kete szőlőt, amit Ilona néni a kezünkbe nyomott. Hide­gek már a delek is, nem csak a hajnalok, odabent a nap­köziben azt mondja valaki két osztás között „hatvanöt évesig dolgoztam, de az az öt nehe­zebb volt, mint ötventől hat­vanig. ..” és a fáradtságra mond egy .sóhajt. Gondolunk-e erre néha­napján? Hogy ki építette a világot? T. Pataki László i NOGRAD — 1985. november 7„ csütörtök 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom