Nógrád, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
Á llandóan fázott az utóbbi időben. Belül fázott, ahogy sohasem még, és ettől fehérré vált az arca, melynek: előnytelen sápadtságát csaik még jobban kiemelte a fokozottan kifestett szemek látványa. Amikor a kislányával egyedül maradt, eleinte készek voltak — azok, akik között élt és dolgozott — egytitt- érezni vele, de aztán részleteket is megtudtak az úgynevezett családi „tragédiából”, s egymás után elfordultak tőle A volt férj albérletben lakott, és keresete jó részét gyerektartásra fizette azzal együtt, hogy gyakorlatilag szinte soha nem láthatta a kislányát. Ha Melinda nyaralni ment, különösszegeket csikart ki belőle azzal, hogy e» gyereknek mindent meg akar adni, még ha csonka családban nő is fel, és évente számtalan alkalom volt még, amikor néhány sorban arról értesítette a volt férjet, hogy szükség van a külön hozzájáruláséra, amit lehetőleg postán küldjön el, mert nem volna jó, ha soron kívül Is zaklatná megjelenésével a gyereket. Mindenkinek a* volt a véleménye, hogy a kisemmizett volt férj a sarkára állhatna kicsit, de ez túl szelíd volt, és nem tette. ^ Melinda csoportvezető volt egy kisvállalatnál, és a legfőbb hangsúlyt mindig arra helyezte, hogy a főnökök előtt megfelelően adminisztrálja magát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiemelt jutalmakat kapjon, különös tekintettel hátrányos helyzetére is. Gyakorlatilag jó, ha két órát töltött effektiv munkával a napi nyolc órából általában, s ezt a következőképpen oldotta meg: Reggelente fél órával későbben érkezett azzal, hogy Itt voltam ám, csak X-szel beszélgettem. Mondjuk a folyosón, vagy az épület előtt, mindegy. De itt volt. Aztán megkérdezte, nem kell-« valami a boltból a többieknek, mert ő kiugrik vásárolni valamit, egyrészt azért, mert mindjárt éhen hal, másrészt, mert elfogy a kenyér. Soha nem vette észre, hogy senkinek nem volt szüksége semmire, miután ők az irodába érkeztek, a munkaidő előtt megvették, amire délelőtt szükségük volt. Valahogy ezt tartották morálisnak, bár. soha különjutalmakat nem kaptak érte. Melinda térült-fordult, mo- eolygott éé ment, majd egy, másfél óra múlva visszaérke- Eett azzal, hogy őneki már BÁN ZSUZSA: HIDEG VAN leszakadnak a lábal, és még el kell mennie az óráshoz és a cipészhez is. Hangsúlyt helyezett rá, bogy mindezt megbeszélje a többiekkel, és vagv nem vet- *e észre, vagy nem akart tu- wtnást venni arról, hogy senki nem néz rá, és nem vála- '<«>1 neki. Ilyen jellegű elintéznivalóikat ők ebédidőben intézték, vagv munkaidő után, és ez mindenki számára természe- **s volt. Mielőtt kiment az óráshoz, elszaladt a főnökhöz, kezében egy üres papírlappal, és olyan szóáradatot zúdított rá arról, hogy mennyi dolga van. de nyugodtak lehetnek, ő elintézi, hogy a főnök örült, ha a végén megszabadult tőle. Bizonyos lelkiismeret-fordu- lással, mert tényleg ennyit dolgozik ez a szegény kis asszonyka! Ezek után Melinda elment az óráshoz és a cipészhez, kinézett közben a piacra is. és valamivel ebédidő előtt visz- szaérkezett. Az ebédidő háromnegyed óra, de hát ki ró- hatta volna fel neki, hogy legkevesebb másfél órát időzött távol a munkahelyéről ilyenkor, és utána még panaszkodott is, hogy olyan gyorsan evett, majdnem megfulladt, mert még elment az édesanyjához is, meg beszélt a sógornőjével a hét végéről. Igazán nagyon fáradtnak látszott ekkor már, és le is rogyott egy közeli székre azzal, hogy „most már megérdem- lem, hogy nyugodtan elszívjak egy cigarettát”. El is szívta nyugodtan, mert senki nem zavarta ebben, és éppen felállt, hogy lemegy kicsit az öltözőbe, , amikor pechjére egy ügyfél érkezett, akit nem kerülhetett el. Melinda példamutató türelemmel hallgatta végig az ügyfél problémáját, és biztosította arról, hogy ő elintézi. — Ne higgyen senkinek — mondta —. csak ha én mondom valamiről, hogy nem lehet elintézni, akkor igaz. Hiába, nem vagyunk egyformák! El is intézte az ügyfél dolgát, aki azt hitte, valami különjuttatást kapott a társadalomtól azzal, hogy ilyen kedves fiatalasszonnyal találkozott, aki fáradtságot és időt nem kímélve, rendelkezésére állt. Melinda ezzel teljesítette a napi jó cselekedetet, amire bátran hivatkozhatott, ha arra került volna a sor, de a főnök nemigen kért tőle számon semmit, éppen elég volt látnia — ha néha odanézett —, hegy mennyit, dolgozik. Ezek után Melinda tényleg lement az öltözőbe, hogy kivegye megérdemelt pihenőjét, és megegye azt a kis valamit, amit behozott magával, „hogy ki ne lyukadjon a gvomra”. Aztán telefonált a kislányának, a sógornőjének, egy ismerősnek, és a munkaidő letelte előtt már igazán nagyon fáradtnak látszott, ezt senki nem tagadhatta. Megpróbált kicsit beszélgetni a többiekkel, például úgy, hogy bekapcsolódott azok beszélgetésébe, de valahogy nem sikerült a dolog, mert elhallgattak, és amikor végül egyedül ő beszélt, úgy vette észre, hogy mindenki valami munkába merült, és nem figyeltek oda. Emiatt felhúzta az orrát, és bosszút esküdött, amit másnap igyekezett is realizálni az egyetlen módon, amit ismert. Reggel, amint fél órával munkakezdés előtt megérkezett, rögtön bement a főnökhöz, és beszámolt aggod al-. mairól. Rossz vége lesz szerinte annak, hogy egyesek nem törődnek igazán a munkájukkal. Neveket és példákat említett, melyeknek felét a főnök meg is jegyezte, idegesen attól, hogy zavarják, megígérte: alkalomadtán utánanéz. Az említett nevek közül néhány azonban tényleg meg is maradt a fejében,, és nem tudott jó szemmel nézni azokra az emberekre, akiket Melinda ilyenkor megemlített. Mert a fene egye meg, néha utána kell nézni a hanyagságoknak és léhaságoknak, különben mi lenne belőlük? Nem mindenki olyan, mint ez a szegény 'fiatalasz- szony, aki ennyire szívén viseli a vállalat ügyeit. És az embernek más dolga is van, mint. örökké közöttük járkálni, hogy maga járjon utána, még szerencse, hogy van valaki, aki közöttük dolgozva, odafigyel mindenre. Persze, volt már olyan is, -hogy Melindát megpróbálták- befeketíteni előtte, de ő átlátott a szitán. Megmondta kereken, hogy bár minden dolgozója ilyen lenne, nem fájna a feje sohasem. Közben egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Melinda őt is fúrja, ahol lehet, mert az előmenetel egyik kritériumának ezt a módszert tartotta. Nemcsak lefelé áskálódott, hanem, hacsak tehette, felfelé is, hiszen a nagyfőnök sem olyan sokára nyugdíjba megy, és olyan végzettséggel, amilyen Melindának van, korlátlanok a lehetőségek. Akik naponta vele dolgoztak. és közelről ismerték, megvetették, és érthetően kiközösítették maguk közül, de neki vastagabb volt a bőre annál, hogy ezt észrevette volna. Nem tűnt fel, hogy senki nem szólítja meg. legfeljebb kelletlenül válaszol, ha ő kérdez valamit, hogy elhallgatnak, ha beszélgetés közben hozzájuk lép, hogy kimennek az öltözőből, ha ő bemegy. Túlságosan el volt foglalva magával és az ügyeivel ahhoz, hogy ilyesmit ész- revegyen. S az ember azt gondolhatná ezek után. hogy Melinda volt az élet királva (királynője), aki meglovagolt minden lehetőséget, mégis, beteges sápadtság fakította az arcát, és állandóan fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Természetesen a sok munkát okolta azért, mert valahol belül meg volt győződve arról, hogy ő naponta halálra dolgozza magát. Már az a tény egyedül, hogy reggelente fel kellett kelnie, és elindulnia a munkahelyére, egész napra elbágyssztotta. Akkor ott volt a kislány gondja is, akit nevelnie kellett, a pedálozás a főnökök előtt, mindez tényleg igen kimerítette. Soha nem jutott eszébe, hogy valójában nincs egyetlen barátja sem. Nincs ember, aki együttérezne vele, akinek bizalmasan elmondhatná a dolgait. Ha megpróbálja, a többiek átnéznek rajta, mint a levegőn, és egészen másról kezdenek beszélni. Gondol néha arra Is, hogy új kalapot vesz, vagy új csizmát, és várja a megváltást, de úgy látszik, ez sem segít. Csak azt tudja, hogy állandóan fázik, akárhány fok lehet bent ée kint, az 5 arca sápadt marad, a szeme alatt menthetetlenül gyűlnek az újabb szarkalábak és ezen nem segít az egyre több festék sem. — Hideg van — mondogatja, és összehúzza magán a kardigánt. — Ti nem érzitek? Múltunk — kőben Műemlékvédelem 1795—1985. címmel kitűnően rendezett és rendkívül gazdag kiállítás látható december végéig a budai Várnegyedben, az Országos Műemléki Felügyelőség Táncsics Mihály utcai székházában. A műemléki feltárás hazánkban a XVIII. század végén kezdődött, a műemlékvédelem intenzitása és koncepciója azonban koronként változott, míg napjainkra — s ezt bizton állíthatjuk — európai rangúvá vált ez a tevékenység. A kiállítás természetesen nem kísérheti végig két évszázad honi műemlékvédelmének eredményeit és kudarcait. amelyek egyébként szintén nem voltak függetlenek a mindenkori gazdasági, politikai, társadalmi viszonyoktól, a kor technikai lehetőségeitől, s ami legalább ilyen lényeges, a társadalmi Igényektől, az ország műveltségi szintjétől, az uralkodó szemlélettől. Hiszen elegendő figyelmesen végignézni ezt a kiállítást ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, még szűkös anyagi viszonyok között is meg lehet teremteni a műemlékvédelem anyagi feltételeit, ha létezik a társadalomban az értékek iránt fogékony szemlélet. Az a fajta felfogás, amely pontosan tisztában van azzal, hogy a stílus a történelemé, s amit például P. Francastel így fogalmaz meg: „Minden társadalom, cir.t'v létrehoz egy gazdasági és politikai rundet, litrehon ugyanakkor egy fipuratir-at Is". Amikor tehát a megmaradt történeti építészeti, művészeti, termeweetf síi*, értékeket védjük, a letűnt korok „figuratív rend”-jét őrizzük, akkor nemzeti kontinuitásunkat védjük, identitásunkat ápoljuk. Ez nemcsak önmagunkkal, hanem a világgal szemben is kötelességünk, s nem független az új „figuratív rend” kifejlesztésével kapcsolatos erőfeszítéseinktől sem, amely szintén csak a korábbi értékekre épülhet. Amennyiben ugyanis mellőzi azokat, értékzavarral kell Szérnataí, Make — aerfnos — elég sok példát találni szűkebb és tágabb környezetünkben. A kiállítás csak utal a két évszázaddal ezelőtti első kezdeményekre, de lényegében az elmúlt tíz esztendő legkiemelkedőbb műemlékvédelmi eredményeiről ad számot. Tematikus rendben sorakoznak egymás mellett azok a várak, templomok, kastélyok, népi műemlékek, polgári lakóházak, amelyeket ebben az időben sikerült helyreállítani. Mindezekről színes fotók, tablók, felmérő rajzók, makettek számolnak be, érzékeltetve a feltárás, helyreállítás bonyolult folyamatait is. A látogató szinte hitetlenkedve áll azon tény előtt, hogy milyen hatalmas munkát végzett ebben a gazdaságilag távolról sem könnyű időszakban a hazai műemlékvédelem. Többek között, gótikus szobrok bukkantak felszínre a pécsi püspökvár kutatásakor. Freskók, középkori falképek csodálatos gazdagsága készteti ámulatra az érdeklődőket, a művészettörténet átírására a szakembereket. Vizsolyban, Kiszombor- ban és másutt tündöklenek ezek az alkotások. A győri történelmi belvárosban XVII. és XIX. századi falképeket tártak fel. Teljesen indokoltan kapott külön paravánt Budapest ezen a tárlaton az óbudai Fő térrel, a Flórián térrel. az állattani madárházzal, a Nyugati pályaudvarral, az Operaházzal. S, hogy két nógrádi példát is említsünk a kiállításról, többek között örömmel találkozhatni itt is Hollókő és Pásztó nevével. A pásztói oskolamester háza, •melyet a romokból felújítva 1984- ben adtak át a közönségnek, a hazai műemlékvédelem egyik jelentős eredménye. Ez a kőből épült XV. századi ház, amely átmenetet képez a nemesi udvarházak és a parasztházak között a maga nemében egyedülálló, mezővárosi polgár háza máshol nem maradt fenn ilyen épségben. Ugyanakkor e pásztói gótikus ház alatti gödörből korabeli használati tárgyak is előkerültek, a leletek egy része ezen a kiállításon szerepel. Végezetül nem érdektelen emlékeztetni arra a kiállítás kapcsán sem, amiről Mendele Ferenc, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója éppen a pásztói oskolamester házának megnyitásakor beszélt utalva az összefogás szükségességére a műemlékvédelemben is. Mint mondotta, jórészt a közösen végzett munka tette lehetővé, hogy megújuljanak a nógrádi középkori templomok, köztük Egyházasdengeleg, Herencsény, Homokterenye, Mátrasző- lős, Mátraverebély, Nógrádsáp, Szé- csény, Tar, Tereske stb., új fényt kapjanak a barokk kastélyok és középületek, Balassagyarmat, Magyarnándor, Mohora, Szécsény, Sziták, Szügy és más helységekben, várak és középkori egyházak feltárt romjaiban gyönyörködhessünk Drégelypalánkon, Hollókőn, Saigon s tájházként bemutatva parasztházak is emlékeztessenek a múltra Bánkon, Hollókőn. S mindez csak kiragadott példa, s távolról sem jelenti azt, mintha- a műemlékvédelem már minden feladatát megoldhatta volna, hiszen lehetőségei korlátozottak. Dercsényi Dezső professzor írásaiból tudjuk, hogy a két világháború között a magyarországi műemlékek száma az ötvenet sem érte' el, s napjainkban több mint húsz település és 9200 épület védelméről igyekszik gondoskodni a műemlékvédelem. Sok-e, vagy kevés ez az építészeti, történelmi érték? Ha a mostani anyagi lehetőségek tükrében vizsgáljuk, soknak tetszhet. Ha viszont Európa más tájaihoz viszonyítjuk, kiderül, a gazdagság relatív. Nálunk szerencsésebb történelmű országok lényegesen nagyobb építészeti kinccsel rendelkeznek múltjukból is. Felelősségünk tehát éppen abban van, hogy ami még megmaradt, ne pusztuljon tovább. Ellenkezőleg, újra ragyogjon, gyarapítva a jelent. Tóth Elemér r Eletöröm és szépség Tárgy- és kornyezeiküliúre Magyarországon Kiállítás az Ernst Mözeumtian Örökség — ezzel a címmel nyílt meg egy múltunkba visszavezető kiállítás a budapesti Ernst Múzeumban. De mi is ez az örökség —, amelyen gondolkodni, tépelődni, emlékezni érdemes? Az elmúlt negyven év, az új történeti és történelmi korszak bennünket körülvevő tárgyai, környezetünk (ruházatunk, lakásunk, az utca és a falu vagy a város, ahol élünk) mindennapos emberi „kulisszái” néznek velünk szembe, az 1945-ös, új életet jelentő tavasztól napjainkig. Pöttyös bögre és söröskrig- li, Orion néprádió —, amelyikből 1957-ig félmilliót gyártott az ipar és a C. VI- osnak elnevezett típus-hálószobabútor — ebből a 60-as esztendőkig százezer készült —, ezekkel a nap mint nap használt tárgyakkal kezdődik a kiállítás, majd minden esztendőben, fél évtizedben „előbbre” lépünk egyet... Ruházatunk mind „emberszabásúbbá” válik, környezetünk mindinkább —, ahogyan mondani szoktuk — humanizálódik. Amíg el nem jutottunk napjainkig, a 80-as esztendő modern tárgy- és környezetkultúrájának világáig. A kiállított tárgyakat kinagyított fényképek kísérik, mintegy egész országot kinyitó díszletfalak: lakodalom a Duna menti Szerénáién, a tiszavasvári építkesés, egy pécsi koncert vagy a szigetközi horgászparadicsom. Mert pecázóalkalmatosságok ép- penúgy megtalálhatók itt, mint a modern vonalú Grácia étkészlet, a Rubik-kocka, a Hélia-család kozmetikumai, és az áramvonalas, ’85-típusú magyar számítógépek, nyomógombos telefonok, asztali ventillátorok. A táj is, a megváltozó falu és város folytonosan helyet kér és kap e négy évtizedet átfogó kiállítási sétában: a világ tíz legkiválóbb építésze közé nemrégiben beválasztott Makovecz Imre sárospataki művelődési háza, a vidéken is „városi módra” épített lakások, és a Ráday Mihály közkedvelt tévéműsorában (Unokáink ser» fogják látni) látható, megmentésre ítélt ódon lámpaoszle» pok, rézkilencsek és műén*« léki utcasorok. A kiállítás négy évtized szakadatlan újrakezdésének, nekibuzdulásának és meg- megtorpanásának egyaránt krónikája. i TnOGRÁD .1985. november 30.« szómból 9
